Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Jézus szépsége és rútsága

vir dolorum

Látszólag ellentmondanak egymásnak azok a bibliai próféciák, amelyeket a keresztények Jézus testi alakjára vonatkoztattak. A 44. zsoltár szerint a Messiás „formáját tekintve szebb az emberek fiainál”, a 21. zsoltárban viszont azt mondja önmagáról: „Én azonban féreg vagyok, nem ember, embereknek gyalázata, népnek utálata.” És mert ennek a zsoltárnak a kezdő szavait kiáltotta Jézus a keresztfán haldokolva: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46; Mk 15,34), önmagára vonatkoztatta az egész szöveget. Tehát ő a féreg, ő az emberek gyalázata és utálata. Izajás jövendölése szerint a Messiás rút: „Úgy nőtt föl színe előtt, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből; nem volt szép alakja, sem ékessége, hogy megnézzük őt, és nem volt olyan külseje, hogy kívánjuk őt, megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfija és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat; megvetett volt, és nem becsültük őt.” (53,2-3) A Filippiekhez írt levél himnuszában Krisztus kiüresedéséről, isteni alakjának elhagyásáról és szolgai megaláztatásáról olvasunk: „Aki midőn Isten formájában (en morphé  theu – in forma Dei) volt, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez, mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” (2,6-8).

A kettősség, amely szerint Jézus egyszerre szépséges és jelentéktelen, ékes és rút, csodálatos és megvetett, továbbél az egyházatyák gondolatvilágában. Jusztinosz vértanú kijelenti, hogy  a Fiú egyrészt Isten minden teremtményt megelőző Elsőszülöttje, másrészt a Szűztől megtestesülve „vállalta, hogy megvetett, rút és szenvedő ember legyen.”

Alexandriai Kelemen egy helyütt azt mondja, hogy „Üdvözítőnk felülmúlja az egész emberi természetet: olyan szép, hogy egyedül ő szeretetre méltó számunkra, akik az igazi szépségre vágyakozunk, hiszen ő volt az igazi fény (vö. Jn 1,9).” Másutt viszont az igazság és a látszat, a nevek és dolgok közötti különbségről beszélve kiemeli, hogy a hellén filozófusoktól eltérően a „barbár” keresztények nem a szavak szépsége, hanem a dolgok igazsága mellett kötelezték el magukat. „Nem hiába akart az Úr jelentéktelen testi alakot használni: nehogy amíg ékességét dicsérik és szépségét csodálják, elforduljanak attól, amit mond, és miközben arra figyelnek, amitől el kell vonatkoztatni, elszakadjanak attól, amit meg kell érteni.”

A filozófus Kelszosz keresztényellenes érvei között felbukkan az is, hogy ha Jézus testében csakugyan Istentransfiguration Lelke lakozott, akkor termete, hangja, megjelenése felülmúlta volna az emberekét. Ő azonban, mondja Kelszosz, alacsony volt, jelentéktelen, megvetett. A II. században élt filozófus ezt csakis elbeszélésből tudhatja, mégpedig, mint Órigenész rámutat, talán Izajásnak a szenvedő szolgáról szóló szavaiból. Csakhogy ugyanabban a Szentírásban a 44. zsoltár szépnek és ékesnek állítja Krisztust, az evangéliumokból pedig tudjuk, hogy a Tábor hegyén külsejében csodálatosan elváltozott. Péter, Jakab és János szemtanúi voltak annak, hogy miközben Mózessel és Illéssel beszélgetett, úgy ragyogott, mint a hó. Órigenész ebből arra következtet, hogy Jézus teste, amely anyagi természeténél fogva képes volt a változásra, mindig a teremtő Ige akaratának engedelmeskedett, és kinek-kinek fogékonyságának megfelelően, befogadóképességét tiszteletben tartva mutatkozott meg. A három tanítvány már előrehaladt a hitben és ismeretben, ezért ők megpillanthatták Jézus ragyogó szépségét, ámde még ők is gyengék voltak annak elviselésére, hiszen arccal a földre borultak. A tömegnek másként mutatkozott meg, mert akik alul vannak, azok alsóbb formájában, megvetett alakban látják, és csak azok láthatják isteni szépségét, akik vele együtt fölemelkednek, vagyis fölmennek a Színeváltozás hegyére.

A gnosztikusok szerint Jézus teste csak látszat szerint volt emberi test, amit az emberek testnek gondoltak, azt – mai kifejezéssel élve – leginkább hologramnak mondhatnánk. Egy rendes gnosztikus szerint ugyanis Isten Fia nem érintkezhet az anyaggal, nem szenvedhet, nem érheti változás. Amikor Tertullianus ezzel a felfogással szemben amellett érvel, hogy Jézus Krisztus a Szentlélektől fogant, Szűz Máriától született és valódi emberi teste volt, talán túlzottan is hangsúlyozza Jézus emberi testének átlagosságát, jelentéktelenségét, hogy igazolja annak valódiságát. Jézus nem újszerű testi megjelenésével döbbentette meg az embereket, hanem tanításával és csodatetteivel. Passiója pedig mindennél ékesebben bizonyítja testének emberi, törékeny, szenvedésnek kitett természetét:

„Csupán szavai és tettei által, csak tanítása és hatalma révén keltett feltűnést az ember Krisztus. Csodaként jegyeznék fel róla, ha teste is újszerű lett volna. Éppen azért kérdezgették, hogy honnan származik a tanítása, honnan a csodajelek (Mt 13,54), mert földi testében, amellyel a csodákat végrehajtotta, semmi csodálatos nem volt. Sőt, azért beszéltek így róla, mert külsejét tekintve megvetették, hiszen teste még emberi elvárásaiknak sem felelt meg, nemhogy mennyei ragyogás áradt volna belőle. Még ha nem fogadjátok is el a próféták jövendölését jelentéktelen külsejéről, szenvedései és megaláztatásai tanúskodnak: szenvedései igazolják, hogy emberi, megaláztatásai pedig, hogy megvetett volt a teste. Merészelte volna bárki egyetlen körömmel is megkarcolni újfajta testét, köpésekkel gyalázni az arcát anélkül, hogy megérdemelte volna?”

Az egyházatyák és tanítók értelmezései egy irányba mutatnak. Jézus Krisztus isteni alakjában, isteni természetében szép és ékes, sőt, maga a Szépség, akire mindannyian vágyakozunk. Eredeti isteni alakját azonban elhagyta és emberré lett. Valódi emberi testben mutatkozott meg, amely nem csodálatos megjelenésével nyűgözte le az embereket, hanem az általa végrehajtott csodatettekkel, amelyek tanításainak hitelességét és erejét igazolták. Az Ige önként vállalt kenószisza, kiüresedése egészen a kereszthalálig tartott, amikor Jézus megvetettnek, formátlannak, rútnak tűnt. Csúf volt, mert az emberek bűnei csúffá tették. A formátlanná lett isteni Forma, vagyis a rúttá lett isteni Szépség ily módon újjáformálta, megszépítette az Istentől eltávolodott embert, hiszen feltámadásával megmutatta az Isten képmására alkotott emberi természet valódi szépségét. Ágoston ezért mély értelmű szavakkal így imádkozik: „A bűnök sötétségében vagyok, bölcsességed sugara azonban elűzi sötétségemet, mutasd meg arcodat, és ha kiderül, hogy valamelyest formátlanná tettem, formáld újjá azt, amit te formáltál meg!”

Ugyanő a rá jellemző tömörséggel, szójátékokkal fűszerezve így foglalja össze a Jézus Krisztus testi szépségével és rútságával kapcsolatos hagyományt: „Azért, hogy higgy, formátlan lett Krisztus, pedig Krisztus mindig szép marad. Formáját tekintve szebb az emberek fiainál (Zsolt 44,3). Ezt vándorlásunk után látni fogjuk. Most azonban, amikor hitben járunk, milyennek látjuk őt? (vö. 2Kor 5,6-7) Láttuk őt, és nem volt szép formája, hanem arca visszataszító, termete, azaz ereje formátlan, megvetett és formátlan az ő alakja, a fájdalmak embere ő, aki betegségeket hordoz (Iz 53,2-3). Krisztus formátlansága formál meg téged. Ha ugyanis ő nem akart volna formátlan lenni, te nem kaptad volna vissza formádat, amelyet elveszítettél. Formátlanul függött a kereszten, az ő formátlansága azonban a mi szépségünk volt. A jelen életben tehát a formátlan Krisztushoz ragaszkodunk. … E formátlanság jelét hordozzuk homlokunkon. A formátlanságot nem szégyelljük, az úton ehhez ragaszkodunk, és eljutunk a szépséghez, a formához (species).”

Reklámok

Information

This entry was posted on március 28, 2013 by in Egyházatyák, Szentírás-magyarázat, Teológia.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 249 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: