Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Egy ma is időszerű, korai latin keresztény apológia

Amikor a középkori szerzetesek Arnobiusnak, a keresztény hitre tért III. századi siccai rétornak  A pogányok ellen (Adversus nationes) c. munkáját olvasva a hetedik könyv végére értek, nem sejtették, hogy az incipit liber VIII feliciter megjegyzés után valójában nem a nyolcadik könyv, a liber octavus kezdődik szerencsésen, hanem egy Felix nevű szerző Octavius című munkája. Az a könyv, amelyről Lactantius és Szent Jeromos több helyütt is úgy emlékezett meg, mint egy bizonyos Minucius Felix művéről. A hajdani figyelmetlen kódexmásoló e tévedése még az 1543-ban, Rómában, Sabaeus Brixianus műhelyében napvilágot látott editio princeps-be, valamint Gelenius 1546-os Arnobius-kiadásába is átkerült, mígnem Franciscus Balduinus tisztázta a kérdést, és 1560-ban Heidelbergben eredeti címén kiadta Minucius Felix Octavius című dialógusát.

Az Octavius belső szerkezete kristálytiszta, felépítése és érvelése logikus. A dialógusnak három szereplője van, a pogány ügyvéd, Caecilius Natalis, a keresztény ügyvéd, Octavius Januarius, és a kettejük vitájában döntőbíróként résztvevő szerző, a szintén keresztény ügyvéd, Minucius Felix. Az I-IV. fejezetekben Minucius elmeséli a vita előzményeit, és szépen festi elénk az ostiai tengerpartot, ahol az esemény lejátszódik. Az V-XIII. fejezetek tartalmazzák Caecilius beszédét, amelyben először előadja bölcseleti álláspontját, amely az Új Akadémia szkepsziséhez áll közel (V-VII), azután pedig éles támadást intéz a kereszténység és a keresztények ellen (VIII-XIII). A XIV-XV. fejezetben Minucius egy a vitatkozás módjával kapcsolatos általános érvényű megjegyzését olvashatjuk. Ezt követi Octavius előadása: először saját filozófiai meggyőződése mellett érvel, miközben sorra veszi a Caecilius által is említett bölcselőket (XVI-XIX), majd szinte lépésről-lépésre haladva válaszol ellenfele bírálatára és vádjaira (XX-XXXVIII). A beszélgetés végén Caecilus elismeri a kereszténység igazát (XXXIX-XL).

Mit jelent az Octavius esetében a kereszténység apológiája? Mi az, amiben máig példamutató? Minuciust a többi korai latin apologétától, különösen Tertullianustól (160 – kb. 225), megkülönbözteti mind vérmérséklete, mind hitvédelmi módszere. Visszafogott, de határozott, nem heveskedik, nem gúnyolódik; inkább akar az értelemre, mint az érzelmekre hatni. Tertullianus ismeri a pogány filozófusok nézeteit, némelyiknek írásait is, de megveti és a kereszténység szempontjából haszontalannak ítéli azokat. Minucius inkább csak másodkézből ismeri, ámde elismeri a bölcselők törekvéseit, még ha erkölcsi szempontból bírálja is őket. A dialógusban egyebek mellett éppen azt igyekszik kimutatni, hogy a filozófiai hagyományon belül is megtalálható az egy Isten eszméje. Sorra veszi a kiemelkedő filozófusok tanításait, végül leszögezi: különféle elnevezésekkel ugyan, de egy Istent jelöltek, úgyhogy bárki azt gondolhatná, hogy vagy a keresztények most a bölcselők, vagy a bölcselők már akkor keresztények voltak (XX.1.).

Ezt a szemléletmódot Minucius Pál apostoltól tanulhatta, aki a rómaiakhoz írt levelében a Bölcsesség könyvének egy gondolatát újrafogalmazva azért korholja a görögöket, mert igazságtalansággal elfojtják az isteni igazságot. Amit ugyanis tudni lehet Istenről, azt világosan ismerik, mert Isten kinyilvánította nekik. “Hiszen azt, ami láthatatlan benne: örök erejét, valamint istenségét tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri.” Majd Szent Pál mindehhez hozzáteszi: “Éppen ezért nincs mentség számukra, mivel ők, bár megismerték Istent, nem dicsőítették őt mint Istent és nem adtak hálát neki, hanem üressé váltak gondolataikban, és sötétség borult oktalan szívükre. Bölcseknek mondogatták magukat, és esztelenek lettek, fölcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét halandó embereknek, sőt madaraknak, négylábúaknak és csúszómászóknak a képmásával” (1,18-23, vö. Bölcs 13, 1-9).

Híres, sokat idézett sorok ezek, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a bennük megfogalmazott gondolat határozta meg a keresztények álláspontját a pogánysággal szembeni vitákban. Akár Jusztinosz vértanút (megh. 165) tekintjük, akár Athénagoraszt (II. század második fele), Alexandriai Kelement (megh. kb. 215) vagy Órigenészt (185-253), Tertullianust vagy Minucius Felixet: valamennyien meg voltak győződve arról, hogy minden ember természeténél fogva képes a helyes észhasználatra, és ha következetesen gondolkodik, akkor eljuthat legalább három dolog belátására. Először is arra, hogy egy Isten létezik; másodszor, hogy ez az Isten alkotta meg a világot és mindazt, ami benne van; harmadszor, hogy Isten gondját viseli alkotásainak. Octavius is erről próbálja meggyőzni pogány ellenfelét, mégpedig nem is eredménytelenül, hiszen Caecilius a vita végén kijelenti: elismerem a gondviselést, és engedek Istennel kapcsolatban (Oct. LX.2). E felismerésekhez tehát nincs szükség külön kinyilatkoztatásra, elegendő alaposan körülnézni a világban, és szemügyre venni Isten alkotásait, beleértve természetesen az embert, önmagunkat is. A filozófusok legjobbjai ezt megtették, sőt néhányan, mint például Szókratész vagy Platón, egészen kivételes magasságokig jutottak el e kérdések vizsgálatában. A baj csak az, hogy még Szókratész is kakast áldozott Aszklépiosznak, azaz, még az erkölcsi szempontból szinte kifogástalan bölcselők is követték – politikai megfontolásból, teszi hozzá Minucius Felix (vö. Oct. XIX.14) – kortársaik helytelen istentiszteleti szokásait, hiszen az egy Istenről alkotott meggyőződésüket leplezték a sokistenhitű környezetben. Pál fentebb idézett szavaival mondva: bár megismerték Istent, nem dicsőítették őt mint Istent és nem adtak hálát neki. A gyakorlati szempontú, politikai vallásosság és a különféle kultuszokban való részvétel szemben áll a lelkiismeret és a józan ész megkövetelte cselekvéssel.

Az elvi meggyőződés és gyakorlati cselekvés közötti ilyesfajta feszültség a szkeptikus filozófiai irányzaton belül is tetten érhető, kezdve az éliszi Pürrhónnal (Kr. e. 360 – 270), az irányzat alapítójával, és folytatva, mondjuk, Aurelius Cottaval, Cicero De natura deorum) című művének egyik szereplőjével, aki irodalmi szempontból Caecilius legfontosabb előképe. Mindannyian tagadják a biztos ismeret megszerzésének lehetőségét, így eldönthetetlennek tartják az istenek létére és természetére vonatkozó kérdést is. Ez azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy papi tisztséget vállaljanak valamely kultuszban, amint Pürrhón és Cotta tette; hogy teljesítsék az adott kultusz előírásait, például hódolattal köszöntsék Szerapisz szobrát, ahogy ezt az ostiai tengerparton sétáló Caecilius esetében látjuk (vö. Oct. II.4.). Pürrhón, Cotta vagy Caecilius mindezt a legnagyobb természetességgel vállalják, és nem tűnik úgy, mintha megalkuvásnak vagy ellentmondásnak tartanák. A vallási kultuszokat az államrend nélkülözhetetlen elemének tekintik, hiszen a politikai közösség egysége és nyugalma múlik azon, hogy ragaszkodnak-e az őseiktől kapott hagyományokhoz, s továbbadják-e azokat fiaiknak.

Caecilius kortársai és elvbarátai jól látták, hogy a keresztények valóságos veszélyt jelentenek erre az egységre és nyugalomra, hiszen nem vesznek részt a kultikus eseményeken, megtagadják környezetük vallási-politikai gesztusrendszerét, elítélik a császárkultuszt. Az ellenszenvet fokozta, hogy a keresztények olyan kérdésekben fogalmaztak meg igen határozott álláspontot, amelyeket hagyományosan a bölcselők igyekeztek megoldani. Ráadásul a vélemények sokfélesége és különbözősége azt mutatta, hogy e kérdésekre voltaképpen nem is adható biztos válasz. Azok a művelt pogányok, akiket a dialógusban Caecilius képvisel, s akik közé olyan jeles szónokokat, irodalmárokat sorolhatunk, mint Favorinus (Kr. u. 80 – 160) és Fronto (Kr. u. 100 – 175), a keresztények isteni és emberi dolgokban tanúsított magabiztosságával éppen a maguk filozófiailag megalapozott kételkedését állíthatták szembe. Nem voltak sem eredeti, sem különösebben következetes gondolkodók; vonzódtak a régiségekhez, például a köztársasági kor irodalmához, és – érthető módon – igyekeztek megvédeni mindazt, amit a görög és a római kultúrában értékesnek és hasznosnak tapasztaltak meg. Ők voltak a II. századi pogány Róma szellemi vezetői, de szemléletmódjuk erősen befolyásolta a későbbi nemzedékek gondolkodását, így Minucius Felix kortársainak viszonyát a kereszténységhez. Bár Fronto keresztényellenes beszédei nem maradtak fenn, az Octavius utalásaiból következtethetünk arra, hogy Caecilius tőle vette érvkészletének javarészét, és azokat a vádakat idézi, amelyek nap mint nap elhangozhattak Minucius Felix Rómájának értelmiségi elitköreiben (vö. Oct. IX.3). Ékes, kifinomult latinsággal és nagy körültekintéssel az ő számukra írta meg Minucius Felix a kereszténység védőbeszédét, mégpedig úgy, hogy a sajátosan keresztény tanításokról és szertartásokról szinte egyetlen szót sem ejtett.

Reklámok

2 comments on “Egy ma is időszerű, korai latin keresztény apológia

  1. David Vincent
    május 6, 2012

    Elnézést, de amit most írok, az nem tartozik ide szorosan. Azt szeretném kérdezni, hogy tudomásod szerint a keleti, ‘görög’ egyházfélben hogy vélekedtek a pápai primátusra vonatkozó tanításról a szakadás előtt. Nyilván nehéz erre röviden válaszolni, hiszen 1000 évről van szó, és a tanítás sem volt statikus. Ha tudsz linket, azt is szívesen elolvasom.

    Előre is köszönöm!

    • H.Gy.
      május 6, 2012

      Egy nagyon gyors és hirtelen válasz: azt soha nem vonták kétségbe, hogy Róma püspöke primus inter pares, azaz, első az egyenlők között. Ortodox barátaimmal sincsen vita erről, márcsak azért sem, mert az egyetemes zsinatok kezdettől fogva rögzítik a jelentős püspökségek (Róma, Alexandria, Antiókhia, Konstantinápoly – Jeruzsálem, amelynek sajátos a helyzete) tekintélyi sorrendjét, és az első mindig Róma, míg apróbb helycserék a többiek esetében történtek. Ennek fontos szerepe van nemcsak egyházjogi, de pl. kanonizációs szempontból is, mert egyes iratok elfogadása melletti érv volt az, hogy használják-e tekintélyben kiemelkedő egyházak. Ugyanígy a liturgikus megemlékezésben is sokáig első helyen róma püspöke szerepelt, még 1054, a furcsa, kölcsönös kiátkozások után is, ami eleinte egyáltalán nem tűnt komoly eseménynek (nem is volt az).

      A kérdés mindig az volt, ma is az, és a megjegyzésedben is arra irányul, hogy mit értünk Róma püspökének elsőségén. Itt kezdődnek a viták, és ez az amiről most nem szeretnék rögtönözni, de amint lehet, megpróbálok válaszolni, vagy talán lesz olyan hozzászóló, aki erről a fontos kérdésről naprakész.
      Az első, akinél utánanéznék, Francis Dvornik, egy egészen kiváló cseh egyháztörténész, bibliográfiája fent van a wikipedián.

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Information

This entry was posted on április 19, 2012 by in Egyházatyák, Közélet and tagged , .

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 240 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: