A házasság az Újszövetségben
Az ókeresztény kor teológusainak felfogása a házasságról hosszú, olykor kegyetlenül éles viták kereszttüzében formálódott. A szellemi összetűzésekre néhány kiemelten fontos szentírási hely eltérő értelmezései adtak okot, köztük olyan szakaszokkal, amelyek maguk is exegetikai vitákat örökítenek meg. A szadduceusok például tagadták a holtak feltámadását, és a levirátus (sógorházasság, vö. Mtörv 25,5-6) törvényére hivatkozva megkérdezték Jézustól, hogy az asszony, aki egymás után hét férfi felesége volt, melyiknek lesz majd a felesége a feltámadáskor. Kérdésük nem a házasság természetére vonatkozott, ahogyan Jézus válasza sem. A feltámadás tanát akarták megkérdőjelezni, amelynek látszólag ellentmond a levirátus intézménye, amely a földi utódlást tekinti a házasság fő céljának. Jézus pontosan értette a kérdésben megbújó ravaszkodást, és az élők Istenéről beszélt nekik. Válaszában ugyanakkor szó van a feltámadt emberek angyalokkal való egyenlőségéről (iszangelia), amely később a házasság és a cölibátus teológiájának egyik meghatározó eleme lett: “Tévelyegtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát. A feltámadottak ugyanis nem nősülnek, és férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben. Nem olvastátok a halottak feltámadásáról, amit Isten mondott nektek: ,Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákob Istene (Kiv 3,6)’? Ő nem a halottak Istene, hanem az élőké” (Mt 22,23-32 vö. Mk 12,18-27; Lk 20,27-37).
Máskor a farizeusok kérdése irányítja rá a figyelmet az exegetikai feszültségre. Ők a Deuteronomiumra hivatkozva megengedhetőnek tartják a válást (Mtörv 24,1), Jézus viszont a Genezis könyvének az ember eredeti állapotával kapcsolatos elbeszélése alapján (Ter 2,21-25) felbonthatatlannak mondja a házasságot: “Mózes a ti keményszívűségetek miatt engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeiteket. De ez kezdetben nem így volt. Mondom hát nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznaság miatt –, és mást vesz el, házasságot tör” (Mt 19,8-9). Férj és feleség egységének Istentől rendelt felbonthatatlansága Márk és Lukács párhuzamos szakaszában olyan erős tanítás, hogy náluk még a Máténál olvasható fontos kitétel – “hacsak nem paráznaság miatt” (Mt 19,9 és 5,31-32)– sem jelenik meg (Mk 10,2-12; Lk 16,18).
A házasság evangéliumi és ószövetségi felfogása között jelentős eltérés van, amennyiben az evangélium az ószövetség monogám tendenciáit felerősíti, és követelményként állítja a keresztény házasok elé. Ennek megfelelően a páli levelekben Ábrahám nem azért példakép, mert két felesége és két fia volt, hanem mert hitt az ígéretekben és a feltámadásban (Zsid 11,17-19), és mert a maga korában természetesnek számító életállapota előképe volt a két szövetségnek és a két népnek, Izraelnek és az Egyháznak (Gal 4,22-31).
Pál apostolnak a korintusi gyülekezet kérdéseire adott válaszai egyszerre tartják szem előtt a keresztények házasságának szigorú krisztusi normáját, és az adott élethelyzetek kapcsán jelentkező egyedi eseteket. Krisztusi parancsokat és apostoli tanácsokat ad szüzeknek, fiatal özvegyeknek, lányaikat férjhez adni kívánó családanyáknak, keresztény házaspároknak, és olyanoknak, akik maguk megkeresztelkedtek, de házastársuk nem követte őket ezen az úton. Nem a házasság teológiáját fejti ki, hanem gyakorlati kérdésekre válaszol, válaszaiból pedig jól érzékelhető az őskeresztény közösség feszült várakozása Krisztus közelinek vélt második eljövetelére. A válás, illetve az elváltak újraházasodásának tilalma krisztusi parancs (1Kor 7,10-11), ráadásul “a közelálló szükség miatt” (1Kor 7,20), és mert “az idő rövid” (7,29), jobb, ha mindenki megmarad abban az életállapotban, amelyben a meghívást kapta (7,17-28). Szent Pál a maga részéről azt szeretné, ha mindenki cölibátusban élne, mint ő maga, és a házasok is úgy élnének, mintha nem lennének házasok (7,29), “de kinek-kinek saját ajándéka van Istentől: az egyiknek ilyen, a másiknak meg olyan” (1Kor 7,7). A házas-lét tehát isteni ajándék, de megvannak a sajátos nehézségei; Istentől rendelt intézmény, de erősen kötődik a világhoz, amelynek “elmúlik a formája” (7,31). A házasság jó, de jobb, ha magában marad az ember, mert boldogabb lesz (7,38-40). Gyakorlati, és nem teológiai szempontból tartja jobbnak az egyik ajándékot, a másiknál.
Az Efezusiakhoz írt levél szerzőjének világképét már nem határozza meg ilyen mélyen a várakozás Krisztus közeli visszatérésére. A férj és a feleség egymás iránti szerelmét hangsúlyozza, s a házasságot a lehető legmagasabb rangra emeli, amikor mély értelmű párhuzamot von a házastársak, valamint Krisztus és az Egyház kölcsönös szeretete között. A Teremtés könyvének verse ily módon hatalmas misztériumra utal: “a férfi elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Nagy titok (müsztérion mega) ez: én pedig Krisztusra és az egyházra értem” (Ef 5,31-32).
Az ún. lelkipásztori levelek, vagyis a Timóteusnak címzett két levél és a Tituszhoz írt levél megint más szempontból világítják meg az ősegyház benső életét és házasságfelfogását. A házasság védelemre szorul a túlzott aszketikus törekvésekkel szemben, hiszen veszélyes, egyenesen ördögi az a tanítás, amely megtiltja a házasságot, ahogyan tiltja bizonyos ételek fogyasztását is. Az önmegtartóztatásnak ez a formája a teremtett világ jóságának megvetésére alapozódik (vö. 1Tim 4,1-5). A házasság nemhogy nem tisztátalan, hanem kiváló iskola, amely felkészít az egyházi közösség irányítására. A lelkipásztornak családfőként kell gondoskodnia a rábízottakról, ezért jó, ha tapasztalt, egyszer nősült férfiakat szentelnek episzkoposszá és diakónussá, akik “gyermekeiket és házukat jól vezetik” (1Tim 3,2 és 12, Titusz 1,5-7). Ha az asszony “megmarad a hitben, a szeretetben, a szentségben és a józanságban, a gyermekek szülése által fog üdvözülni” (1Tim 2,15). A fiatal özvegy pedig menjen csak férjhez, szüljön gyermekeket, vezesse a háztartást, nehogy átadja magát az érzékiségnek, és elbukjon (1Tim 5,11-15).
Sokféle élethelyzet, sokféle szempont, változó történelmi, társadalmi körülmények. Már az ősegyházban teológiai, írásértelmezési viták kereszttüzébe kerül a házasság intézménye, és szélsőségesen aszketikus vagy éppenséggel szabadosságra hajlamos irányzatokkal szembeni válaszokban tisztul le az a gondolat, hogy a házasság isteni ajándék, amelyet az ember szabadon elfogadhat vagy elutasíthat, ahogyan ajándék az Isten országáért vállalt cölibátus is. A házasság misztérium jellege akkor kezd kirajzolódni, amikor a figyelem nem csupán a végre irányul, hanem a két szélső pólus, a kezdetről és a végről szóló tanítás és az üdvösség történetének fényében értelmezik, amint az Efezusiakhoz írt levélből látjuk. A keresztény házasság megkülönböztető jegye lesz az a misztérium, amelynek mintája Krisztus és az Egyház szerelmének misztériuma.
Heidl György blogja 
Szerintem az Efézusi levél nem egyenlő, hanem alá-fölérendelt közösségéről beszél, és arról nem, hogy a nőknek szeretni kell a férjüket, hanem engedelmeskedni és tiszteletben tartani. Én Krisztus és az Egyház viszonyát semmiképp nem látom egyenlő (és ilyen alapon kölcsönös) viszonynak.
Én úgy értem, hogy a levél szerzője egyrészt elfogadja kora házasságfelfogását, amely alapján a nő alárendeltje a férjnek (5,24), másrészt a férj feleség iránti szeretetét egyenesen megparancsolja, amivel viszont túllép kora felfogásán. Éppen azért hangsúlyozza ezt, mert ez az az újdonság, ami Krisztus eljövetelének következménye a házasságra nézve. Sem a római jogban, sem a zsidó törzsi jogban nem létezett hasonló parancs. A szerző a tökéletes egységre biztat, amely a házasság lényege és amely legmagasabb szinten csakis monogám férfi és nő kapcsolatban lehetséges: a kettő egy test lesz.
Tehát valóban a feleség férj iránti tiszteletéről és a férj feleség iránti szeretetéről beszél, de a centrális férj / Krisztus – feleség / egyház párhuzamból természetes módon következik a kölcsönös házastársi szeretet eszméje, hiszen az egyház nem csak tiszteli Krisztust, hanem szereti, a szeretetben ver gyökeret, ahogyan ezt a 3. fejezet gyönyörű himnuszában olvassuk.
Csakugyan nincs ott, hogy a feleség is szeresse férjét. Az viszont szerepel, hogy ‘ mindegyiktek úgy szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét’. Egy ilyen házasságban az asszony is szeretni fogja férjét.
Az alá-fölérendeltség létezik, de ennek a Pál által elképzelt ideális házasságban nincs jelentősége.
Kedves Anettka!
Legyen meggyőződve arról, hogy a nőknek szeretni is kell férjüket. Ősi magyar szokás szerint előbb a férj, majd a feleség esküt is tesz: „Isten engem úgy segéljen, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, hogy a jelenlévő N-t szeretem, szeretetből veszem feleségül/szeretetből megyek hozzá feleségül, Isten rendelése szerint, az Anyaszentegyház törvénye szerint, és hogy őt el nem hagyom holtomiglan, holtáiglan semmiféle bajában, Isten engem úgy segéljen.” Van valami probléma ezzel?
Ki állította azt, hogy Krisztus és az Egyház viszonya egyenlő?
“Amint tehát az Egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszony is mindenben férjének.” (Ef.5,24)
A hierarchia (alá és fölérendeltség) egymáshoz való kapcsolódást tételez fel, nem pedig egymástól független viszonyt. A kölcsönös szeretet nem zárja ki a hierarchiát!
Köszönöm, most látom, Trienti is erre a felvetésre válaszolt.
Kedves mindenki:
most akkor vagy exegetálunk, vagy nem. Az, amit itt fent mindenki ír, az egy külső szempont szerinti utólagos értelmezés. Ami elvileg akár helyes is lehet (pl. ha az egyházi hagyományok és a korszellem szentesítik), de magából a szövegből nem következik. A házassági eskü egy ilyen utólagos értelmezés. Nem ezzel van a probléma, hanem azzal, hogy hogyan kezeljük a szövegeket: beleértünk olyan – jelen pillanatban egyértelmű – dolgokat, amik valójában nincsenek benne a szövegben.
Szerintem egy hatalmi helyzetből/alá-fölé-rendeltségi viszonyból nem következik feltétlenül és egyértelműen a szeretet. Szerintem az efézusi levél hasonlata nagyon szép, misztikus, de nem több hasonlatnál, illetve egy olyan ideális, ám soha el nem érhető cél, mint az imitatio Christi.
Véleményem szerint – ha nem is a zsidó jogban, de az ószövetségben – ugyanez a típusú gondolkodás már megjelenik abban, hogy a férfi hagyja el a családi otthont, és ragaszkodik feleségéhez. Ez ugyanis nem túlságosan jellemző a patriarchális társadalmakra, ahol mindig a nő hagyja el az otthonát.
A korszellem: talán ez a legérdekesebb probléma az egészben. Mármint hogy mikor maradunk a szöveg szó szerinti értelménél (azaz akarjuk a korszellemet a jelenre alkalmazni), és mikor kezdjük el azt mondani az exegézis során, hogy ez ma már túlhaladott állapot.
Az, hogy a feleségnek szeretnie “kell” a férjét, vagy hogy úgyis szeretni fogja: hát, melegen ajánlom mindenkinek az ilyen kellésből való szeretet kipróbálását, szerintem ez nem megy, de ez a mondat csak az én magánvéleményem az emberi kapcoslatokról.
Mi az az exegetikai nehézség, amit szeretnénk megoldani? Az, hogy mivel az Ef 5. fejezetében a férj feleség iránti szeretetéről és a feleség engedelmességéről van szó, azt a következtetést kellene levonnunk, hogy az Ef nem ad tanítást a házastársak kölcsönös szeretetéről?
Kedves Anettka!
Ugye nem azt akarja velünk elfogadtatni, hogy az említett szentírási részt csak önmagában, más részektől hermetikusan elválasztva kell értelmezni, vagyis a férjét egy nőnek csak tisztelnie KELL, de nem egyben szeretnie is? Úgy gondolja, hogy a házassághoz vezető kölcsönös szeretet megléte és házassági eskü szövege ellentétben van a szentíró szándékával?
“Szerintem egy hatalmi helyzetből/alá-fölé-rendeltségi viszonyból nem következik feltétlenül és egyértelműen a szeretet.” (Anettka) Én nem ezt állítottam, hanem azt, hogy a kölcsönös szeretet nem zárja ki a hierarchiát!
Kedves Trienti, én nem akarok önökkel elfogadtatni semmit, se meggyőzni senkit. Azt hittem, beszélgetünk. Én csak felvetettem azokat a problémákat, amelyek engem foglalkoztatnak a szöveggel kapcsolatban. Ha majd a blog gazdája úgy gondolja, hogy ez nem helyénvaló a blogjában, akkor majd visszavonulok a saját blogomba.
Az ön által használt hangnem eléggé sértő és kioktató, így nem érzem úgy, hogy érdemben válaszolnom kellene önnek.
Szerintem a hiererchia kizárja a kölcsönösséget (amit én egyenlő alapon megvalósuló kölcsönösségként értek elsősorban, és csakis emberek között), így most patthelyzetbe kerültünk.
Mint rendszeres olvasója, örülök a felvetéseinek, és köszönöm őket!
De azért megkérdezném, hogyan kell érteni ezt a nagyon szűken vett sola scriptura elvet, amit itt képviselni látszik?
Adott esetben vájjuk ki a szemünket, vágjuk le a kezünket, mert Máténál ezt olvassuk? “Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kivánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében. Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék. És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.”
Nem, bár ebben biztos nem voltam elég világos. Nem azt mondom, hogy csak és kizárólag a szöveg létezik. Hanem igyekeztem (a magam számára) egy módszertani elvet lefektetni: akkor, amikor hozzányúlok egy szöveghez, az első körben csak és kizárólag maga a szöveg létezik. A textus. Utána jön a lent említett tágabb kontextus, a teljes Szentírás, mint kontextus, és a többi monoteista vallás, mint lehetséges kontextus. Ezután jönnek a hitvallások és dogmatikák, amiken adott esetbe le lehet mérni, hogy helyes-e vagy sem a jelenlegi hitvalló kontextusan az, amire csak és kizárólag a szöveg alapján jutottam. Ha jól emlékszem a teológiai tanulmányaimra, amik azért elég régen voltak, a módszer Alistair McGrath-tól származik, a Hiszek az igehirdetésben c. könyvében fejti ki, azt hiszem.
Nekem a szövegekkel elsősorban mindig az a legfőbb problémám (a fenti példa erre kiváló bizonyíték), hogy mikor és milyen kontextusban kell és lehet egy szöveget szó szerint értelmezni, és mikor használ J. képes beszédet, hasonlatot, irodalmi alakzatot, illetve mikor és milyen körülmények között, milyen alapelvek mentén lehet leválasztani a korszellemet a mondanivalóról (pl. nők ordinációja, amibe ugye a protestáns egyházak belementek).
Emellett számomra rettenetesen érdekes az, ahogy a különböző felekezetek különböző értelmezési kontextusa (a hagyománnyal együtt) nem megszegényíti, hanem meggazdagítja a Szentírást. Az utóbbi idők legjobb dogmatikai beszélgetőpartnerei mind katolikusok voltak, ami azért nagyon érdekes, mert mintha a protestáns egyházak mintha elvesztették volna a kulcsot az értelmiségi diskurzushoz (vagy olyan titokban csinálják, hogy nekem még nem tűnt fel).
Szerintem a fenti textus képes beszéd, és én nem érteném szó szerint a kézlevágást. A paráznaság viszont ebben a kontextusban – úgy tűnik – egyenlő a kívánsággal, és ezt olymódon kell kiirtania az embernek magából, mint ahogy le is vághatná a kezét. Mert de facto nem a zember keze az, ami a botránkozás okát adja, hanem az intenció, a kívánság, és a baj gyökerét kell megszüntetni, hogy a baj is megszünhessen. (Az egy másik vita témája lenne, hogy ez emberileg mennyire lehetséges – szerintem nem nagyon – , illetve hogy a jézusi etika mennyiben követel emberfeletti magatartást.)
Ezt fajta, egyre táguló hermeneutikai elvet illúziónak tartom. Ehelyett a Gadamer által leírt hermeneutikai kört tapasztalom helyesnek. A szűkebb textus értelmezése is folyamatos oda-vissza csatolás. Nem tudok elvonatkoztatni a tágabb kontextustól, amelynek ismeretével érkeztem az adott helyhez. A legszűkebb textus értésekor is a szövegen kívüli előfeltevéseimet teszem kockára, és azok nyernek igazolást vagy kérdőjeleződnek meg, kerülnek át újabb síkra.
Igen, én nem mondom azt, hogy ez az egyedül üdvözítő megoldás, teljesen normálisnak és hétköznapinak tartom, ha más másféle módszert követ. Én eddig ezt a módszert próbáltam, mert ez az én munkamódszeremhez igen jól talál, de mint ilyenben természetesen mindig benne van mindenféle emberi hibalehetőség.
Arról nem is beszélve, hogy ez egy bizonyos cél elérésére lett kitalálva, mégpedig arra, hogy ennek alapján egy prédikációt logikusan és követhetően fel lehessen építeni.
Akkor vagy nem jó a módszer, vagy rosszul alkalmazzák a lelkészek. Már ha hinni lehet a különféle prédikációk tipologizálásának, amelyet egyik bejegyzésében olvastam. 🙂
Szegény lelkészek, akkor nagyon megkapták, mert nagyon dühös voltam 🙂
Én hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az értelmiségi párbeszéd és közeg hiánya az egyik legnagyobb hibás a jelenleg kialakult helyzetben.
Fél-laikus gondolatsor következik, szóval belekontárkodás – bocsánat.
Ha exegézis, akkor teológiai résztudomány.
Ha teológia, akkor a hit fényénél kell vizsgálnunk a szöveget (s nem csupán a (racionális) ész világosságánál).
Ha a hit fénye, akkor rendelkeznünk kell alapvető istenismerettel, és nem árt (legalább nagyjából) ismernünk az isteni kinyilatkoztatást, amit elsősorban a (darabolhatatlan, egységes) Szentírásból ismerhetünk meg.
Persze tetszőlegesen lehet magyarázni egy szöveget, tetszőleges módszerrel, tetszőleges okból, tetszőleges céllal, de nem tartom szerencsésnek, ha mindezeket válogatás nélkül exegézisnek hívjuk.
Vagyis egyrészt igen, a szentírási szövegmagyarázat első pillanatától fontos a Biblia többi része is, ha egy adott verset/fejezetet/könyvet magyarázunk. (És nem csak második, harmadik körben, mint tágabb kontextus.)
Másrészt létezhetik-e a szeretet és tisztelet egymás nélkül? Mondhatjuk-e, hogy szeretünk valakit, ha nem tiszteljük? És tisztelhetjük-e, ha nem szeretjük? (Avagy: valóban tisztelet-e az a tiszteletszerű izé, ami mögött nincs szeretet?) Nem. (Vagy ha igen, akkor sehol sincs az istenismeretem.)
És mit mondhatunk a szeretet és engedelmesség kapcsolatáról? S egyáltalán: mit jelent, hogy alárendelt fél?
Engem annak idején eléggé megrázott, amikor megtudtam, mit is jelent az alábbi:
“Mikor a nap lenyugodott és beállt a sűrű sötétség, füstölő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami ment végig ezek között a darabok között. Azon a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal és így szólt: ‘Utódaidnak adom ezt a földet’…” Ter 15,17-18
A lényegi pont, hogy Isten átvonul a darabok között, de Ábr(ah)ám nem. Akkoriban fontos szerződéskötéseknél aki átment a darabok között, azt mondta közben (erre nyilván volt egy pontos szöveg, de azt nem tudom szó szerint idézni), hogy ez történjen vele, ha a szerződést megszegi (mármint az, ami az állatokkal történt). Egyenlő felek közti szerződésnél mindkét fél átment a darabok között, alá-fölérendelt felek esetében pedig csak az alárendelt fél… Azt hiszem, ehhez nincs is mit hozzátenni…mintha Istenben ezek a kifejezések, hogy engedelmesség, uralkodás, feje valaminek, kicsit mást jelentenének, mint amit a mi földi agyunkban jelentenek – alapértelmezésben…
Amúgy nekem nagyon tetszik, ahogy Pál élő egyenes adásban összezavarodik a nő alárendeltségével kapcsolatban 🙂 (Az alárendeltséget most csökött, földi agyunk szerinti értelemben véve, persze.) “Igaz ugyan, hogy az Úrban sem férfi nincs asszony nélkül, sem asszony nincs férfi nélkül, mert bár az asszony a férfiből lett, a férfit az asszony szüli, így végül is minden Istentől van.” 1Kor 11,11-12
Annyira szép, hogy világosan kiderül, Pál nem értette meg teljesen, mélységében a teremtéstörténetet…még így Krisztus után sem. Eléggé meghatározta őt is kora felfogása. Hát még ez is belefér a Kinyilatkoztatásba.
Remélem senkit sem botránkoztatok meg, de itt Isten játékosságát és humorát (is) tapintom.
(Vagy komolyra fordítva: az a minimum, hogy egy újszövetségi szerző összezavarodjon akkor, amikor a nő alárendeltségéről tart kiselőadást a híveknek.)
A kölcsönös(!) szeretet, tisztelet (és engedelmesség, hahh!!! még ezt is megkockáztathatjuk) szükségessége a házasságban nem a modern kor vívmánya, nem utólagos magyarázat. Ennek Pál korában is világosnak kellett lennie, hisz Krisztus, hovatovább Pünkösd “után voltak”. De az embereknek (akkor is, és a modern korban nekünk is) elég lassan esik le a tantusz – már ha egyáltalán.
(És tényleg őszintén kérdezem, semmiféle cinizmus vagy piszkálódás nincs benne: mit jelent az, hogy egy szöveg szó szerinti értelme/jelentése? Iszonyú ritka az, hogy egy szónak (pláne szövegnek) létezik szigorúan, egyértelműen definiált jelentése (amit szó szerinti értelemnek hívhatnánk). A matematika fogalmai többnyire ilyenek mondjuk. Egészen biztos, hogy a “szeresse”, “engedelmeskedjen”, “az Úrban” (…) kifejezéseknek létezik szó szerinti jelentése? Vagy elképzelhető, hogy még itt is több verzió létezhetik, s még ezen a bizonyos “szó szerinti jelentés”-en is gondolkodnunk kell? Ha létezik a szövegnek szó szerinti jelentése, akkor az mindannyiunknál ugyanaz kellene, hogy legyen. Attól tartok, a “szó szerinti jelentés” létezése egy illúzió. A hétköznapi kommunikációban is folyamatosan ezt tapasztalom.)
Én a következő exegetikai nehézségeket látom a szövegben:
1. Ha csak a szöveget nézzük, és eltekintünk (most) a hagyománytól, akkor nem. A férfitól a szeretetet, a nőtől az engedelmességet követeli meg. A viszony nem feltétlenül kölcsönös, mint ahogy a hatalmi viszonyok, ahol egyértelműen van erősebbik fél, nem azok.
2. Hol húzzuk meg a határt a szó szerinti szöveg és a szöveg eszmei része között, egyáltalán van-e ilyen határ, vagy mi az az exegetikai módszer, amellyel el tudjuk választani a kettőt, ha ez szükségesnek látszik? Azaz mi az a szövegben, ami a korszellemhez kötött, és ezért változó, és mi az, ami abszolút? Az alá-fölérendeltség pl. melyik kategóriába esik? A férfi feje a feleségének – kitétel érvényes-e még, vagy nem, és ha igen, milyen értelemben? Mi az etikailag, ami ebbe a főségbe belefér? És ha igen, akkor ez dogmatikailag hogyan jelenik meg a házasság mai fogalmában, illetve (ha már innen indultunk) alkalmazható-e a polgári házasság definíciójára.
3. De ezek mind mellékproblémának látszanak a – számomra – fő értelmezési probléma mellett: a szerző azt írja, hogy mindent (ti. hogy a férfi elhagyja apját és anyját, stb.) Krisztusról és az egyházról mondom (32v). Ilymódon a hasonlat iránya nem az, amire elsőre gondolnánk: nem Krisztus és az egyház hasonlatával példázza a házasságot, hanem a házassággal Krisztus és az egyház viszonyát, amiből az következik, hogy az egyenlőtlen viszony az exegézis során nem a korszellemhez tartozik, hanem Krisztus és az egház viszonyának alapvető/abszolút értelemben vett lényege, és mint ilyen kapcsolat, az egyenlőtlen viszony természetes, mert az egyház nem lehet egyenlő az Urával. Az idézett passzus tehát nem a házasságról ad tanítást (elsősorban), hanem Krisztus és az egyház viszonyáról, következésképp nem lehet a jelenkori házasságra érvényes etikai és dogmatikai megállapításokat tenni a szöveg alapján, vagy csak feltételen módban.
Kedves Anettka,
1. ‘A férfitól a szeretetet, a nőtől az engedelmességet követeli meg.’ A férjek – gondolom akkor is- gyakran zsarnokoskodtak, ezért esetükben a szeretet fontosságát hangsúlyozza. A feleségekkel kapcsolatban ezt nem írja. Ez azt jelentené, hogy az apostol szerint nekik nem kell szeretni férjüket?
2. ‘Hol húzzuk meg a határt a szó szerinti szöveg és a szöveg eszmei része között, egyáltalán van-e ilyen határ’
Attól tartok, nincs éles határ.
‘Azaz mi az a szövegben, ami a korszellemhez kötött, és ezért változó, és mi az, ami abszolút? Az alá-fölérendeltség pl. melyik kategóriába esik? A férfi feje a feleségének – kitétel érvényes-e még, vagy nem, és ha igen, milyen értelemben? Mi az etikailag, ami ebbe a főségbe belefér? És ha igen, akkor ez dogmatikailag hogyan jelenik meg a házasság mai fogalmában, illetve (ha már innen indultunk) alkalmazható-e a polgári házasság definíciójára. ‘
Laikusként a következőket szűröm le:
i) van hierarchia – a férfi a fő, az asszony alárendelt. Ezt valószínűleg elégedetten nyugtázták a kor Fradi-drukkerei.
ii) viszont a férfi vezető szerepe nem uralkodás. Úgy kell szeretnie az asszonyt, ahogy saját magát – vagy ahogy Krisztus szerette a tanítványait. Azzal az apostol itt nem foglalkozik, hogy az asszonynak milyen jogai vannak, ha nem kapja meg férjétől ezt a szeretetet. Ez megint nem jelenti azt, hogy Pál szerint a feleségeknek teljes jogfosztottságban kell élni.
Nem, már megint elkezdünk beleérteni valamit, ami nincs benne. Nem akartam ezzel azt mondani, hogy nem kell szeretniük, bár én ezt nem így fogalmaznám (de ez most mindegy). Mert ez sincs a szövegben.
Az én exegetikai alapelvem (de persze egy egy gyalázatos protestáns női volt-lelkész értelmezési kerete csak), hogy ha textusként kezelünk egy igehelyet, akkor ahhoz első lépést sem hozzáérteni nem lehet semmit (pl. bármelyik felekezet bármilyen hitvallását), se elvenni belőle nem lehet semmit, hanem az ember próbáljon meg megbírkózni a puszta szöveggel. MInden egyéb csak ezután jöhet (ami nem jelenti azt, hogy kevésbé értékes). Én nem értékrendbeli sorrendet állítok fel, hanem időrendbelit és módszertanit.
Azzal, hogy az apostol olyasmit tesz kötelességgé (szeretet és tisztelet), ami valószínűleg hiányállapotot jelöl, és ezért kell megparancsolni, ezzel egyetértek.
A kérdések messze túlmutatnak egyetlen szöveghely értelmezésének mikéntjén, hiszen exegetikai szemléletmódok legitimitását feszegetik, egy kommentben nem lehet mindenre válaszolni.
A “csak a szöveg” legszűkebb értelemben véve a levél egésze. A levélnek tágabb kontextusa a kanonizált levélgyűjtemény, melynek kontextusa a kanonizált evangéliumi szövegkorpusz, melynek kontextusához hozzátartozik a Tanach, és maga a kanonizáló közösség.
A legszűkebb értelemben vett szöveg, vagyis maga az Ef. levél Isten emberszeretetének himnikus dicséretével indul, amely emberszeretet Krisztusban nyilvánult meg, és amelynek következménye a pogányok meghívása, a zsidókat pogányokat elkülönítő válaszfal ledöntése, az egyház megszületése. Az alapgondolat tehát: Isten Krisztusban előbb szeretett minket, az egész emberiséget, annak minden egyes tagját. Ennek következménye a válasz-szeretet, amely viszont az egymás iránti szeretetben, a kötelességeink teljesítésében, az erkölcsi tisztaságban mutatkozik meg. Azt hiszem, az engedelmesség, kötetelesség fogalmát ebben az összefüggésben, mint Krisztus szeretetére adott válaszszeretetet kell érteni.
A levél Krisztust a léthierarchia csúcsára helyezi, világosan azért, mert isteni rangot tulajdonít neki. Krisztus mint az egyház feje, szereti az egyházat, amely válaszként engedelmeskedik – de nem jogi értelemben, mondom megint, hanem a válaszszeretet logikájának értelmében. Az 5. és a 6. fejezetben a keresztények sajátos életállapotát ebben az összefüggésben tárgyalja. Feleség, férj, apa, gyermek, szolga, úr. Különleges jelentőségre tesz szert a feleség-férj kapcsolat az Egyház-Krisztus analógia miatt. Krisztus és az egyház természetfölötti kapcsolatáról, a természetes, a férfi-nő kapcsolat tesz tanúságot. Ez a tanúság a levél szerzője szerint nagy misztériumra utal. A házasság, amelyet Ter 2,24 idézésével definiál, önmagán túlmutató jelentőséggel bír, hiszen misztériumot jelöl. Ilyen értelemben bizony az Ef. nagyon fontos tanítást ad a házasságról.
A házasság szentségtana fokozatosan bontakozott ki a római és a keleti keresztény egyházban, és nem kizárólag, sőt nem is elsősorban az Ef 5-re alapozódott.
Tisztázandó, hogy mit értünk a házasság jelenkori fogalmán. Polgári házasságot, szentségi házasságot, regisztrált együttélést, vagy micsodát?
Kedves Anettka, ha beszélgetésünknek nincs igazságot kideríteni akaró célja egy adott szentírási szakasszal kapcsolatban, akkor az traccspartinak nevezendő, ami inkább a kikapcsolódást szolgálja. Ez ellen sincs kifogásom, de akkor ezt nevezzük nevén, mivel azt írta, hogy “…én nem akarok önökkel elfogadtatni semmit, se meggyőzni senkit.”(!) Én viszont úgy gondolom, hogy velem együtt mások szeretnék meggyőzni feltételezésének helytelenségéről. Nem hiszem, hogy ezzel a szándékkal valami baj lenne. Én néhány kérdést feltettem anélkül, hogy negatív kifejezéssel minősítettem volna az exegézissel kapcsolatos feltételezéseit. Egyszerűen csak megkérdőjeleztem ezt és néhány dologra felhívtam figyelmét. Egyike volt ezeknek kijelentésem Ön általi megmásítása a hierarchia és a szeretet egymáshoz való lehetséges viszonyáról.
Sajnálom, hogy sértődöttségére hivatkozva nem válaszolt feltett kérdéseimre. Lehet, hogy mások is szerették volna ezt olvasni.
Az a megjegyzése, hogy “Szerintem a hierarchia kizárja a kölcsönösséget,…” sem állja meg a helyét. Ugyanis ez egy viszony, ami nem a kölcsönösséget zárja ki, hanem az egyenlőséget negatív előjel nélkül a szeretetben.
Ha valaki Anettkán kívül nem ért egyet velem, az okolja meg, hogy miért hibás a meglátásom, ha hibás.
A 3. ponttal kapcsolatban (azaz fél-laikus elmélkedés No2)
Nem igazán egy szimpla hasonlatról van szó. Inkább arról, hogy párhuzamba állítja a kettőt, és Krisztus és az Egyház kapcsolatát, konkrétan mint ideált mutatja fel, s azt, hogy a házasságban ezt kell(ene) megjeleníteni. (Szóval mégis inkább Krisztus és az Egyház felől mutat a nyíl a házasság felé.)
(“szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat” (25v) – tehát ÚGY szeressétek, ahogyan Krisztus az Egyházat)
Az egyenlőtlen viszonyt sem látom a szövegben. “Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből” (21v) Avagy másik fordítást alapul véve: “Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében.”
“és ketten egy test lesznek”…erre explicite azt mondja, hogy “nagy titok ez”. Felmerül bennem a kérdés, hogy az egységben létezhetik-e alá-fölérendeltség? Pláne a ‘Krisztus és az Egyház’ kapcsolatot figyelembe véve. Mert ha Istent Atyánknak szólíthatjuk (márpedig ez így van, s volt a szöveg keletkezésének pillanatában is), akkor Krisztus testvérei vagyunk (az Úrban), s ekkor fokozott erővel kezdhetünk kételkedni az alá-fölérendeltséget illetően akár a Krisztus+Egyház, akár a férj+feleség viszonylatban.
Minél tovább nézem a szöveget (az eredetit sajnos esélyem sincs, kétféle katolikus, magyar fordítást pásztázok), annál inkább látom Isten igyekezetét, hogy lebontsa azokat a falakat, amiket mi magunk emelünk. Szinte “vicces”, de épp Ő munkálkodik azon fáradhatatlanul, hogy hagyjuk már a fenébe az alá-fölérendeltség és engedelmesség gyarló, földi értelmezését.
Félreértés ne essék, eszem ágában nincs tagadni a teremtő és teremtett közti óriási különbségeket, és igen, egyfajta alá-fölérendeltséget, de Isten olyan egységre (szeretetközösségre) hív minket pl ebben a szövegben is, amit teljességében fel se foghatunk (tükör által homályosan, ugye). Ráadásul ezt kéne megvalósítanunk a házasságban is. Hát, igen, “nagy titok ez”. Sőt Isten különleges Kegyelme nélkül még lehetetlen is. (És innen egyetlen apró lépés a katolikus felfogás a házasság szentség mivoltjáról, de az már messze vezet a konkrét szövegtől.)
Kedves Anettka,
azt írja, hogy
‘az a legfőbb problémám (a fenti példa erre kiváló bizonyíték), hogy mikor és milyen kontextusban kell és lehet egy szöveget szó szerint értelmezni’
A baj csak az, hogy legtöbbször a ‘szó szerinti értelem’ sem létezik egyértelműen.
Gondoljon a focira vagy a vízilabdára. A közösség a szabálykönyvben rögzíti a játék
szabályait. A szabálykönyv írói tudják, hogy milyen játékot szeretnének, és azt próbálják
‘lekottázni’. Persze képtelenség mindent leírni, aminek az lesz a következménye, hogy a
bírók a meccseket egymástól eltérő ‘felfogásban’ vezethetik – a szabálykönyvvel teljes
összhangban. Végső soron a közösség, az adott sportot űző emberek csoportja dönti el,
hogy milyen felfogást tart elfogadhatónak.
De lehetne említeni a magyar alkotmányt is, amit gyakorlatilag rögtön a rögzítése után
elkezdtek értelmezni. Pedig akkor még aktív volt mindenki, aki írta. Mennyivel komplikáltabb
akkor 2-3000 éves, más kultúrkörben keletkezett szövegek értelmezése.
Azért, mert a kísérlet kudarcba fullad sok esetben, még nem jelenti azt, hogy nem kell próbálkozni. Ez különben egy fontos kérdés, hogy lehet-e egy bibliai szöveget a kontextusa nélkül értelmezni, illetve lehetséges-e több ezer év után megtalálni hozzá az eredeti kontextust. Erre nekem nincs igazán jó válaszom, legfeljebb annyi, hogy nem tudom.
A következő problémákat látom ugyanis ezzel kapcsolatban:
1. Mi a garancia arra, hogy az, amit mi történeti kontextusnak gondolunk, nem a mi utólagos történetel-értelmezésünk?
2. Jelent-e többletet a történeti kontextus ismerete? Meg lehet-e határozni minden egyes szöveg történeti kontextusát elég nagy bizonyossággal ahhoz, hogy ez többletet jelentsen?
3. Milyen viszonyban áll a szöveg és a hagyomány? Helyesebb-e fontosabbnak tartani a történeti kontextust, mint az egyház által megértett (és következtetéseket levont) hagyományt? (Ez ugye a történet-kritikai álláspont, ami csak egy a megközelítési módszerek közül.)
4. Milyen szerepe lehet a szöveg misztikus értelmezéseinek? Alkalmazhatók-e uyanazok a módszerek az exegézis során, amiket az elődök alkalmaztak? Godolok itt pl. az allegorikus értelmezésre, mint módszerre. Ha igen, ikor és milyen körülmények között, ha nem, miért nem.
Ja, és még egy. Létezik-e egyáltalán 2000 év után eredeti kontextus, vagy maga a fogalom is anakronizmus?
Kedves Trienti: számomra a beszélgetés érvek felsorakoztatása. Ha az érv elég erős, amúgy is meggyőz. Ha valaki nem érvel, csak retorikai kéréseket tesz fel, akkor semmiféle esélyt nem látok arra, hogy meggyőzzön.
Ön a következőket válaszolta az én felvetéseimre (amelyről egy percig sem állítottam, hogy helyesek volnának, csak annyit, hogy én most, jelen pillanatban ezt és ennyit értek az exegézisből és a szövegből):
1. Legyek meggyőződve arról, hogy a feleségnek szeretnie kell a férjét. Ez nem érv. Ha csak és kizárólag a szöveget nézem (nem atz nézem általában, valahol leírtam), erről a szöveg nem beszél, ergo nem vagyok meggyőzve.
2. Valóban úgy gondolom-e. Ezt ön többször megkérdezte. Bármilyen meglepő, igen, valóban, másképp nem írtam volna le. Igyekeztem a tőlem telhető legvilágosabban fogalmazni.
3. Nem az igazságot akarjuk kideríteni, az egy traccsparti. Engem az egyháztörténet arról győz meg, hogy nem feltétlenül van egy szentírási helynek egy (és csak egy) magyarázata. Én úgy gondolom, hogy sokféle igazság van (kb. mint ahány értelmező), és a szövegnek sokféle lehetséges értelme. Ha ön meg akar engem győzni arról, hogy ez nem így van, hanem csak egy igazság létezhet egy szöveghellyel kapcsolatban, akkor előre szólok, hogy nem fog tudni meggyőzni. Tudja be ezt a kálvinista makacsságnak és jellembeli hibának.
4. Kölcsönösség és hierarchia. Nos, ez egy valódi érv, amin el is gondolkoztam. A szövegben (és itt most csak és kizárólag erről a szövegről beszélek) két, számomra (és nem az egyetemes igazság értelmében) ellentmondó tanítás van a házasságról: egyrészt, hogy ez egy hierarchikus viszony, másrészt, hogy a férfi hagyja el a családját (tehát a férfi is), ami egyenlőségre utal. Számomra ez egyelőre teljesen ellentmondásosnak tűnik. Ezért javasoltam azt a megoldást, hogy a hasonlatot a másik irányból közelítsük meg, hátha úgy több értelme van.
Kedves Anettka!
‘ Én úgy gondolom, hogy sokféle igazság van (kb. mint ahány értelmező), és a szövegnek sokféle lehetséges értelme.’
Őszintén érdekelne, hogy ezt a véleményt hogy lehet közös nevezőre hozni a sola scriptura elvvel.
Nem igazán értem a problémát. A Sola Scriptura ugyanis csak annyit mond, hogy semmi másnak nincs olyan tekintélye, mint a Szentírásnak, nem áll ugyanazon a hitelességi szinten, tehát minden, ami hozzásegít az értelmezéshez: a hagyomány, az egyházatyák, a hitvallások, a történeti kutatás, a segédtudományok másodlagos tekintéllyel bírnak. Ez az értelmezések sokféleségét nem zárja ki, lévén az értelmezés “kevésbé szent”.
Ha ön úgy érti a sola scriptura-t, hogy csak a szöveg szó szerinti értelme létezik, akkor ez az értelmezés véleményem szerint hibás.
A sola Scripturára kérdeznék rá én is. Elvileg elfogadható, hogy a teológia számára “semmi másnak nincs olyan tekintélye, mint a Szentírásnak”. Csakhogy ez a Szentírás legkorábban is egy, a IV. századra rögzült szöveggyűjtemény. Nem beszélve most a textus massoreticus még későbbi lezárulásáról. A gyűjtemény megszerkesztésében tehát nem lehetett kiindulni a sola scpritura elvből, hiszen nagy mennyiségű szöveg állt rendelkezésre, amelyek közül néhányat a liturgikus gyakorlat, a gyülekezeti használat kivetett magából, másokat elfogadott. A sola scriptura elvet tehát megelőzi a kanonizációs elv. Ugyanaz a közösség kanonizál, amelyik értelmez. Ez a garancia arra, hogy 2000 év után is azonos a kontextus.
Kedves György, rátapintott a probléma lényegére 🙂 Az a sola scriptura ugyanis (pl. az ÓSZ esetében), amiből a reformátorok kiindultak, a korabeli zsidó közösség által használt “eredeti”, mint ahogy Geréby György az óráin erre sokszor felhívta a figyelmet.
Jó lenne, ha ezt a protestáns közösség megnyugtatóan tisztázná.
Ezzel az “eredetivel” ráadásul több baj van. Mivel a masszoréta szövegváltozat már a zsidó-keresztény teológiai viták hatására hoz olvasatokat, a Septuaginta olykor sokkal megbízhatóbb szövegeket közöl. Erről fontos tanulmányokat írt Marguerite Harl.
Igen, tudatában vagyok. Kellene megint egy Karl Barth, aki gatyába rázza kicsit a protestáns teológiát.
Elég sok protestáns dogmatikát olvastam, de igazából erre a problémára senki nem reflektált igazán. Nekem úgy tűnik, hogy nem mernek a lutheri felvetések mögé nézni, vagy egyszerűen csak nem jut eszükbe.
Kedves Anettka,
Köszönöm a választ.
‘A Sola Scriptura ugyanis csak annyit mond, hogy semmi másnak nincs olyan tekintélye, mint a Szentírásnak’
De mire megyünk ezzel a tekintéllyel, ha Ön szerint ‘sokféle igazság van (kb. mint ahány értelmező), és a szövegnek sokféle lehetséges értelme’ ?
Azt nem tudom, hogy úgy általában mire megyünk vele. Én csak annyit udok, hogy Isten valamilyen titokzatos módon ezen a szövegen keresztül kommunikál velem, és a szövegnek ettől van tekintélye. Abba a problémába, hogy ez egy valóságos kommunikáció vagy egy szellemi konstrukció, inkább nem mennék bele.
De azt is meg tudom érteni, hogy mások számára ugyanez a kommunikáció működik a rítusok, a hagyományon keresztül is.
Most vettem észre, hogy ez nem jelent meg. Nem tudom, mi alapján tekint időnként a program egyes bejegyzéseket spam-nek. Ha sok benne a link, akkor igen, de ebben egy sincs.
Tartalmilag hadd fűzzek hozzá annyit, hogy a Szentírásnak az olvasókra gyakorolt különleges hatása már egészen korán megjelenik az inspiráltság melletti érvként.
Kerülgetjük a forró kását.
Azt írja, hogy ‘Én csak annyit udok, hogy Isten valamilyen titokzatos módon ezen a szövegen keresztül kommunikál velem’ .
Ebben egyet is értünk. A kérdés megint csak az, hogy honnan lehet tudni, hogy mit akar Isten mondani, ha
‘sokféle igazság van (kb. mint ahány értelmező), és a szövegnek sokféle lehetséges értelme’ ?
Kedves David Vincent, ez is egy kiváló kérdés, erre utaltam azzal, amivel Györgynek válaszoltam, és amire nem akartam kitérni, hogy honnan tudjuk ezt, hogy ez az egész nem egy mentális konstrukció.
Kedves Anettka,
mit ért mentális konstrukció alatt?
Azt, hogy honnan tudom azt, hogy
1. Isten szól, és nem csak én képzelem be magamnak (azt hiszem, hogy de, miközben az egész csak az én elmémben létezik)
2. honnan tudom, hogy pont azt akarta mondani, amit én értettem a szövegből
3. Mi a garancia arra, hogy a hagyomány (ami emberekből áll) jól érti.
Ezzel eljutunk a hithez (véleményem szerint), és elhagyjuk a (szigorú értelmeben vett) tudás területét.
Kedves Anettka,
azt hiszem, fordított sorrendben kellett volna számozni a kérdéseket.
Az utolsó a legalapvetőbb. Ha nem fogadjuk el a folyamatos, megbízható hagyomány létét, akkor nincs kapaszkodónk. Akkor tényleg csak ‘mentális konstrukció’ minden, amit összehordunk a témában.
Miért kellene elfogadni a folyamatos hagyományt, és miért jelent ez bármiféle többletet?
(Bevallom, nagyon nem szeretem ezt a kérdést, mert nem szeretném újranyitni a katolikus-protestáns vitát a hagyományról. Mert a saját hitemet szívesen kritizálom, de a másokét egyáltalán nem. Számomra addig, amíg valaki elfogadja, hogy nem csak egyféleképp lehet ugyanarra a jelenségre gondolni, nem jelent problémát, hogy valaki a hagyományt is alapvetőnek tartja.)
Az én felfogásomat a saját listám tükrözi.
Kedves Anettka,
‘Miért kellene elfogadni a folyamatos hagyományt, és miért jelent ez bármiféle többletet?’
A kérdés nem ez, hanem az, hogy tudhatunk-e bármit is biztosan a hagyomány nélkül.
Kedves Anettka!
A szóban forgó efezusi levél helyes értelmezésében a katolikus Egyházat a Szentlélek megvilágosító kegyelme segíti. Ebből mi is részesülhetünk, amennyiben a szövegösszefüggést nézzük, a józan paraszti eszünket használjuk és a Tanítóhivatalra is odafigyelünk. Ezért állítjuk teljes meggyőződéssel azt a nyilvánvalóságot, hogy a feleségnek is szeretnie kell a férjét. Mi úgy tudjuk, hogy egy házasság létrejöttében normális esetben a kölcsönös szeretetnek döntő szerepe van. Visszautalok korábbi megjegyzésemre: “Isten engem úgy segéljen, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, hogy a jelenlévő N-t szeretem, szeretetből veszem feleségül/szeretetből megyek hozzá feleségül,…” Lehet, hogy a kálvinistáknál, a liberális keresztényeknél és a nem keresztény vallások követőinél ez nem lényeges, azonban nálunk a kölcsönös szeretetnek nagyon fontos szerepe van.
A másik ellentmondó megjegyzésére is kitérek, amit V. Dávid is jogosan megkérdőjelezett:
‘ Én úgy gondolom, hogy sokféle igazság van (kb. mint ahány értelmező), és a szövegnek sokféle lehetséges értelme.’ Ezzel az a baj, hogy szubjektivizálja, vagyis az egyéntől teszi függővé, az egyénnek rendeli alá az igazságot. Az a kijelentés még rendben lenne, hogy “ahány fej, annyi vélemény”, de semmiképp sem “annyi igazság, ahány fej”! A véleményt nem igazságként, hanem egyéni meglátásként kezelik az emberek. A vélemény soha nem léphet fel az igazság tekintélyével! Hogy egy adott szentírási részt, hogyan kell helyesen értelmezni, abban az Egyház hagyománya, isteni tudása siet segítségünkre: “Ekkor odamentek hozzá tanítványai és megkérdezték: „Miért beszélsz nekik példabeszédekben?” “Nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait – felelte -, de nekik nem.” (Mt.13. 10,11)
Mármost, ha ezen az oldalon mi katolikus hozzászólók hozzáértéssel és érthetően kifejtettük az efezusi levél értelmét -különös tekintettel a házasság természetére- és rámutattunk egymástól függetlenül az Ön tévedésére, akkor ennek elgondolkoztató jelentése kell hogy legyen.