Woelki érsek a célkeresztben I.

A nemzetközi katolikus hetilap, a The Tablet félreérthető rövidhírt tett közzé július 5-én ‘Rethink line on divorce and gays’ címmel. A tudósítás szerint Rainer Maria Woelki bíboros, Berlin érseke, kiállt az újraházasodottakkal és azonos neműekkel kapcsolatos katolikus tanítás újragondolása mellett. A The Tablet szerint a Die Zeit vele készített riportjában a bíboros „azt mondta, hogy amíg az orthodox egyház csupán az első házasságot tekinti szentségileg érvényesnek, tolerálja a válást és a második házasságot. Arra a kérdésre, hogy ez minta lehet-e a Katolikus Egyház számára, azt felelte, hogy az Egyháznak beszélnie kell róla.” A melegek kapcsolatát kommentálva úgy fogalmazott, hogy megpróbál nem pusztán úgy tekinteni rájuk, mint akik megsértik a természeti törvényt, hanem mint olyan emberekre, akik igyekeznek tartós kapcsolatban felelősséget viselni egymás iránt. „Meg kell találnunk annak a módját, hogy hagyjuk élni az embereket, anélkül, hogy szembemennénk az egyházi tanítással” (“We must find a way of allowing people to live without going against church teaching”), mondta a bíboros a The Tablet tudósítása szerint. Már most megjegyzem, hogy ez utóbbi “idézet” valójában nem a homoszexuálisokra, hanem az újraházasodottakra vonatkozó bíborosi válaszból kiragadott egyik mondat pontatlan angol fordítása.

Úgy látszik, Rainer Maria Woelkinek, a katolikus egyház jelenleg legfiatalabb (55 éves) bíborosának hozzá kell szoknia ahhoz, hogy saját mondatait szövegösszefüggésükből kiemelve, pontatlan fordításban lássa viszont. Mert nem csupán  a Die Zeit riportját rosszul szemléző The Tablet torzít, hanem már a Die Zeit riportere is egy félremagyarázott nyilatkozatra kérdezett rá.  Májusban, a nagyszabású mannheimi katolikus találkozón (Katholikentag) egy beszélgetés során a jezsuita Klaus Mertes meglehetősen provokatív kérdésére válaszolta azt Woelki bíboros, hogy lehetségesnek tartja: az egyház hosszabb távon enyhíti szigorú álláspontját a melegekkel és leszbikusokkal kapcsolatban. A tudósítás szerint elképzelhetőnek tartotta, hogy „ahol emberek felelősséget viselnek egymás iránt, ahol tartós homoszexuális kapcsolatban élnek, ott ezt a heteroszexuális kapcsolathoz hasonlónak tekintsük” („dort, wo Menschen Verantwortung füreinander übernehmen, wo sie in einer dauerhaften homosexuellen Beziehung leben und umgehen, dass das in ähnlicher Weise zu einer heterosexuellen Beziehung anzusehen ist”). A Katholikentagról szóló német nyelvű tudósítás összefüggéséből kiragadva, torzítva közölte a bíboros fent idézett szavait, az ezt átvevő, és a hírt így az egész világon terítő angol nyelvű híradások pedig – élen az angol nyelvű, német kiadású The Local-lal – tovább rontottak a helyzeten. Homoszexuális aktivisták például elégedetten fogadták a püspök nyilatkozatát, mert szerintük kiállt a homoszexuális és heteroszexuális kapcsolatok egyenlősége mellett. (A sajtó természetét is megvilágító, torzító folyamatról lásd Daniel Silliman írását!)

Szeretném megnyugtatni a magyar katolikus olvasókat: a konzervatívnak mondott Woelki bíboros, berlini érsek valójában nem távolodott el a katolikus egyház tanításától. Csupán annyi történt, hogy miután egy beszélgetés során világossá tette, hogy szentségi házasság csakis heteroszexuális kapcsolatban lehetséges, mindössze azt kívánta hangsúlyozni, hogy a tartós homoszexuális kapcsolatokban is létezhetnek olyan erények, mint a hűség, kölcsönös gondoskodás, amelyek egyébiránt a házasság javai. Nyilatkozatai, amelyekben óva int attól, hogy szexuális hajlamok alapján bárkiről ítélet mondjunk, vagy hátrányosan megkülönböztessük embertársainkat, összhangban vannak az egyházi tanítással a hajlamok és a tettek közötti lényeges különbségről. A Katolikus egyház katekizmusában ezt olvassuk: „Nem elhanyagolható azon férfiak és nők száma, kiknek homoszexuális hajlama nagyon mélyen gyökerezik. E hajlam, mely objektíve rendetlen, többségük számára próbatétet jelent. Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét. Az ilyen személyek arra hivatottak, hogy valósítsák meg életükben Isten akaratát, és amennyiben keresztények, egyesítsék az Úr keresztáldozatával az állapotukból adódó esetleges nehézségeket.” (KEK 2358).

A bíborost egyébként éppen hagyományos szexuáletikai felfogása miatt támadták korábban civil és politikai szervezetek. Úgy vélem, majd 400 ezer hívőért felelős érsekként nagyon is érthető a Woelki megnyilatkozásaiban érzékelhető óvatosság, amely azonban most már éppen a pontatlan sajtóhírekből tájékozódó konzervatívok haragját váltja ki. A legutóbbi felmérések szerint ugyanis Berlin eséllyel pályázhat a legateistább német város címre. A multikulturalizmusára, nyitottságára és talán még vallástalanságára is büszke város, amelynek élén a homoszexualitását nyíltan vállaló Klaus Wowereit szociáldemokrata politikus áll, akár tetszik, akár nem, Európa talán legfontosabb kulturális és politikai központja, igen jelentős események színhelye. A fiatal, frissen kinevezett berlini érsek nyilatkozatait és ténykedését sokan azért figyelik árgus szemekkel, hogy minél előbb rásüthessék a homofóbia bélyegét, és a médiumok által felhangosított és eltorzított, parttalan ideológiai vitákat gerjeszthessenek. Az efféle háborúskodás aligha lehet célja egy felelős egyházi vezetőnek.

Lássuk azonban az újraházasodottakkal kapcsolatos rövid nyilatkozatot is! Mint tudjuk, az elvált újraházasodottak a katolikus egyház tanítása szerint házasságtörést követnek el, ezért nem járulhatnak az eukharisztiához. Az orthodox egyház ebben a tekintetben látszólag kevésbé szigorú, jóllehet evangéliumi alapon ugyanúgy felbonthatatlannak tartja a keresztények házasságát, mint a római egyház. Woelki püspök utal arra, hogy egyrészt a kérdés az orthodox egyház számára sem könnyű, másrészt a római katolikus egyházban is létezik a házasság érvénytelenítésének gyakorlata, amely megadja az újrakezdés lehetőségét. Pasztorális szempontból jelentős lehet ennek a kánonjogi eljárásnak a megértése és megvilágítása. Mint fogalmaz: „A tanítás lerombolása nélkül meg kell találnunk annak a módját, hogy az emberek élhessenek.” („Allerdings macht es sich auch die orthodoxe Kirche in dieser Frage keineswegs leicht. In der römisch-katholischen Kirche gibt es die Möglichkeit der Annullierung der Ehe, für viele Menschen ist das schon jetzt eine Möglichkeit für einen Neuanfang. Ich würde mir wünschen, die pastoralen Chancen, die in diesem kirchenrechtlichen Verfahren stecken, deutlicher zu machen. Wir müssen einen Weg finden – ohne der Lehre Abbruch zu tun –, der Menschen leben lässt.”)

Úgy vélem, a bíboros egyfelől arra utal, hogy a római egyházban éppen úgy gyakorlat az engedékenység, mint az orthodox egyházban. Ez azt jelenti, hogy nem csorbítva az evangéliumi parancsok szigorát és pontosságát (akribeia), indokolt esetben, körültekintően eljárva lehet engedményt (oikonomia) tenni. Az engedményből azonban soha nem lesz általános érvényű törvény. Ezt az elvet alkalmazza a római egyház az egyes házasságok érvénytelenítése során, megadva a lehetőséget az érintetteknek arra, hogy az eukharisztikus közösség teljes jogú tagjaiként új életet kezdjenek. Másfelől, az orthodox egyház ugyan sok tekintetben példamutató lehet a római katolikusok számára, a válás és újraházasodás kérdésében azonban igencsak óvatosnak kell lenni. Az orthodoxia gyakorlatát ugyanis erősen meghatározza az a 10. század elején végbement folyamat, amelynek során az egyház politikai és társadalmi szerepe jelentősen megnőtt, miközben a házasságot kénytelen volt pasztorációs gyakorlatában szekularizálni (ld. erről J. Meyendorff, A házasság misztériuma, Kairosz Kiadó, Bp. 2009, 31-35. o.). VI. Leó császár ugyanis törvénybe iktatta, hogy egyházi áldás nélkül nincsen házasság, csupán törvénytelen ágyasság (89. novella). Ha tehát az egyház nem hagyta jóvá a házasságot, akkor az törvénytelennek minősült. A novella tehát látszólag kedvez az egyháznak, de valójában súlyosan árt a házasság szentségének. A törvénytelen ágyasságban élő polgárok ugyanis elveszítették polgárjogaikat, így például az újraházasodott özvegyek is jogfosztottá váltak. Az egyház kénytelen volt kompromisszumokat kötni, és a súlyos tragédiák, egzisztenciális kiszolgáltatottság elkerülése érdekében hozzájárult az elváltak újbóli házasodásához is. Ezzel összefüggésben tehát egy, az eukharisztikus liturgiától elkülönített szertartás során megáldotta a második és a harmadik házasságot is (sőt VI. Leó császár negyedik házasságát is). E meglehetősen dicstelen jogi, politikai eseménysornak tehát egyik következménye a túlzott engedmény a válások és újraházasodások esetében, egy másik pedig a házasságkötés szertartásának elkülönülése az eukharisztikus liturgiától, ami elhalványította a szoros kapcsolatot a házasság és az eukharisztia misztériumai között.

Folytatása itt olvasható!