Húsvéti labdázás

„Húsvét napján vagy az úgynevezett libertas decembrica napjaiban (Aprószentek ünnepén vagy Újév körül) szokása volt a püspöknek, hogy klerikusaival labdajátékot játsszon házának udvarán vagy a katedrális kórusán, szigorú táncszabályok szerint. Johannes Beleth arról tudósít, hogy „vannak egyházközségek, ahol az a szokás, hogy a püspök vagy érsek szolgáival játszik az udvarában, és egyáltalán nem gondolja lealacsonyítónak, hogy velük labdajátékot játsszék.” Valamivel bővebben tanúskodik ugyanerről a XIII. századi eseményről Wilhelm Durandus. „Ezen a napon a prelátusok klerikusaikkal játszanak különféle helyeken: vagy a keresztfolyosón vagy a püspöki házban. Odáig alacsonyodnak hogy labdajátékot játszanak, énekelnek és táncolnak. Ezt nevezik „decemberi szabadságnak”, ahogyan az hajdanán a pogányoknál volt szokás, amikor ebben az időben a rabszolgák, pásztorok és szolgálók bizonyos szabadságot élveztek, és parancsolhattak uraiknak.” Hasonló történt Húsvét délután is. Ismerünk szertartáskönyvet az 1582-es évből, Besançonból, amelyben a húsvéti vesperásra vonatkozólag ez az előírás található: „A nona befejezése után a táncok a keresztfolyosón vagy, esős időben, a templomhajó közepén kerülnek megrendezésre. Ehhez énekeket énekelnek, úgy ahogy ez a körmeneti ordináriumban található. És amikor befejeződik a tánc, a káptalanteremben kerül sor a fehér és vörös bor elfogyasztására.” Még közelebbit hallhatunk erről a húsvéti szokásról az Auxerres-i katedrálisból. Itt a táncot szakrális labdajátékkal kötik össze, amelynek a püspöki templom kórusa ad helyet, mégpedig, ahogy azt kifejezetten megemlítik, a „labirintus körül”, vagyis a padlózat mozaikképén (choream circa daedalum ducentibus). A Victimae paschali kezdetű húsvéti szekvencia dallamára és ritmusára a püspök és klerikusai szép táncrendben lépkedtek a labirintus figurái fölött és labdát dobálták egymásnak: pilota, ez ennek labdajátéknak, szphairának a latin neve. Már az antik időkben szokás volt a templom padlózatát labirintussal díszíteni, amely a krétai mítoszban szereplő ősi Daedalus neve alapján kapta a daedalum vagy franciául a dédale megnevezést. Keresztény értelmezésben ez vagy az Anyaszentegyház, a Sancta Ecclesia szimbóluma, mint ahogyan erről az afrikai Castellum Tinginitum labirintus-felirata tanúskodik, vagy pedig a zavaros világ jelképe, ahonnan az ember elmenekül, amikor a templomban a labirintus útvesztőin keresztülhalad. A piacenza-i Szent Savinus labirintusának felirata így hangzik: „E labirintus a földi élet jelképe, széles annak, aki bejön, de igen szűk a kifelé igyekvőnek.” Ilyen labirintus alakzatokon dobálták egymásnak Auxerre püspöke és klerikusai a húsvéti labdát, szent tánclépéseket lejtve, és a megváltottak gyermeki örömében ünnepelték a nap végén a győzedelmes Húsvétot.”(Részlet Hugo Rahner, A játszó ember c. könyvéből, Kairosz Kiadó 2013, 123-128. o.)