Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Szent Péter és Pál apostolok ünnepe

A héten ünnepeljük Péter és Pál apostolok ünnepét, és mivel addig már nem lesz módom frissíteni a blogot, most közlöm Szent Ágoston (354-430) egyik, az ünnep alkalmával elmondott beszédének (Sermo 299B) általam készített, még sehol nem publikált fordítását.

A boldog apostolok szenvedése megszentelte számunkra a mai napot. Az egész világ dicséretére érdemesültek, mert megvetették a világot. Péter az első, Pál az utolsó apostol. Az első és az utolsó egyazon napon szenvedett, mert Krisztust követték, az elsőt és utolsót.

Hogy átgondoljátok, amit mondtam, figyeljetek az alfára és az ómegára! Az Úr világosan kijelenti a Jelenések könyvében: Én vagyok az alfa és az ómega: az első, aki előtt senki nincs, és az utolsó, aki után senki nincs. A mindent megelőző és a mindent bevégző (Jel 1,8 és 17). Kíváncsi vagy az elsőre? Minden általa lett (Jn 1,3). Az utolsót keresed? Krisztus a törvény végcélja, hogy megigazuljon mindenki, aki hisz (10,4). Hogy élj, a Teremtőtől kaptad, hogy mindig élj, a Megváltó ajándéka. Tekintsünk, kedveseim, az elsőre a boldog apostolok között, Péterre, aki ezt mondja levelében: Értünk szenvedett Krisztus, példát adva nekünk, hogy a nyomában járjunk (1Pét 2,21). Hiszen hallottátok, amikor felolvasták az evangéliumot: Kövess engem! (Jn 21,19). Faggatta őt, mármint Krisztus Pétert, a mester a tanítványt, az úr a szolgát, az orvos a gyógyultat, s azt kérdezte tőle: Péter, szeretsz engem? S mint tudjátok, nem csupán azt kérdezte, “szeretsz engem?”, hanem kiegészítette: jobban, mint ők (Jn 21,15). Jobban szeretsz engem náluk? Jobban, mint ők? Péter nem azt válaszolta, hogy “jobban szeretlek téged, mint ők”, mert nem az ember dolga megítélni, mi lakik mások szívében, hanem így felelt: Uram, te tudod, hogy szeretlek (uo. 21,16). Miért engem kérdezel arról, amit te alkottál bennem? Ismered, amit adtál, miért kérdezel a szeretetről, amelyet egyedül tőled kaptam? Tudod te, hogy szeretlek. Az Úr pedig újból megkérdezte tőle, és Péter megint ugyanazt válaszolta. Harmadszor is megkérdezte. Péter pedig elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz engem? (uo. 21,17)

Az Úr Péter szeretetét tudakolta, mi Péter szomorúságának okát keressük! Mit gondolunk, miért szomorodott el Péter, amikor harmadszor kérdezte tőle: szeretsz engem? Miért búsul a szolga, ha ura annyiszor kérdezi is, ahányszor csak akarja? Az Úr harmadik kérdése harmadik tagadására emlékeztette. Megérted, ó, boldog Péter, megérted bukásodat, és elszomorít az emlékezés. Szomorkodtál, de most örvendj! A szeretet vallja meg azt, akit a félelem megtagadott! Lássátok tehát őt, a tagadót, aki ugyan szeretett azelőtt is – mert bizony szeretett ő korábban –, csakhogy még gyenge volt.

Megemlítjük, hogy Péter megtagadta Krisztust, de nem mondjuk el, hogy követte Krisztust, vállalva az esetleges kínszenvedést? Az orvos betartotta a gyógyítás rendjét: előbb szembesítette Pétert Péterrel, azután megmutatta Péterben önmagát. Mintha ezt mondaná: Föltételezted, hogy meghalsz értem (vö. uo. 13,37), de ez nem rólam szólt, hanem te föltételezted önmagadról. A szolgáló kérdésére megtaláltad önmagadat: sírtál, és visszatértél hozzám.

2. Amikor az Úr rábízta juhait, megjövendölte szenvedését, amelyet ma ünneplünk. Amikor fiatal voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Ha azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent (uo. 21,18-19). Megtörtént: Péter tagadott, Péter zokogott, Péter könnyeivel lemosta tagadását. Krisztus feltámadt, Pétert faggatta a szeretetéről, aki azután megkapta a rábízott juhokat. Nem az övéit, hanem Krisztusét, hiszen nem azt mondja neki: legeltesd juhaidat, hanem: legeltesd juhaimat (21,17)! Legeltesd, akiket megvásároltam, mivel téged is visszavásároltalak!

Azután negyven nappal később az Úr beszélgetett tanítványaival, és a szemük láttára felhő burkolta be, és fölment a mennybe (vö. Csel 1,9). Követték a szemükkel, amint fölment. Később a városban maradtak, az ötvenedik napon megkapták a Szentlelket, betöltekeztek, s azon nyomban megtanulták minden nép nyelvét, E nyelveken kezdtek beszélni mindazok ámulatára és csodálatára, akik megölték Krisztust (vö. uo. 2,1-12). Erre egykori megtagadója, akit most már betöltött a szeretet, az összes közül egyedül ő, hiszen mind között ő az első, kiállt a zsidók elé, és Krisztus örömhírét kezdte hirdetni Krisztus gyilkosainak. Elhintette közöttük a Krisztusba vetett hit magvait, és sokakat rábeszélt a Krisztusért vállalt halálra azok közül, akiktől korábban azért tartott, mert félt, hogy Krisztus miatt megölik őt.

3. Hol olvasunk arról, hol jövendölik meg, hogy Krisztus apostolai minden nép nyelvén megszólalnak majd? Isten dicsőségét beszélik az egek – egeken azokat értsd, akik Istent hordozzák –, és kezének műveit, vagyis Isten dicsőségét hirdeti az égbolt (Zsolt 18,2). Ezért egek. Szóval felel az egyik nap a másik napnak, és hírt visz az éjszaka az éjszakának (uo. 18,3). Se éjjel, se nappal ne hallgassunk Krisztusról! Gondold csak el, miképpen felel szóval az egyik nappal a másiknak! Krisztust hirdeti a tanítványoknak, világosságot a világosságoknak. És az éjszaka hírt vitt az éjszakának: Júdás hírül vitte a zsidóknak, hogy hol van Krisztus. Elfogták Krisztust. Megölték Krisztust. És Krisztusban megöletett a halál, mivel Krisztus feltámadt. Fölment a mennybe, és elküldte a Szentlelket, akit megígért, ők pedig, mint új tömlők az új borral, betöltekeztek vele. Azt mondta ugyanis: senki sem tölt új bort régi tömlőkbe (Lk 5,37). Tudjátok, hogy ez beteljesedett. A zsidók elámultak, és némelyek, mert nem tudták, mit beszélnek, gúnyolódva mondogatták: elteltek édes borral (Csel 2,13).

Minthogy tehát a Szentlélek megadta, megmondta, megtanította nekik, ők soha nem tanult nyelveken szólaltak meg. Származásuknál fogva megtanultak egy, legfeljebb két nyelvet, s ehhez képest, mit mondjunk, három, négy, öt, hat nyelvet beszéltek? Minek számolgatod? Most hallottátok, amikor a zsoltárt énekeltük: nincs olyan nyelv, nincsen olyan beszéd, amelyen ne lehetne hallani a hangjukat. Megölték őket, ámde szavaikat megőrizte az írás. Mit értek el a gyilkosok? Az egész földre elhatott szózatuk. Mi, akik Afrikában élünk, távol voltunk onnan, ahol nem volt olyan nyelv, nem volt olyan beszéd, amelyen ne lehetett volna hallani a hangjukat. Távol voltunk onnan, távol hevertünk, távol aludtunk. Ámde hogy az álomból felébredjünk, az egész földre elhatott szózatuk, s a földkerekség határaira szavuk (Zsolt 18,4-5). Kelj fel alvó, támadj fel halottaidból, és rád ragyog az, aki Pétertől megkérdezte: szeretsz engem (Vö. Ef 5,14)!

Megelégedhetünk-e a Péterhez illő dicsérettel? Lehet-e elegendőt mondani Péterről? Mindamellett engedtessék meg nekem, ó, boldog Péter, hogy most a fejemre vont gyalázat nélkül hallgassak rólad egy kicsit, noha a te hangod ébresztett föl engem. Nem szentelhetem egyedül neked a beszédet, hiszen nem csupán te szenvedsz a mai napon: az apostolok között az első vagy, társad azonban kiérdemelte, hogy az utolsó legyen.

4. Lépjen elénk a boldog Pál is, beszéljünk kicsit a Kicsiről! Ezért akarta ugyanis, hogy Paulusnak, Kicsinek nevezzék, hiszen korábban Saulusnak hívták. Előbb Saulus, aztán Paulus. Idézzétek föl a nevét, és ismerjétek fel benne az üldöző bűnét. A Saulus név a Saulból ered. Saul, akiről Saulusnak nevezték, üldözte a szent Dávidot, azt a Dávidot, aki előképe volt a szűz Mária által Dávid magvából származó Krisztusnak. Saulus beteljesítette Saul örökségét, amikor üldözte a keresztényeket. Kegyetlen üldöző volt. Amikor megkövezték a boldog Istvánt, ő vigyázott a megkövezők ruháira, hogy mindegyikük kezével követ dobjon (vö. Csel 7,58 és 22,20).

A boldog István vértanúsága után szétszóródtak a jeruzsálemi testvérek (Csel 8,1 és 11,19), s mert világosságok voltak, és Isten Lelke hevítette őket, lángra lobbantottak mindent ott, ahova eljutottak. Krisztus örömhírének növekedését látva ekkor Saulus keserű haragra gerjedt. Megbízólevelet szerzett az elöljáróktól, és elindult, hogy ha olyan embereket talál, akik megvallják Krisztus nevét, rabszíjra fűzve magával hozza őket, s elnyerjék büntetésüket. (Csel 9,1-2 és 13). Útnak indult halálos gyűlölettől lihegve, vérre szomjazva. Igen, így haladt, vérszomjasan, hogy találjon valakit, akit elfoghat és megölhet, így ment az ízig-vérig üldöző, amikor hangot hallott az égből.

Testvéreim! Érdemelt valami jót? Hát nem szolgált rá bármi rosszra? És mégis, egy hang az égből földre leterítette az üldözőt, hogy az igehirdető keljen föl onnan (Csel 9,1-8).

5. Íme, Saulus után Paulus; lám, már igét hirdet; megmutatja nekünk mi volt, s mi lett: én a legkisebb vagyok az apostolok között (1Kor 15,9). Ha a legkisebb, méltán Paulus. Figyeljétek a latin szót: a “paulus” kicsit jelent, hiszen így szoktuk mondani: “kis idő múlva látlak majd.” Ez a Paulus tehát a legkisebbnek vallja magát mintegy az Úr ruhájának szegélyén, amelyet megérintett a beteg asszony. Az asszony ugyanis, aki vérfolyásban szenvedett, a pogányok egyházának előképe volt. E pogányokhoz küldetett Paulus, a legkisebb, egyszersmind a legutolsó, mivel a szegély a ruha legkisebb és a legutolsó része. Paulus önmagára vonatkoztatta mindkettőt: legkisebbnek és legutolsónak mondta magát. Én vagyok a legkisebb az apostolok között. Ő mondta ezt. Én vagyok az utolsó az apostolok között. Ő maga mondta. Nem követünk el méltánytalanságot, hiszen az ő szavai ezek. S mi egyebet mondott még? Beszéljen inkább ő, nehogy úgy tűnjék, méltánytalanok vagyunk, ámbár nem jelenti Pál sérelmét, ha felidézzük Krisztus kegyelmét. Hallgassuk mégis őt, testvérek! Én vagyok a legkisebb az apostolok között, arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek. Íme, ez az, ami volt: nem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek. Miért? Mert üldöztem Isten egyházát. Akkor miért is vagy apostol? De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló, sőt, mindegyiküknél többet munkálkodtam.

Szent Pál, könyörgöm, az értetlenkedők szerint ezek még mindig Saulus szavai: mindegyiküknél többet munkálkodtam! Mintha gőgös kijelentés lenne. És mégis igaz! Mi is áll a folytatásban? Amint észreveszi, hogy úgy tűnhet, mintha szavaival önmagát fölmagasztalta volna, hozzáteszi: mindegyiküknél többet munkálkodtam, de nem én, hanem Isten kegyelme velem együtt (1Kor 15, 9-10). Beismerte az alázat, remegett a gyöngeség, A színtiszta szeretet megvallotta Isten ajándékát. Mondd meg hát, mintegy telve a kegyelemmel, mint választott edény (Csel 9,15), mint aki azzá lettél, amire méltatlan voltál, mondd, írd meg Timóteusnak, és hirdesd ezt a napot: Engem ugyanis már feláldoznak! Most olvasták fel Pál leveléből, itt olvasták fel, amit most mondok: Engem ugyanis már feláldoznak. Vészesen közeleg a feláldozás, a szentek meggyilkolása ugyanis áldozat Istennek. Engem ugyanis már feláldoznak, és közel van elköltözésem ideje. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Az igazságosság koszorúja vár rám, amelyet viszonzásul ad nekem az Úr, az igazságos bíró azon a napon (2Tim 4,6-8). Viszonozza az érdemeket, aki az érdemekkel megajándékoz. Apostollá lett, aki méltatlan volt! Nemde méltán koronázzák meg?

Mert amikor az ingyenes, a neki nem járó kegyelemben részesült, azt mondta erről: nem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, hanem Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok. Itt pedig azt kéri, ami megilleti őt: A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam, az igazságosság koszorúja vár rám, mert megillet az igazságosság koszorúja. S hogy tudd, csakugyan megilleti, így folytatja: amelyet viszonzásul ad nekem. Nem azt mondta, hogy “nekem ad”, vagy “nekem ajándékoz”, hanem viszonzásul ad nekem az Úr, az igazságos bíró azon a napon. A könyörületes megajándékozott, az igazságos pedig viszonzásul adja majd nekem.

Látom, ó, boldog Pál, mely érdemeidért illet meg téged a koszorú, de visszatekintve arra, aki voltál, felismerem, hogy érdemeid Isten ajándékai. Azt mondtad: a jó harcot megharcoltam, ámde ezek is a te szavaid: hála Istennek, aki megadja nekünk a győzelmet a mi Urunk Jézus Krisztus által (1Kor 15,57). A jó harcot tehát megharcoltad, de győzelmed Krisztus ajándéka volt. Azt mondtad: a pályát végigfutottam, de ezt is mondtad: nem az akaróé, nem a futóé, hanem a könyörülő Istené (Róm 9,16). Azt mondtad: a hitet megtartottam, márpedig te magad mondtad: irgalmasságot nyertem, hogy hivő legyek (1Kor 7,25). Látjuk tehát, hogy érdemeid Isten ajándékai, és ezért örvendünk koszorúdnak.

Ámbár alkalmatlan voltam a boldog apostolok dicséretére, akiket ma ünnepelünk, eleget tettem kedvességtek elvárásának, annak kegyelméből, aki őket megkoszorúzta.

Advertisements

Information

This entry was posted on június 25, 2012 by in Egyházatyák, Uncategorized.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 231 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: