Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Krisztus képe

Ha nincs különösebb jelentősége Krisztus valódi, emberi arcának, mert fontosabb a róla bennünk élő fogalom, akkor nem kell törekedni az ábrázolás hűségére, nem kell kanonizálni az ikont. Ez történt Nyugaton.

***

Urunk testi megjelenésére vonatkozóan is számtalan különféle elgondolás és elképzelés lehetséges, jóllehet az egyedül olyan volt, amilyen volt. Az Urunkkal, Jézus Krisztussal kapcsolatos hit szempontjából nem is annak van jelentősége, amit a lélek talán a valóságtól egészen elrugaszkodott módon képzel el, hanem annak, amit faj szerint gondolunk az emberről. Ugyanis mintegy törvény szerint belénk vésett ismerettel rendelkezünk az emberi természetről, és ez alapján azonnal megállapítjuk, hogy ember vagy emberi alak az, amit annak látunk. Ezen ismeret szerint alakul gondolkodásunk, amikor hisszük: Isten emberré lett értünk, hogy példát adjon az alázatosságról, s hogy megmutassa Isten irántunk való szeretetét.” (Szent Ágoston, A Szentháromságról 8.4.7)

Az ikon teológiája című, kiváló könyvében Leonyid Uszpenszkij annak alátámasztása végett hivatkozik erre a

"Nem kézzel festett" (akheiropoiétos) Krisztus-ikon, Novgorod, 1100 k.

“Nem kézzel festett” (akheiropoiétos) Krisztus-ikon, Novgorod, 1100 k.

szakaszra, hogy Ágoston „korában némely művészek Krisztust önkényesen, saját elképzelésük szerint ábrázolták, ahogy ez manapság is gyakran előfordul” (2003, 62. o.). Ilyesmiről azonban az idézetben nincsen szó, mivel Ágoston nem az ábrázolások, hanem az elképzelések sokféleségéről beszél, még ha igaz is, hogy az első évszázadokban elég változatosak a Jézus-ábrázolások.

Az idézett szövegrész inkább azért jelentős, mert mutatja, hogy magából Ágostonból, a Nyugat legfőbb teoretikusából hiányzik a törekvés a reális Krisztus-ikon megőrzésére, amely pedig a keleti ikontisztelet alapja lesz. Ágoston szerint Krisztus gondolati képe sokféle lehet, és közömbös, hogy melyik hasonlít leginkább Jézus valódi arcára. Jézus Krisztus arcának gondolati képe is csak „másvalami végett hasznos, olyasmiért, ami általa fejeződik ki”, ti. az, hogy Isten az emberi természetet váltotta meg. Krisztusban ugyanis az emberi természetet ismerjük föl, amelyről eredendően, valamilyen törvény alapján („regulariter”) nem képet őrzünk magunkban, hanem fogalmat („notitia.”) Képet csak a testi, érzékszervekkel felfogható dolgokról szerzünk, az emberi természet azonban érzéki módon nem jelenik meg számunkra.

Nem nehéz belátni e felfogás lehetséges hatását a Krisztus-képek megalkotására és tiszteletére. Ha nincs különösebb jelentősége Krisztus valódi, emberi arcának, mert fontosabb a róla bennünk élő fogalom, akkor nem kell törekedni az ábrázolás hűségére, nem kell kanonizálni az ikont. Ez történt Nyugaton. A keleti keresztények azonban más úton indultak el. Számukra a Krisztus-képek történeti hitelessége, az arcvonások, szakáll és hajviselet ábrázolásának szigorú kánonja rendkívül fontos. Az úgynevezett „nem kézzel festett” ikonok éppen a történeti Jézus és a képen ábrázolt Jézus közötti megfelelés biztosítékai.

Torinói lepel - részlet

Torinói lepel – részlet

A nyugati és keleti képértelmezés különbségei, amelyek közül itt csak egyet említettem, a 8. századra már olyan erősek lettek, hogy Nagy Károly teológusai gyakorlatilag semmit nem értettek a II. Nikaiai Egyetemes zsinat (787) képtisztelettel kapcsolatos tanításából. Ők, Alcuinnal az élükön, minden tekintetben Ágoston tanítványainak bizonyulnak. Őrültségnek tartják Damaszkuszi Szent János megállapítását: „a színekben megelevenedő kép által imádjuk és dicsőítjük az ő erejét, s a róla való emlékezéshez a földi megjelenéséből jutunk el,” mert szerintük „szerencsétlen emlékezés az, amely szemmel látható képre szorul rá, hogy Krisztusra emlékezzen, akinek sohasem szabad eltűnni az igaz ember szívéből! Szerencsétlen emlékezés, mely nem tudja másképp felidézni Krisztus jelenlétét, csak ha festményen vagy más anyagon látja a képét, ugyanis ez a képek által felszított emlékezés nem a szív szeretetéből fakad, hanem a látás ingeréből; ezt nem a Krisztusra való emlékezés belső szeretetet gyújtja föl, hanem egy bizonyos szükségszerűség, mellyel a gyűlölt dolgok is felidéződnek lelkünkben, ha képüket meglátjuk.” (Libri Carolini 4.2.)

Advertisements

16 comments on “Krisztus képe

  1. IMB
    november 26, 2013

    A becsatolt magyar Wikipedia oldal Damaszkuszi Szt. János szócikke mégcsak nem is tud az egyházatya három védőbeszédéről az ikonok tisztelete mellett, melyet legjeletősebb teológiai-filozófiai teljesítményének szokás tartani. Pedig az első magyar fordítása (az egyetlen János-mű, mely magyarul egészében olvasható) még online is hozzáférhető…

    • IMB
      november 26, 2013

      A szerintem joggal helyesbíti Uszpenszkijt, és azt hiszem, jól ragadja meg a két eltérő perspektívát. Ugynakkor történeti szempontból benne a “Nyugat” fogalma félreérthető marad. Ha másképp meséljük el ugyanazt a történetet: Róma volt az egyetlen, amely védelmezte a képtiszteletet a karolingokkal és a görög intellektualistákkal szemben — igaz, Jeruzsálemmel, Antiokhiával és Alexandriával karöltve. Az más kérdés, hogy a pápa nem mert túl élesen szembe szállni a cezaropapista Nagy Károllyal (márt hát ő is ante portas volt). Tehát a fenti írásban germánokat kell “Nyugat” alatt értenünk (igaz végül mindaz, ami később Rómát Kelettől elválasztotta, a germánoktól jött…).
      Ágoston és a képrobolók teoretikusai mögött egy és ugyanaz az alexandriai intellektualista hagyomány húzódik meg. A különbség, hogy a sokkal józanabb Ágoston sohasem lett képromboló, még ha nem is nagyon lelkesedett a korabali keresztény művészetért. Érdekes módon azonban ahhoz a teológiailag nagyon is konzekvens megállapításához, hogy az Atya nem ábrázolható, Kelet sokkal erősebben ragaszkodott, mint Nyugat (értem ezalatt a nagy egyházszakadás két oldalát).

      • H.Gy.
        november 26, 2013

        A “germán teológusok” az első változatban szerepelt, de mert könnyen félreérthető, elhagytam. Most, újból lapozgatva a Libri Carolini-t, egészen meglepődtem, mennyire – nem is ágostonos, hanem – augusztinista szöveg.

  2. Sallai Gábor
    november 27, 2013

    Honnan lehet tudni, hogy milyen volt Krisztus valódi, emberi arca? Hiszen akkor még nem volt fénykép. Ha meg nem lehet tudni, hogy milyen volt Krisztus valódi, emberi arca, akkor mi értelme van beszélni az ábrázolás hűségéről? Mit jelent az, hogy nem kézzel festett Krisztus-ikon?

    • H.Gy.
      november 27, 2013

      Ezek nagyon jó, messzire vezető kérdések, és nehéz röviden válaszolni rájuk. Az Abgárról, Veronika kendőjéről, stb. szóló legendák annak a meggyőződésnek a mesés elemekkel átszőtt tanúi, hogy lehet tudni, milyen volt Krisztus arca, mert nem emberi kéz által készült kép őrizte meg a lenyomatát, és ezt az ábrázolást követték aztán emberi kéz által készített képek is. Sokan ilyen akheiropoiétonnak tartják a torinói lepel férfialakját.

  3. Sallai Gábor
    november 27, 2013

    Ismeretelméleti alaptörvény: csak a hasonló ismerheti meg (láthatja) a hasonlót. A szentet, Krisztust csak a szent. A szent viszont valóban láthatja. És ha a szent festőművészi tehetséggel is megáldott, akkor ábrázolhatja is – kánonon belül, kánonon kívül egyaránt.

    • H.Gy.
      november 27, 2013

      Igaz, de erre az ikontisztelők azt mondják, hogy a szent ebben az esetben nem egy ember, hanem egy közösség, a szent, folt és ránc nélküli Egyház, ő látja Krisztust, az egyház lett egy testté vele (Ef 5,26 kk)., és azt a képmást tekinthetjük Krisztus-ikonnak, amelyet ez az egyház alkot meg és hagy jóvá.

      • Sallai Gábor
        november 27, 2013

        De nem válik így bálvánnyá a kép? Hisz biztos információnk Krisztus arcáról nincsen. Amit biztosan tudunk, az az, hogy Isten megtestesült, és értünk emberré lett. Nem elég ez? Nem éppen így érezheti őt magáénak minden földrészen minden ember?

        • H.Gy.
          november 27, 2013

          Nem válik-e bálvánnyá az a mentális kép, amit ki-ki saját kedve szerint alkot magának Krisztusról?
          Az ikon kérdése krisztológiai kérdés, ekként is tárgyalták a zsinatokon. Ha az Ige megtestesült, láthatóvá, megérinthetővé vált, akkor ábrázolható is. Ha az egyházi közösség továbbhagyományoz egy ilyen ábrázolási mintát, akkor ennek tisztelete nem lehet bálványimádás, mert a hívő nem a képet imádja, hanem a képen ábrázolt Ősképet. A képet csak tiszteli.

  4. laci bá'
    november 27, 2013

    Laikusként is érdeklődéssel olvastam a bejegyzést, nekem idegen a keleti ikonok világa. Lírakedvelőként három vers is eszembe villant a sorokat olvasva, talán nem alkalmatlankodás, ha idelinkelem ezeket:
    Reményik Sándor: Istenarc
    http://sese.web.elte.hu/versek/rs_istenarc.html
    Dsida Jenő: Krisztus
    http://mek.oszk.hu/00600/00640/html/vers09.htm
    Radnóti Miklós: Arckép
    http://lowoa.wordpress.com/2008/11/04/radnoti-miklos-arckep/

    • H.Gy.
      november 27, 2013

      Köszönöm!

  5. Sallai Gábor
    november 27, 2013

    “Nem válik-e bálvánnyá az a mentális kép, amit ki-ki saját kedve szerint alkot magának Krisztusról?”

    Nem feltétlenül. Én nagyon szeretem a mindenféle néger, kínai, japán stb. feszületeket, ahol Krisztus négernek, kínainak, japánnak stb. van ábrázolva.

    “Ha az Ige megtestesült, láthatóvá, megérinthetővé vált, akkor ábrázolható is.”

    Ez igaz. A kérdés csak az, hogy hányféleképpen.

  6. Heitler András
    november 28, 2013

    Erről jut eszembe Paul Tillich néhány sora János 12, 44-50 kapcsán:
    „ »Aki bennem hisz, nem énbennem hisz, hanem Abban, aki küldött engem. « E szavakat megelőzően az evangélista keserűen panaszolja fel a nép és a vezetők hitetlenségét és felemás hitét. S aztán így kezdi: »Jézus pedig felkiáltott…« Jézus egy csaknem elkeseredett kísérletet tesz arra, hogy megértesse magát. Azt kiáltja, hogy hinni Őbenne nem ugyanaz, mint hinni Őbenne. A hitetlenek azzal érveltek s érvelnek mindig is, hogy a Názáreti Jézusban mint Názáreti Jézusban nem lehetséges hinni. Jézus kijelenti: » Ez igaz. Ha felszólítanak benneteket, hogy higgyetek bennem, ne tegyétek. Csakhogy senki sem kér ilyesmit! Arra kérünk, hogy higgyetek Őbenne, aki küldött engem, aki nagyobb mint én, s akivel egyek vagyunk. Nem a magam hatalmából beszéltem« teszi hozzá. »Ha így tettem volna, a hitetleneknek igazuk volna. « […]
    Úgy tűnik, hogy a keresztény festők többet tudtak minderről, mint mi. Nem úgy ábrázolták a Názáreti Jézust, mint Názáreti Jézust. Úgy festették meg Őt, mint a betlehemi gyermeket, aki magában hordozza az egész világmindenséget, habár »most Mária öleli át”, miként Luther megénekelte. Gyermeki vonásain átragyog a világ Urának hatalma. Vagy pedig az isteni fenség szemmel megtapasztalható hordozójaként ábrázolták, azokon a mozaikokon, ahol köntöse minden kis darabján át abba a végtelen mélységbe pillanthatunk, amelyet megjelenít és kifejezésre juttat. Vagy úgy festették meg Őt, mint megfeszítettet, aki nem egyes emberként szenved, hanem úgy, mint aki egyaránt képviseli a szenvedő univerzumot és azt az isteni szeretetet, ami részt vesz ebben a szenvedésben. Vagy úgy festették meg Őt, mint aki elhozza az új világkorszakot, akinek hatalma van a természet erői, az emberi lelkek, s a betegség, a téboly és a halál démoni erői felett. De nem ruházták fel egyéni vonásokkal, nem tették meg egy meghatározott lélektani típus vagy társadalmi csoport képviselőjévé.
    Nézzük meg a Sixtus-kápolna falképeit. Michelangelo egyénítve ábrázolt minden prófétát és szibillát. Ám ahol Jézust, a legfőbb bírát festette meg, ott csak egy ellenállhatatlan isteni és emberi erő jelenik meg előttünk.
    Korunkban Jézus életrajzi és lélektani leírások tárgya lett, s úgy ábrázolták, mint fanatikust és neurotikust, mint kegyes szenvedőt vagy a társadalom jótevőjét, erkölcsi példaképet, vallási tanítót, vagy népvezért – így aztán megszűnt annak lenni, akiben hihetünk, mivel megszűnt annak lenni, akiben nem hiszünk, ha Őbenne hiszünk. Többé nem volt az a Jézus, aki a Krisztus.
    Nem imádkozhatunk máshoz, csak Istenhez. Amennyiben Jézus valaki Isten mellett, akkor nem imádkozhatunk és ne is imádkozzunk hozzá. Sok keresztény, sokan közülünk nem képesek jó lelkiismerettel csatlakozni azokhoz, akik Jézus Krisztushoz imádkoznak. Van bennünk valami ellenérzés, ami igaz és érvényes: a félelem a bálványimádástól, a félelem attól, hogy végső hűségünk csorbát szenved, félelem attól, hogy két arcra tekintünk, ahelyett hogy egyetlen, isteni arcra pillantanánk.
    De aki Őt látja, az látja az Atyát. Nem létezik két arc. Jézus, a Krisztus arcában Isten »világosítja meg az ő arcát mirajtunk«. Mert semmi nem maradt Jézus, a Krisztus arcában, ami csupán a Názáreti Jézus volna, ami csupán egyetlen arc a többi között. Arcának minden részletén átsejlik Ő, aki Őt küldötte. Ezért, és csakis ezért énekelhetjük Karácsonykor: »Ó jöjjetek, imádjuk! «”

    • H.Gy.
      november 28, 2013

      Köszönöm a hozzászólást! Ugyanaz a János evangélium, amelyből kiindulva kétségbe vonja, hogy Jézus Krisztushoz jó lelkiismerettel imádkozni lehetne, így kezdődik: “Kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. (…) És az Ige testté lett, és köztünk lakozott.” Ha a testté lett Ige Isten, akkor nem tudom, miért ne lehetne hozzá imádkozni.

      • Heitler András
        november 28, 2013

        Tisztelt Heidl György,

        adós maradtam a forrás kicsit pontosabb megjelölésével: az idézet P. Tillich 1955-ben megjelent, The New Being c. művének XII. fejezetéből származik ( „He Who Believes in Me..”)

        Az én olvasatomban a szerző véletlenül sem kívánja kétségbe vonni, hogy Krisztushoz jó lelkiismerettel imádkozni lehetne, épp ellenkezőleg. Csak megállapítja (lehet, hogy helytelenül) hogy vannak, lehetnek olyanok, akiket elbizonytalanít az Atya és a Fiú személyének különbsége. Épp az ilyen kétségek ellen szól, mikor arról beszél, hogy csak akkor nem imádkozhatnánk hozzá, ha Jézus nem volna Istennel azonos, vagyis nem ő volna a Krisztus. De ez nincs így: aki őt látja, az látja az Atyát, tehát véletlenül sem kell attól tartani, hogy az ima „célt téveszt”. („We cannot pray to anyone except to God. If Jesus is someone besides God, we cannot and should not pray to Him. […] But he who sees Him sees the Father. There are not two faces.”)

        Így mikor Tillich azt írja, hogy „nincs két arc” éppen azt prédikálja, amit Szent János evangélista is evangéliuma prológusában és annak egész szövegében, vagyis hogy Jézus és az Atya: egy.

        Persze lehet, hogy félreértettem.

        • H.Gy.
          november 28, 2013

          Értem, nagyon köszönöm!

Hozzászólások letiltva.

Information

This entry was posted on november 26, 2013 by in Egyházatyák, Művészet, Teológia.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1,229 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: