Egy lábbal mindig a földön

Minden vezető politikus nyilatkozatainak, politikai állásfoglalásainak vannak változó és állandó elemei. Érthető, ha egy politikus olykor az adott helyzetnek megfelelően taktikázik, még ha ez időnként olyan látványos változásokkal jár is, mint például a plebejus öntudatosság villámgyors felcserélése a nemzeti burzsoázia elkötelezett támogatásával. A változó elemeknél és rétorikánál fontosabb azonban az azokat integrálni és igazolni képes, átfogó politikai stratégia, valamint az alapvető politikai, eszmei-filozófia célok állandósága.

A jelenlegi magyar miniszterelnök nyilatkozatai tanúsítják egyfajta átfogó stratégia meglétét. Ennek a stratégiának két meghatározó elemét szeretném kiemelni: az egyik a futball, a másik a kereszténydemokrácia. A kormányfő futballszenvedélye nyílt titok. Megalapította a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiát, jelen van a mérkőzéseken, figyelemmel kíséri a hazai és nemzetközi futballeseményeket, egyes játékosok teljesítményét olykor még az edzőmérkőzéseken is felméri (Gyurcsó Ádám – Maribor), sportvezetőket, edzőket, csapatkapitányokat nevez ki, cserél le. A futballt és még néhány látványos versenysportot támogató adórendszert léptetett életbe, a jóvoltából kiemelt állami beruházásként futball stadion épül Debrecenben, új nemzeti stadion Budapesten, felújítják a régit, és további stadionfelújítások is tervben vannak. Hatalmas összegeket emészt fel a futball ügye, mert a kormányfő úgy látja, hogy ez össznemzeti kérdés, a jövő alapkérdése, mivel gyermekeink érdekében történik. Mint mondja: „folyamatos hangulatkeltés zajlik a sportlétesítmények fejlesztése ellen. Nem szabad megijedni ettől, itt ugyanis azt kell világossá tenni az emberek előtt, hogy nem a futballról van szó, hanem a saját gyerekeinkről. Futball gyerekek nélkül nincs. Ezért, amikor stadiont építünk, amikor létesítményeket fejlesztünk, amikor akadémiákat hozunk létre, amikor bevezetjük az adórendszert, ami támogatja a létesítményeket a futballban, a jégkorongban vagy éppen a kosárlabdában, vízilabdában és kézilabdában, akkor azt mind a gyerekeink érdekében tesszük. Ezt a harcot meg kell vívni a saját gyerekeink érdekében.”

A kormányfő politikai filozófiájának másik szilárd eleme a kereszténydemokrácia melletti kiállása. Gyakran idézi egyetértéssel az európai unió egyik kereszténydemokrata alapító atyjának, Robert Schumann-nak a gondolatát: „A demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz.” Előadásaiban, nyilatkozataiban, vitái során hangsúlyozza „a keresztény értékek” fontos szerepét a politikában, és úgy tekint a keresztény egyházakra, mint a jobboldali, kereszténydemokrata kormányok természetes partnereire. Rendszeresen kiemeli a közép-európai, köztük elsősorban a magyar történelmi egyházak szerepét a kommunista diktatúrával szembeni ellenállásban, érdemeiket az új demokráciák megteremtésében. Szoros szövetséget kötött az önálló arcát már teljesen elveszített KDNP-vel, legutóbb példul úgy fogalmazott, hogy a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt között „alpinista helyzet van: ketten lógnak a falon, össze vannak kötve, és az egyik élete a másikén múlik.”

A kormányfő az európai kereszténydemokraták közé sorolja magát, azok közé, akik azon munkálkodnak, hogy Európa keresztény értékekre épüljön. Amint egyik beszédében fogalmazott, „mi, európai kereszténydemokraták elfogadhatjuk azt a tételt, hogy Európa hosszabb távon is demokratikus Európa marad, ahol a politikai döntések jogát nem az Igazság, hanem a mindenkori Többség döntései határozzák meg. Ebben érdemes konszenzust teremteni az európai kereszténydemokratáknak. Ugyanakkor az európai kereszténydemokraták egy másik konszenzust is szeretnének teremteni, amely arról szól, hogy kontinensünk elveken nyugvó Európa. Hogy lesznek-e elég erősek a kereszténydemokrata pártok, hogy a nemzeteik számára oly fontos meggyőződést európai szinten megjelenítsék, ezt ma még nem tudhatjuk. Hogy elég erősek leszünk-e az Európai Parlamenten belül ahhoz, hogy biztosítsuk: az egyesült Európa különböző intézményei és alapdokumentumai tükrözzék azokat az értékeket, amelyeken a nemzeti társadalmaink évszázadok óta nyugszanak, nos hát, hogy erre képesek leszünk-e, vagy pedig az ellenfeleink lesznek-e sikeresek, akik a kereszténységet egy maradi, idegen világként, nacionalista, klerikális és a modernitás vívmányait ellenző erőként tudják bemutatni, ez a kérdés még nem dőlt el.”

Egy olyan beszédből idéztem a fenti gondolatokat, amelyet a Barankovics Alapítvány honlapján olvashatunk. Az Alapítvány azért munkálkodik, hogy az idézett kérdések a kereszténydemokrácia javára eldőljenek. Az Alapítványt a KDNP hozta létre 2006-ban „azzal a céllal, hogy ápolja a keresztény politizálás előremutató hagyományait, és keressen kereszténydemokrata szellemiségű választ a 21. század társadalmi-politikai kihívásaira.” E cél érdekében az Alapítvány rendezvényeket támogat, kiadványokat jelentet meg, ösztöndíjakat hirdet, pályázatokat ír ki. Mondani sem kell, micsoda páratlan lehetőség ez ma Magyarországon mindazok számára, akik elkötelezettek a kereszténydemokrácia elveinek és történetének megismertetése, népszerűsítése, valamint jelenének és jövőjének alakítása mellett, hiszen kétharmados többségű kereszténydemokrata kormány irányítja az országot, a miniszterelnök kereszténydemokratának vallja magát, a miniszterelnök-helyettes pedig a KDNP elnöke.

Lássuk tehát, miképpen mozdítja elő anyagi és humán erőforrások koncentrálásával a kormányzó kereszténydemokrata erő a kereszténydemokrácia ügyét, azt az ügyet, amelynek eredményes képviselete a miniszterelnök legalapvetőbb célja! Hiszen, mint láttuk, a kormányfő gyermekeink jövőjét, amelynek érdekében futballstadionok épülnek, egy keresztény értékeken nyugvó Európában képzeli el.

A honlap adatai szerint az Alapítvány 2006 és 2009 között, tehát a vérzivataros szocialista-liberális kormányzás alatt 47 ösztöndíjat osztott ki, a kormányváltás utáni években 2010-2012 között pedig egyet: „Kálvin János társadalmi reformgondolatainak hatásáról írt irodalom felmérése.”

2006-2007-ben összesen 4; 2008-ban 8; 2009-ben 12; 2010-ben 23; 2011-ben 3; 2012-ben szintén 3 kiadványt támogatott.

2006-2007-ben összesen 7; 2008-ban 14; 2009-ben 12; 2010-ben 18; 2011-ben 4; 2012-ben 0 (nulla) saját kiadványt jelentett meg.

2006-2007-ben: 4; 2008-ban 6; 2009-ben 3; 2010-ben 17; 2011-ben 7, 2012-ben: 0 (nulla) szervezetet támogatott.

Az alapítvány aktivitása mára gyakorlatilag rendezvények támogatására és saját rendezvények szervezésére korlátozódik, ámde ezen a területen is a fentiekhez hasonló folyamatot figyelhetünk meg: 2006-tól 2010-ig növekszik, 2010-ben eléri a csúcspontot, azután pedig látványosan csökken.

Mindezt nem tenném szóvá, ha léteznének a kereszténydemokrácia kutatására, népszerűsítésére, megvalósítására létrehozott egyéb intézetek, amelyek a lassan kivérző Barankovics Alapítvány feladatait átvennék. Csakhogy nem tudok ilyesmiről. A hírek nem Kereszténydemokrácia Intézet megalapításának terveiről szólnak, hanem a Felcsútra tervezett Puskás Ferenc Intézetről, amelyben a kormányfő szándéka szerint „helyet kap a könyvtár, a múzeum, a tárgyi emlékek, a szakmai anyagok“, s amelyről azt mondja: “szeretném, ha bekapcsolódnánk a magyar oktatási rendszerbe oly módon, hogy itt egymás után érkező csoportok tehetnének izgalmas és élő kirándulást a magyar futball múltjában, ideértve a filmvetítéseket is. De a soron következő feladat az új centerpálya megépítése, és csak utána következhet a Puskás Intézet, mert az egyik lábunkkal mindig a földön kell állni…”

Nos, így állnak legalább egy lábbal mindig a földön a magyar kereszténydemokrata politikusok.