Melegházasság az ókorban?
A XX. századig nem merült fel az az igény, hogy az ember törvényes házasságot köthessen bárkivel, akibe szerelmes, és ezért ezen igény teljesítésének elmaradását sem tekintették diszkriminációnak.
***
Már az ókorban is létezett melegházasság írja az egyik népszerű internetes portál, amelynek a téma iránti elkötelezettségét jelzi, hogy címlapjáról egyetlen kattintással lehet pornóoldalakra eljutni. Ráadásul, folytatja a névtelen tudósító, a középkorban is továbbélt ez az intézmény, mígnem a XIII. századtól kezdve az egyház kíméletlenül megszüntette, és még a nyomait is szinte teljesen eltüntette.
A cikk John Boswell, Same-Sex Unions in Premodern Europe című könyvére alapozza lelkes állításait. A Boswell könyvéhez hasonló sci-fik azonban a tudományos kutatásoknak éppen úgy nem használnak, mint azoknak a melegmozgalmaknak sem, amelyek megerősítését célul tűzték. Megállapításai ugyanis pillanatok alatt cáfolhatók.
Már régóta vártam e „szenzációs” mű debütálását a hazai bulvármédiában. A könyv 1994-ben jelent meg, azóta sajátos forráskezelését, hermeneutikai bakugrásait és súlyos tárgyi tévedéseit többen szóvá tették. Például a házasság középkori történetének legelismertebb kutatója, Philip Lyndon Reynolds itt olvasható alapos recenziójában.
A melegmozgalmak igénye az azonos nemű párok együttélésének polgári házasságként való elismertetésére a modernitás terméke, radikálisan új jelenség, amint azt a Queer-elmélet egyik meghatározó teoretikusa, David M. Halperlin helyesen, a történelmi források tanúságaival összhangban állítja. Halperlin, mint mindenki, aki az ókori „homoszexualitás” témájával elmélyültebben foglalkozik, végső soron K. J. Dover filológiai kutatásaira és a Dover eredményeit értelmező Michel Foucault filozófiai írásaira támaszkodik.
A filológiai, történeti, társadalomtörténeti kutatások fényében felelősséggel nem mondhatunk mást, mint hogy sem az ún. „melegházasság”, sem a modern „melegházasságra” hasonlító intézmény nem létezett sem az ókorban, sem a középkorban. Noha Dover monográfiájának címe a „Görög homoszexualitás”, a bevezető terminológiai tisztázásban kitér arra, hogy a „homoszexualitás” modern fogalmának alkalmazása azokra a döntően attikai jelenségekre, amelyekről szövegek és vázaképek tanúskodnak, valójában anakronizmus, jobb híján azonban kénytelen élni vele.
A görög írott és tárgyi források segítségével elsősorban a Kr. e. V-IV. századi athéni szokásokról, azok jogi, társadalmi, életvezetési, orvostudományi és erkölcsi értelmezéséről alkothatunk képet. Eszerint a mai szóhasználattal homoszexuálisnak nevezhető kapcsolat egyetlen intézményesnek mondható, szabályozott, adott esetben szankcionált formája egy idősebb férfi és egy fiatal fiú erotikus barátsága volt. Sem a (nagyon kevéssé dokumentált) leszbikus szerelem, sem a nagyjából azonos korú férfiak szerelme, sem szabadok és rabszolgák, sem athéni polgárok és idegenek homoerotikus kapcsolata nem nyerhetett semmiféle legitimitást.
Az úgynevezett pederasztia szabad athéni polgárok között volt lehetséges, és az idősebb férfiszerető (erasztész) és a pubertáskorú fiúkedves (erómenosz) nem egyenrangú viszonyát jelentette. A szerető mindig az uralkodó, aktív fél volt, amíg a kedves az alávetett, passzív. A szerető számára a kedves, a szépfiú lehetett szexuális gyönyör forrása, a kedves azonban pusztán elviselője, nem élvezője volt udvarlója testi közeledésének. A megfelelő viselkedést, az udvarlás és húzódozás módját íratlan szabályok irányították. Az athéni törvények nem szankcionálták az efféle kapcsolatban megvalósult szexuális együttlétet, amennyiben a fiú önként, hálából, viszontvonzalomból engedett udvarlójának. Az ő fizetsége, a korabeli felfogás szerint, a férfiszerető erényre nevelő barátsága volt. Ha azonban a fiú kényszerből lett szexuális tárggyá, akkor a törvény az erőszaktevőt súlyosan, akár halállal is büntette. Ha a fiú pénzért engedett a szeretőnek, akkor pornosznak, hímringyónak, ha a gyönyör kedvéért, akkor perverznek tekintették, és mindkét esetben megfosztották polgárjogaitól, vagyis nagykorúként sem vehetett részt a polisz ügyeinek intézésben.
„Az, hogy valaki szabad akaratából egy másik polgár rendelkezésére állt mint szexuális objektum, azt jelentette, hogy lemondott saját polgári státusáról. Ha eddig még nem volt eléggé nyilvánvaló, hogy miért kezelték ilyen módon egy férfiprostituált választását, akkor azzá válhat, ha eszünkbe idézzük, hogy a homoszexuális anális behatolást nem kezelték sem a szerelem kifejeződésének, sem pedig a szépség ingerére adott válasznak, hanem egy agresszív aktusnak, amely az aktív fél felsőbbségét demonstrálta a passzív partnerrel szemben.” (Dover, Görög homoszexualitás, Osiris, 2001,132. o.)
Melegházasság azért sem létezhetett a görögöknél, mert a házasságot per definitionem egy férfi és egy nő életszövetségének tartották, ahogyan a rómaiak, az ókori, középkori és mai keresztények, és minden, az európai kultúrát és társadalmakat befolyásoló közösség egészen az 1970-es évekig, amikor a melegmozgalmak kezdték zászlajukra tűzni a „melegházasság” mint olyan jogi elismertetését. A XX. századig nem merült fel az az igény, hogy az ember törvényes házasságot köthessen bárkivel, akibe szerelmes, és ezért ezen igény teljesítésének elmaradását sem tekintették diszkriminációnak.
Folytatása hamarosan: A görög homoszexualitás és a római egyház
A témához kapcsolódó korábbi bejegyzések:
https://heidlgyorgy.wordpress.com/2012/12/20/a-hazassag-mint-filozofiai-iskola/
https://heidlgyorgy.wordpress.com/2012/07/09/woelki-ersek-a-celkeresztben/
https://heidlgyorgy.wordpress.com/2012/07/10/woelki-ersek-a-celkeresztben-ii/
Heidl György blogja 
Visszajelzés: A görög homoszexualitás és a római egyház | Heidl György blogja
Visszajelzés: Halálos bűn-e a homoszexualitás? | Heidl György blogja