Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Három forgatókönyv

Thomas R. McFaul, a North Central College in Naperville (Illinois) kiérdemesült professzora a békés együttélés vallástudományi szempontjainak kutatója. 2006-ban megjelent, The Future of Peace and Justice in the Global Village: The Role of the World Religions in the Twenty-first Century című, nagy visszhangot kiváltott könyvének 12. fejezetéből közöljük – magyar nyelven elsőként – a következő részletet, Szabó Tamás kivonatos fordításában.

„Minden civilizáció alapja a kultúra, ennek középpontja pedig a vallás. A vallás valóságról alkotott felfogásával minden másnál mélyebben hatja át a kultúrát, magyarázatot kínálva a világ eredetére, a történelem értelmére és az emberiség szerepére ez utóbbiban. Meghatározza, mi jó és mi rossz, és megteremti a halál utáni élet jutalmainak és büntetéseinek a képeit.

Nincs egyetlen uralkodó vallás, melyet a Föld 6,5 milliárd lakója egyöntetűen követne. Jelenleg a világ népessége különféle kultúrák szerint oszlik meg, melyek mind más és más vallásból táplálkoznak. Több száz vallás létezik világszerte, ennek ellenére a bolygó közel 75%-a mégis az öt legbefolyásosabb vallás egyikét követi. Ezek a kereszténység (2,1 milliárd), az iszlám (1,3 milliárd), a hinduizmus (900 millió), a buddhizmus (360–376 millió) és a judaizmus (14–20 millió). A kereszténység és az iszlám messze elterjedtebb, mint az összes többi vallás együttvéve. Követőik a Föld lakosságának több, mint a felét teszik ki. Ha ehhez még hozzávesszük a hinduizmust, akkor elmondhatjuk, hogy a Földön minden harmadik ember három nagy vallási hagyomány egyikéhez tartozik. Nyilvánvaló, hogy a vallás a jövő motorjának az egyik fő fogaskereke.

Ez azt jelenti, hogy a technológiai, gazdasági és politikai erők által működtetett globalizációs folyamatnak át kell mennie a világ különböző kultúráinak rostáján, sőt gyökeret kell verjen ezekben. Mivel minden kultúra szívében ott van a vallás, azt kell gondolnunk, a különféle vallások széttöredezett világa megosztja majd a 21. század világfaluját, hacsak a vallásos közösségek nem találják meg annak a módját, hogy érett módon felülemelkedjenek történelmi ellentéteiken. Vajon milyen jövőt várhatunk a világbéke szempontjából, a vallásokkal összefüggésben?

[…]

A következő három forgatókönyv azt vizsgálja, vajon a világvallások nagyobb békét és igazságosságot hoznak-e majd a világfaluba, vagy inkább gyűlöletet és ellenségeskedést? Az elbeszélő minden esetben a 2050-es évekből tekint vissza, és reflektál a 21. század első felének változásaira. Mindhárom forgatókönyv egyaránt lehetséges és hihető.

Első forgatókönyv. Az exkluzivista mentalitás: „Nekem igazam van, te viszont tévedsz.”

2050-et írunk. Sok minden megváltozott az új millenium kezdete óta, hirtelen felgyorsult a gazdasági, kulturális és vallási területek összefonódása szerte a világfaluban. Sajnos a változások többsége rossz irányt vett. Az ellenséges és erőszakos konfrontációk megdöbbentően gyakoriak. Az egyetemes béke reménye, mely alapja lehetett volna az új világnak, a századforduló óta nem több, mint távoli remény. A világfalu szétesett a „nekem igazam van, te viszont tévedsz” kérlelhetetlen káoszában.

A legtöbben a vallásokat teszik felelőssé azért, hogy a történelem ilyen szomorú fordulatot vett. A világ két legnagyobb vallása, a kereszténység és az iszlám hátat fordítottak a közös út keresésének, mellyel felülemelkedhetnének különbözőségeiken. A többi vallás pedig a rossz mintát követte. Éles szembenállás van a különböző hagyományok követői között, ahogy egy adott hagyományon belül is a konzervatívok és liberálisok kölcsönösen elutasítják egymást.

Annak ellenére, hogy a világ vallásai közös erkölcsiséget is hordoznak, világnézetbéli eltéréseik mégis megosztják őket. A vezetők attól tartanak, a különbözőségek hangsúlyozásának hiánya meggyengíthetné a vallási identitást. Hithűnek maradni a jellemző vélemény szerint annyit tesz, mint nem törődni más világnézetekkel. A világ vallásai között mutatkozó feszültségek nagy falakat emelnek, ezáltal lehetetlenné válik az erkölcsi összefogás is. Olyan idők járnak, amikor a világnézeteket körülárkolják, hogy megvédjék őket. A világfaluban egyre terjed a gyűlölködés és az ellenségeskedés.

Második forgatókönyv. A pluralista mentalitás: „Különbözőségeink ellenére élhetünk együtt.”

2050-et írunk. Mára a nosztalgikus hajlamú különcök számára is nyilvánvalóvá vált, hogy képtelenség visszatérni a régmúlt kulturális és vallásos szigetvilágához. A gyorsan fejlődő kommunikációs háló ekkorra átszövi az egész bolygót. A vallási homogenitás egyre ritkább ebben a világban. A vallási pluralizmus az uralkodó tendencia, amely egyre inkább kibontakozik.

Amilyen ütemben terjed a pluralizmus, úgy szorul vissza az exkluzivista mentalitás. A gyülekezetek közötti ellentétek lassan, de biztosan feloldódnak, ahogy a világfalu lakói megtanulják, hogyan éljenek együtt a különbözőségekkel. A lakók nagy többsége meg van győződve arról, hogy a „különbözőségünk ellenére élhetünk együtt.”

Az így megmutatkozó, békére irányuló trend leginkább a vallásoknak köszönhető. Nem arról van szó, hogy a vallási vezetők és a laikusok között minden feszültség feloldódott. Továbbra is számos nézeteltérés van. Mindazonáltal a világvallások követőinek többsége megérett arra, hogy együtt éljen a különbözőségekkel járó mindennapos feszültséggel. Az emberek a saját vallásuk iránti mély elköteleződés mellett tiszteletteljes érdeklődéssel tekintenek más hitek követőire.

A világfalu polgárai megtanultak a destruktív indulatok helyett konstruktívan együtt élni ezzel a helyzettel. A világ lakói elfogadták, hogy habár lehet, hogy csak egyetlen Igazság létezik, az emberek azt mégsem képesek ilyen egységbe forrtan megtapasztalni. Ennek eredményeként a különböző világnézetek toleráns kezelése lett a norma. A világvallások vezetői ahelyett, hogy a különbségekre összpontosítanának, inkább azt keresik, ami közös kiindulópontot jelenthet számukra. A század közepére a világfalu lakosai egyre több figyelmet szentelnek annak, hogy az erkölcsi hasonlóságokat hangsúlyozzák. Ez sok területen megteremti a lehetőségét a vallásközi együttműködésnek, ami segíti a béke és az igazságosság érvényesülését a világfaluban.

Harmadik forgatókönyv. Az inkluzivista mentalitás: „Egy család leszünk.”

2050-et írunk. Az egyetemes béke álma, amely a 21. század elején még csak délibábos reménynek tűnt, most megvalósulni látszik. A civilizációk valaha olyan valószínűnek látszó összecsapása már nem fenyeget többé. A világfalu polgárai fölfedezték a testvéri összetartozás kötelékeit: „Nézzetek ránk, egy családdá váltunk.”

Ez túlnyomórészt a világvallások vezetőinek és híveinek hozzáállásán múlott, ugyanis mind tudatosan azt keresték, hogyan léphetnének túl a különbözőségeken. Míg egyesek megelégedtek azzal, hogy megtanuljanak együtt élni a pluralitással, másokat ez nem elégített ki. Többre vágytak, mint különböző csoportok békés egymás mellett élésére, gyökerestől próbálták megoldani az intolerancia problémáját. A pluralizmus még visszacsúszhat az exkluzivizmusba, és az ezzel járó gyűlölködésbe. Meggyőzték a hívőket, hogy gondolják át, mi rejlik a pluralizmus mögött, és törekedjenek egy befogadóbb vallási vízió elsajátítására, amely az érett egység alapja lehet.

Ahogy a pluralisták, az inkluzivisták is felismerték, hogy közös erkölcsi alapokra is építhetnek, elköteleződve például az együttérzés, az irgalom, a jóság és az igazságosság értékei mellett. Azt is kutatták, hogy lehet kitolni az elvhű befogadás határait az erkölcsön is túlra, az eltérő világnézetek területére. Nem volt könnyű feladat, de végül látható eredmények mutatkoztak. Azt keresték, miként szőhető egybe a sokféle igazság az egyetlen Igazság szempontja szerint. Az egymásra fordított figyelem meghozta a maga gyümölcsét vallási szempontból is. A civódások évszázadai után a világnézetek közös pontjait volt a legnehezebb megtalálni, de a század közepére az inkluzivisták olyan eltökéltté váltak, hogy már a történelmi ellentéteken is sikerült felülemelkedniük.”

[Megjegyzés: Bár McFaul az inkluzivizmust tartja a legkívánatosabb forgatókönyvnek, szerinte valószínűbb, hogy a jövőbeli helyzet az exkluzivizmus és a pluralizmus valamilyen kombinációja felé mozdul majd el.]

Reklámok

22 comments on “Három forgatókönyv

  1. Szász Péter
    november 26, 2012

    Nem akarok bántó lenni, de ez tipikus brossúra-szöveg. “2050-et írunk, a szocializmus már megvalósult mindenhol e bolygón, a kommunizmus is karnyújtásnyira van.”

    Az ember valós természetéből és léthelyzetéből kiindulva maximum kényes és időleges egyensúlyi állapotok lehetségesek.

    A kérdés azonban az, hogy cél-e ez, vagy az, hogy mi a cél?

    “Kétségtelen, hogy nincs magasztosabb eszme, mint a népek egyesítésének, a világ-testvériségnek és az örök békének a gondolata. Nem vitatható, hogy az emberiség egyetemes érdekei felette állnak a nemzeti érdekeknek és szükséges is, hogy törekvéseinknek mindenkor az legyen a legfőbb célja, hogy megvalósuljon a krisztusi eszme: a népek és nemzetek közösségének és testvériségének eszméje.

    (…)

    Mivel az ember természetének alapvonása a rosszra való hajlandóság, azért amíg ember lesz a földön, emberi hibák, gyarlóságok, bűnök is lesznek. Mivel pedig a bűn összeütközés a törvénnyel, a természet rendjével – ezért az emberi életnek mindenkor legfontosabb eleme a harc: a jónak és rossznak egymással való harca.

    „Si vis pacem, para bellum.” Törekednünk kell a békére és a háború kiküszöbölésére, mert hiszen akármilyen szükséges is a háború bizonyos időszakokban, végeredményben mégis csak rossz, mert temérdek erkölcsi és anyagi érték elpusztításával jár, és ha már egyszer az emberek megszülettek a földre, akkor nem azért születtek, akármilyen sokan is vannak, hogy egymást kipusztítsák.

    Az idealizmus lényege: eszmények, értékek után törekedni akkor is, ha azokat nem tudjuk teljesen megvalósítani. Azonban e mellett kötelessége az államférfinak népeit katonailag minél erősebbé tennie. Hiába vagyok én angyal, ha a többiek ördögök. Az államférfinak keménynek és reálisnak kell lennie. Az államférfinál legnagyobb bűn a gyengeség. A béke és háború kérdésében alapelvünk ez legyen: törekedni a békére, de készen állni a harcra.” (bezerédi Bezerédj Zoltán)

    Érdekes és értékes kritikát olvashatunk az ilyen gondolatokkal kapcsolatban magánál Schütz Antalnál is többek között az “Isten a történelemben” c. munkájában.

    Thomas R. McFaul könyve fölkerül Fichte, Kant, Leibnitz, Cusanus valamint a hippimozgalom utópista könyvei közé.

    • H.Gy.
      november 26, 2012

      És Hans Küng könyvei közé. Történelem-teológiát érdemes Ágostontól tanulni. Elég a Civ. Dei fő tézisére gondolni, aminél meggyőzőbbet eddig nem olvastam. Az in pace korszak, ahogyan már Pál apostol is tanítja, Krisztus második eljövetelével kezdődik, addig a két civitas (Dei et diaboli) mind a társadalomban, mind az egyházban keverten van jelen.

    • Bystander
      november 26, 2012

      Kedves Péter!

      Néhány lazán kapcsolódó megjegyzés a kommentárjához:

      A BJ idézet valóban elgondolkodtató!

      Cusanus bíboros (1401-1464) említése a modernisták és hippik között azért igencsak meglepő lehet, bár kétségkívül nagyon kritikus volt a tomizmussal. Önnek azonban itt most sikerült szigorúbbnak lennie a korabeli Inkvizíciónál, ami azért a kor legjobb teológusainak egyikét látta Cusanusban, ha vizsgálgatta is. 🙂 Cusanust egyébként nem akárkik fordították magyarra sem.

      A McFaul-féle forgatókönyvekhez:
      Ez manapság általános politikatudományi módszer, hogy stratégiai döntések végiggondolására forgatókönyveket próbálnak körvonalazni. Ebben semmi rendkívüli nincs, szerzőnk szerintem nem teologizál. Még az érdekelne, hogy Ön milyen forgatókönyvet körvonalazna, miután a kritikus szempontjait jelezte? Persze tudatában vagyok, hogy ez nem könnyű kérdés, de én is a magam forgatókönyv változatán töprengtem el.

      • Szász Péter
        november 29, 2012

        Kedves Bystander!

        Hogy egy elítélt rendtársát, William Ockham-et idézzem: “ne szaporítsuk a létezők számát feleslegesen.” 🙂 Ön belemagyaráz a gondolataimba olyat, amit nem állítottam. Ahogy Arany János mondaná: “Gondolta volna a fene!”

        Én Cusanus egy gondolatkísérletét vetettem össze más, hasonló (analóg és nem univok) gondolatokkal. Ebbe nincs semmi “teológizálás”. Egyáltalán mit ért a “teológizálás” fogalmán?

        Az ember valós természetéből kiindulva sohasem lehet egy immanens, szinkretikus beteljesedés. Jó magam a másodikat tartom lehetségesnek és üdvösnek. AZonban az sem magától értetődő.

        A probléma gyökere pedig az, hogy a renenszánsz által először felvázolt, illetőleg a felvilágosodás által favorizált “natura pura” nem létezett soha, bár elvileg Isten ilyen létállapotot teremthetett volna. Azonban bármely dialógus az absztrakt természettörvény és a reális meggyőződések, világnézetek mentén lehetséges. Lehetséges ezek alapján olyan “ius gentium” kidolgozása, amely bizonyos helyzetben a “lehető világok legjobbikát” hozza létre.

        A szerző “egyenes vonalú, ha nem is egyenletes” fejlődéselmélete is problematikus. Vannak gondolkodók, akik szerint a jelenlegi technikagazdálkodási szint fönntarthatatlan (olajcsúcs-elmélet stb.), s egyfajta “új középkor” közeleg. Azonban ez is túlontúl hipotetikus.

        Az pedig, hogy mi lesz, nem tudom. Nem vagyok próféta. 🙂

        Egyetértek H.Gy. ágostoni szemléletével. Őt túlszárnyalni keresztény (katolikus) oldalon máig sem sikerült. A lényeget leírta, a többi csak lábjegyzet.

      • Bystander
        november 29, 2012

        Kedves Péter!

        Értem, akkor Ön nem próféta (említettem volna ilyet?). Ebben az esetben az marad, hogy egymás figyelmes olvasására, a következetes gondolkodásra, a helyes ítéletekre és az etikus vitára öszpontosítunk.

        Ön írta: “Thomas R. McFaul könyve fölkerül Fichte, Kant, Leibnitz, Cusanus valamint a hippimozgalom utópista könyvei közé.”

        Arra reagáltam, hogy Cusanus talán mégsem Leibniz (aki a nevét “t” nélkül írta) és a hippimozgalom között kéne szerepeljen, mert ez időrendi és tartalmi szempontból egyaránt kaotikus benyomást kelt. McFaul-t pedig nem helyezném klasszikusokkal egy sorba, de Ön biztos nem így gondolta, csak így írta. Én az olvasóinak egyikeként reagáltam az e mondatban foglalt (közzétett) látszólagos káoszra. Megnyugtat, hogy ezt csak belemagyaráztam. (Itt pl. a vita etikai szempontja a hiba elismerését követeli.)

        A forrásokhoz való visszatérés pedig mindig hasznos, ebben az esetben is:
        http://www.irodalom21.hu/2011/09/gondolta-fene.html

        • Szász Péter
          december 3, 2012

          Kedves Bystander!

          Köszönöm, hogy javította filológiai és helyesírási hibáimat. Visszatérve az eredeti kérdéséhez:

          Attól, mert maga, vagy én bizonyos kérdésekben máshogy gondolkodunk, vannak azonos gondolataink egy-egy konkrét kérdésről is. Például leírja valaki, hogy Ön és én is katolikus keresztények vagyunk, nem hördülök fel, hisz a mondat igaz.

          A felsorolt személyekben és jelenségekben az közös, hogy bíztak valamilyen tartós vagy végleges, immanens béke lehetőségében. Ezt vagy artikulálták, vagy nem. Ez az ember alapvető jó iránti vágyából fakad, csak – hogy egy optikai analógiát hozzak – “fókuszálási hiba”, amiért nem kárhoztathatók.

          Még egy közös pont, hogy akár bennfoglaltan, vagy kifejezetten, az ember általános természetére építve hittek egy vallás- vagy kultúrsteril dialógus lehetőségében. Ez sajnos az értelmiség minden korban visszatérő általános hibája, hogy önmaga léthelyzetét és képességeit extrapolálja. 🙂 “In abstracto” mindez lehetséges, azonban a skolasztikus realizmus (itt nem az ismert ismeretelméleti, hanem az általános, józan, garrone-i paraszt logikájára épülő létszemlélet értelmében használom a szót) mindig tudja, hogy a dolgokat “in concrete” is meg kell vizsgálnunk. (Hol volt még ekkor Hegel és Marx “theróia-praxis” tézise! 😉

          Ez két ok miatt “in concrete” nem lehetséges:

          1.) Minden embernek van előfeltevéses meggyőződése, az “átlagember” (nem szeretem ezt a kifejezést) mégha képessége meg is van rá, hogy absztrakt módon gondolkodjon, a gyakorlati életben sztereotípiái által él általában. Egy egyszerű példa: az ember felvonóval közlekedik, megnyomja a “földszint” gombot, és sokszor, ha valaki hívta a másodikon, és megáll hosszú út után a lift, automatikusan az ajtónyitás után megindul kifelé. A szellemi életben is először kliséink ugranak föl. A filozófiai gondolkodás, bár a józan paraszti eszet feltételezi, erőfeszítésbe kerül épp ezért. Nem egy mesterséges, abszurdum, de nem is magától értetődő.

          2.) Az emberi természet az áteredő bűnben él. Ez a legnagyobb tragédia, ez az őstragédia! Nem trianon, nem az, hogy nincs pénzem… Ez is, az is, tragédia, de semmi sem érthető meg az áteredő bűn valósága nélkül! Mondhatjuk, hogy ez a “legempirikusabb” dogma, és ha az oksági elvet ki nem dobjuk az ablakon, tapasztaljuk, ahogy a pogányság is tapasztalta és őrizte az őskinyilatkoztatás fragmentumait mítoszaiban (pl. Pandora szelencéje).

          A kiskatekizmust előcitálva mondhatjuk, hogy “az ősszülők értelme elhomályosult, akaratuk rosszra hajló lett”. Aki nem hazudik magának, láthatja önmagán mindezt. Persze az ember nem lett abszolút rossz, vagy a jóra képtelen.

          Ráadásul “vallásos” természetjog ténylegesen csak a kereszténységben alakult ki. A pogányság általános agnoszticizmusa tulajdonképpen a szekuláris természetjog előképe. Mutatja ezt az is, hogyan rombolják le az embert a végső alapjaiig. Ha nincs Isten, minden lét abszurd, csak illúzió – a lá Satre.

          Például a muszlim “tételes isteni jog” szerint nem evidens a nyugati értelemben vett vallási türelem és/vagy vallásszabadság. Mivel tételes isteni jogon kinyilatkoztatott, hogy ha egy muszlim elhagyja az iszlámot, akkor vagy megölni, vagy börtönbe vetni, vagy (ha be nem számíthatónak ítélik) elmegyógyintézetbe kell zárni.

          A regensburgi beszéd ezért bír óriási jelentőséggel. A kereszténység legalapvetőbb hitigazságai, melyek a legszorosabb értelemben vett hittitkok egyben, melyekből az összes többi következik, sőt maga az ember sem érthető meg nélküli, egyedülálló vallástörténeti jelenség. A Szentháromság és a Megtestesülés. A “logosz szerinti vallás”.

          Jó magam szombaton részt vettem egy, a XXI. század keresztényüldözéséről szóló konferencián. Felszólalt egy kopt atya. Mondta, hogy bár volt súrlódás az ő szava szerint a “rómaiak” (azaz az általános hellénista pogányság és gondolkodása) valamint a keresztények között, de éppen Kelemen, Origenész, Athanáz a példa arra, hogy Krisztus, ami veszni indult, megmentette. A kopt kultúra szervesen bontakozott ki – mégha nem is súrlódástmentesen – a hellenizált egyiptomi kultúrából. Azt hiszem ezt itt, nálam szakavatottabb embereknek (Sághy Marianne, H.Gy.) nem kell magyaráznom, de gondolom Önnek sem, kedves Bystander. Elmondta azt is, hogy a kereszténység előtti egyiptomi kultúrában ma már történetileg is igazolható módon nagyobb pusztítást okoztak a muszlim hódítók.

          Szükség van, egy “integrális humanizmusra” (maritain-i) értelmében, mert a posztmodern szekularizmust el fogja nyelni az iszlám. A hiteles kereszténység viszont e népek szívét is meg tudja nyerni Krisztusnak, ahogy Assisi szegénykéje is kivívta a szultán csodálatát.

          A kopt atya szavai visszaigazolták Henri Prienne tézisét. Nem a kereszténységbe többé-kevésbé integrálódott barbárokkal ért véget az ókor, és pusztult el a romanitás civilizációja, hanem az iszlám hódítással. Vagy ahogy szépen megfogalmazta 12-13 évvel ezelőtt pont Sághy Marianne: “1996-ban az antiklerikális baloldal azt bírálta, hogy Chlodvig keresztelésének megünneplésével a francia állam születését a kereszténységhez kötik, és ezáltal az ország nem keresztény lakosait kirekesztik hazájuk történetéből. Érdemes azonban végiggondolni, hogy a történelem éppen ennek ellenkezőjét látszik igazolni: szőke frankok és barna latinok békés egymás mellett élését, összeolvadását, a germánok akkulturációját, a frankok nyelvváltását Chlodvig katolizálása indította el. Amit ma “multikulturális” folyamatnak nevezünk, azt az 5. században katolikus kereszténységnek hívták.” (Sághy Marianne: Choldvig megtérése – Franciaország születése. In: Rubicon XI. évf. 95-96. (2000/1-2.) sz., 5. o.)

        • Szász Péter
          december 3, 2012

          Erratum.

          Elgépelési hiba (hogy ne ebbe kössön bele, kedves Bystander): Satre helyett természetesen Sartre.

        • Bystander
          december 3, 2012

          Kedves Péter, köszönöm a válaszát! Nem célom az öncélú kötözködés. Én magam is követek el olyan elírási hibákat, amelyeket bosszantó később visszaolvasnom. Az előző levelét akkor olvasva kifejezetten militánsnak érzékeltem, és ez a kommunikációs csatorna valóban nagy gondosságot igényel a félreértések és áthallások tekintetében. Elgondolkodtatóak az itt, Ön által írottak!

  2. Sághy Marianne
    november 26, 2012

    Egyetértek Szász Péterrel! A könyv címe nem Peace and Justice, hanem Truth and Justice. A kérdés az, hogy az inkluzivitásban mi lesz az Igazsággal? Ki lesz az Igazság? Kinek az Igazsága kebelezi be a többi igazságokat?
    Sághy Marianne

  3. Bystander
    november 27, 2012

    A fentiek szerint a könyv címében Peace and Justice szerepel (a mellékelt kép egy későbbi könyve a szerzőnek), ami utalás arra a Kelet-Európában rossz csengésű, de nem kelet-európai eredetű mozgalomra, ami különböző vallási csoportokat próbál emberi alapértékek politikai képviselete céljából pragmatikusan összefogni, koordinálni, a szekularista értékvákuummal és lobby-val szemben. McFaul szerintem nem ír utópiát és nem hirdet relativizmust sem, csak arra utal, hogy a ténylegesen létező vallási konfliktusokat nem csak a szekularista politikai gondolkodás logikája szerint lehet megközelíteni. Ehhez viszont a vallásukat gyakorló emberek diplomáciai érzékének a fejlesztésére is szükség lenne, beleértve a keresztényeket is. Ahogy vallástörténetet írni sem jelent teológiai relativizmust, úgy a valláspolitológiai “futurológia” sem probléma önmagában, bár lehet az elméletekkel egyet nem érteni. Én nem látom nyomát, hogy ezeket a kereteket McFaul átlépné.

    • H.Gy.
      november 27, 2012

      Nekem “az egyetemes béke álma … most megvalósulni látszik” modell, amelyet McFaul preferál, utopisztikusnak tűnik. Erre utaltam azzal, hogy a Pax korszaka az ortodox történetteológiai felfogásban Krisztus második eljövetele előtt nem lehetséges. Természetesen a kérdések, amelyeket McFaul sajátos módon felvet, fontosabbak annál, hogysem a naivitás vádjával lesöpörjük.

      • Névtelen
        november 27, 2012

        Ennek a gondolatnak erős protestáns gyökerei vannak. Még a Mayflowerral (-rel?) érkezett Amerikába, ahol aztán tovább erősítette az, hogy a bevándorlók a semmiből építettek fel egy nagy országot. Része lett aztán a nemzeti gondolatvilágnak is, és máig táplálja az amerikaiak kiválasztottság-tudatát (‘keresztes’ háborúk, demokrácia export).

    • Bystander
      november 27, 2012

      Igen, McFault gondolataiban van egy jó adag amerikai “új korszak mitológia”, mint pl. Fukuyamánál is stb… , ami keresztény-idegen.

      Én amúgy az emberi-lelki érettség felől és nem elsősorban politikailag közelíteném meg a vallások együttélésének a kérdését. A vallások “legradikálisabb” hiteles képviselői a “szentjeik”. Mégis azt látjuk, hogy egy Szent Ferenc (kereszténység vs. iszlám) vagy egy Mahatma Gandhi (hinduizmus vs. kereszténység) a relativizmus meghirdetése nélkül jutnak el a békés kapcsolatfelvétel magasfokú kultúrájáig.

      • Bystander
        november 27, 2012

        Bocsánat, a név helyesen McFaul, de akár “McFault” is lehetne! 🙂

  4. Tilla
    november 27, 2012

    Ez a poszt a maja világvége hisztériához is értékes hozzászólás! 🙂

  5. Bystander
    november 29, 2012

    Néhány gondolat a forgatókönyvekről és azok alapkategóriáinak a katolikus bírálatáról.

    McFaul három forgatókönyves tárgyalásmódja olyan három kategóriára épít, amelyek – legjobb tudomásom szerint – a protestáns teológiákból erednek, és a kereszténység más vallásokhoz fűződő viszonyának a leírására, nem pedig valláspolitológiai megközelítésben használatosak. A katolikus teológusokból álló Nemzetközi Teológiai Bizottság is bírálja ezeknek a kategóriáknak az egymást kizáró használhatóságát (exkluzivista, pluralista és inkluzivista megközelítés), „A kereszténység és a vallások” c., 1997-es dokumentumában (online elérhető):

    „10. Az EXKLUZIVISTA egyház-központúságot, amely egy meghatározott teológiai rendszernek vagy az „extra ecclesiam nulla salus” kifejezés hibás felfogásának terméke, már nem védelmezik a katolikus teológusok, XII. Piusz pápa és a II. Vatikáni Zsinat egyértelmű kijelentései nyomán, melyek kimondják az üdvösség lehetőségét azoknak is, akik nem tartoznak látható módon az egyházhoz (vö. pl. LG 16, GS 22).”

    „16. A PLURALISTA álláspont arra törekszik, hogy a kereszténységből kiküszöböljön mindenfajta kizárólagossági vagy felsőbbrendűségi igényt a többi vallással szemben. Ennek érdekében szükségszerűen azt állítja, hogy a különböző vallások végső valósága azonos, és ezzel együtt viszonylagossá teszi a keresztény istenfogalmat, megfosztva dogmatikus és kötelező jellegétől. Így különbséget tesz az önmagában tekintett, ember számára elérhetetlen Isten és az emberi tapasztalatban megnyilatkozó Isten között.” „97. A pluralista nézet úgy akarja létrehozni az egységet, hogy megtagad minden értéket a (vallási) különbözőségtől, amit fenyegetőnek tekint. Úgy gondolja, hogy legalábbis ezeket fel kell számolni, mint egy adott kultúrára jellemző sajátosságokat vagy redukciókat.” „99. A pluralista teológia tehát, mint vallások közötti párbeszéd-stratégia, nemcsak a saját vallás igazságigényének fényében nem igazolható, hanem egyúttal a másik fél igazság-igényét is megszünteti.”

    „100. Annak a túlságos leegyszerűsítésnek a láttán, amelyet a pluralista teológia történeti, ismeretelméleti vagy teológiai téren a kereszténység és a többi vallás viszonyának szemléletében tanúsít, kiindulópontként a II. Vatikáni Zsinat Nostra Aetate c. dokumentumának látásmódját kell átvennünk, amely ettől igencsak eltér. A dokumentum leírja, mi a közös a világ vallásaiban, nevezetesen hogy „különféle módokon próbálnak megoldást adni az emberi szív nyugtalanságára azáltal, hogy utakat, tudniillik tanításokat és parancsolatokat, továbbá szent szertartásokat ajánlanak” (2.), nem tagadva az egyaránt alapvető különbségeket sem: A buddhizmus különböző formái olyan utakat mutatnak az embernek, amelyek révén a világ gyökeres nyomorúságának felismerésén át felfogja a lét értelmét; a hinduizmus mítoszainak gazdagsága, aszketikai gyakorlatai és mély meditációja révén Istennél keres menedéket az ember. Az iszlámmal az egyháznak több közös vonása van, hiszen elismeri, hogy követői „imádják az egy Istent, mennynek és földnek teremtőjét” (NA 3).”

    Ahogy ezekből a szemelvényekből is látható, a Nemzetközi Teológiai Bizottság az exkluzivista megközelítéstől világosan elhatárolódik, a vallási sokféleség túlegyszerűsített, pluralista megközelítését pedig erősen bírálja. A Bizottság, ez esetben is kellő kritikával, az inkluzivista szemlélethez közelítve foglal állást, de azt (McFaul-tól eltérően) jól körülhatárolva:

    „24. Az INKLUZIVISTA álláspont sem tartja többé a missziót olyan feladatnak, amellyet azért kell elvégezni, hogy elkerüljük a nem-evangelizáltak kárhozatra kerülését (exkluzivista álláspont). Elismerik ugyan a Szentlélek egyetemes működését, de megjegyzik, hogy Isten üdvrendjében ennek olyan dinamikája van, amely a megtestesülés irányába halad, a kifejeződést és az objektivációt keresve. Az igehirdetés így ezt a dinamikát juttatja teljességre. Nemcsak a transzcendencia tematizálását jelenti, hanem annak legnagyobb megvalósítását is, amely az embert radikális döntés elé állítja. A hit hirdetése és explicit befogadása növeli az üdvösség lehetőségeit, valamint a személyes felelősséget is. Sőt, ma a misszió feladatának nemcsak azt tartjuk, hogy az egyént szólítsa meg, hanem a népeket és kultúrákat is.”

    A NTB dokumentuma szerint a katolikus látásmód sajátossága, hogy egyszerre ragaszkodik (1) Isten minden emberre kiterjedő, általános üdvözítő szándékához; (2) Jézus Krisztus kizárólagos közvetítő szerepéhez; és (3) az Egyház szakramentális küldetéséhez. A dokumentum sok szempontból kiforratlannak látja a vallási sokféleség kortárs katolikus teológiáját, amit a mai helyzet a korábbiaknál jobban reflektorfénybe állít.

    Amikor McFaul a három valláspolitológiai modellé alakított kategória kombinációival gondolkodik a „valószínű” és a „kívánatos” jövőről, akkor azzal szemben a katolikus álláspont mindhárom modell gyökerét bírálva fejtheti ki a maga látásmódját. Zavart okoz az is, hogy McFaul tényleges (jövőbeli) helyzetet leíró kategóriákként használ eredetileg vallástudományi-spekulatív fogalmakat.

    • trienti
      december 1, 2012

      “… XII. Piusz pápa és a II. Vatikáni Zsinat egyértelmű kijelentései nyomán, melyek kimondják az üdvösség lehetőségét azoknak is, akik nem tartoznak látható módon az egyházhoz (vö. pl. LG 16, GS 22).”

      Ne felejtsük megemlíteni ennek lényeges feltételét és az Egyház missziós küldetését sem: “Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát ÖNHIBÁJUKON KÍVÜL NEM ISMERIK, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget…

      …mindannyiuk üdvösségének előmozdítására az Egyház…gondosan törekszik arra, hogy támogassa a missziókat. (LG 16)

      “…az „extra ecclesiam nulla salus” kifejezés hibás felfogásának terméke, már nem védelmezik a katolikus teológusok,..” Ennek hibás felfogását mikor védelmezték katolikus teológusok? A finom ráfogásokat szerintem hagyni kéne.

  6. Bystander
    december 1, 2012

    “Ennek hibás felfogását mikor védelmezték katolikus teológusok?”

    Nézd Trienti, ezek profi teológusok, és a dokumentumot a Hittani Kongregáció részéről a jelenlegi pápánk hagyta jóvá, a Hittani Kongregáció akkori prefektusaként. Vagyis most vele akadékoskodsz. Amúgy, amit itt kérdezel, azt minden elsőéves teológus hallgató megtanulja. Itt most tényleg segíthet, ha a Google-t használod vagy fellapozod a Denzingert! Az utolsó híres eset, amikor valaki úgy próbált ultrakatolikus lenni, hogy a Katolikus Egyház elhatárolódott tőle, sőt kiközösítette az “extra Ecclesiam nulla salus” makacs és téves értelmezéséért, Leonard Feeney esete:

    http://www.columbia.edu/cu/augustine/arch/cdffeeney.txt
    http://en.wikipedia.org/wiki/Leonard_Feeney#cite_note-3

    Amit fölötte írsz, az az üdvözülésről szóló tanítás kérdésében tényleg fontos, de most ugyebár nem erről volt szó. Ismereteid rendszerezéséhez az egész dokumentum elolvasását figyelmedbe ajánlom, hiszen úgy lesz kerek egész!

  7. trienti
    december 1, 2012

    Tévedsz Bystander! Leonard Feeney nem “az “extra Ecclesiam nulla salus” makacs és téves értelmezéséért” lett kiközösítve, hanem engedetlenségéért.

    DECREE

    THE PRIEST LEONARD FEENEY IS DECLARED EXCOMMUNICATED

    Since the priest Leonard Feeney, a resident of Boston (Saint Benedict Center), who for a long time has been suspended a divinis for grave disobedience toward church authority, has not, despite repeated warnings and threats of incurring excommunication ipso facto, come to his senses, the Most Eminent and Reverend Fathers, charged with safeguarding matters of faith and morals, have, in a Plenary Session held on Wednesday 4 February 1953, declared him excommunicated with all the effects of the law.

    On Thursday, 12 February 1953, our Most Holy Lord Pius XII, by Divine Providence Pope, approved and confirmed the decree of the Most Eminent Fathers, and ordered that it be made a matter of public law.

    Given at Rome, at the headquarters of the Holy Office, 13 February 1953.

    Marius Crovini, Notary

    AAS (February 16, 1953) Vol. XXXXV, Page 100″

    “By February 4 1953 a plenary session of the Holy Office declared Feeney excommunicated ipso facto and the decree of excommunication was dated February 13 1953. His excommunication was not for upholding Catholic teaching but for his grave and scandalous disobedience to legitimate Church authority. (romancatholicism.org)

    “Feeney was never charged with heresy nor was he required to recant any aspect of his teaching when Cardinal Humberto Medeiros of Boston (1970-1983), petitioned Paul VI for Feeney’s reconciliation. On August 23 1972, auxiliary Bishop Lawrence Riley of Boston went to St Benedict Center at Still River where Feeney recited the Athanasian Creed which begins thus; “Whoever wishes to be saved, before all things it is necessary that he hold the Catholic Faith. Which Faith except everyone do keep whole and undefiled, without doubt shall perish everlastingly…” The Abbey continues to celebrate the Latin liturgy and members still profess that “extra ecclesia nulla salus”. (thecatholicforum.org)

    A kiközösítés hivatalos oka az engedetlenség volt.

    “Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát ÖNHIBÁJUKON KÍVÜL NEM ISMERIK”-kel a vakmerően bizakodók és a vallási közömbösök felvilágosítását kívántam szolgálni. .

    • Bystander
      december 1, 2012

      A tények makacs dolgok. Tanulmányozd tovább a kérdést, amíg megérted, hogy mi történt! 🙂

  8. trienti
    december 1, 2012

    A tények valóban makacs dolgok Bystander!

  9. Bystander
    december 7, 2012

    Végig lehetne gondolni a McFaul által is leírt – a vallástudományban pedig közismert – három attitűdöt a múltba tekintve is, a vallástörténetre vonatkoztatva. Mondjuk az egyszerűség kedvéért először csak a kereszténység szempontjából. A pluralista mentalitás közegében (pl. Római birodalom, Nagy Konstantint megelőzően) a kereszténység annyira idegen volt, hogy a keresztények “ateistának” tűnhettek a politeista beállítottság közepette. Az exkluzivista mentalitás pedig eddig mindig uralkodóvá vált, amikor a kereszténység homogén vallási tömbként találkozott más vallású társadalmakkal, pl. az iszlám világával. Az inkluzivista mentalitás is mindig megjelent keresztény oldalon, amikor idegen kultúrák misszionálásáról volt szó (ld. inkulturáció), bár az ilyen törekvéseket törvényszerűen körül lengte a szinkretizmus gyanúja is. Úgy tűnik azonban, hogy pl. a távolkeleti keresztény missziók sikerében bizonyos mérsékelt inkluzivista attitűd alapvető szerepet játszott (pl. amikor a Logosz görög fogalmát Jn 1-ben Tao-nak fordították az ÚSZ egyik kínai kiadásában).

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Information

This entry was posted on november 26, 2012 by in A halál civilizációja, A szeretet kultúrája, Uncategorized.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 249 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: