Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

A vallástalanság magánmitológiái

Részlet Mircea Eliade: A szent és a profán  c. könyvéből (Európa, Budapest, 1987. 192-203 o.).

„Könnyű belátni, miben különbözik a világban való lét vallásos módja a nem-vallásos ember létezésétől. Mindenekelőtt abban, hogy a nem-vallásos ember elveti a transzcendenciát, elfogadja a ‘valóság’ viszonylagosságát, sőt talán még a létezés értelmében is kételkedik. A múlt nagy kultúrái is ismertek nem-vallásos embereket, s nincs kizárva, hogy ilyenek már az ősi kulturális fokon is léteztek, noha eddig erről semmit nem árultak el a források. A nem-vallásos ember mégiscsak a modern európai társadalomban bontakozott ki teljesen. A modern nem-vallásos ember új léthelyzetet vállal magára: csakis a történelem alanyának és cselekvőjének tekinti magát, s megtagadja a transzcendenciát. Másként kifejezve, semmiféle emberi mivoltot nem fogad el a különböző történelmi helyzetekben felismerhető emberi berendezkedésen kívül. Az ember önmaga alkotója, s csak abban a mértékben lehet valóban az, amennyiben deszakralizálja önmagát és a világot. A szakrális áll közte és a szabadsága között. Nem képes önmagává válni, amíg teljesen meg nem fosztja magát a misztikumtól. Nem lehet valóban szabad, amíg meg nem ölte a legutolsó istent is.

Nem feladatunk itt megtárgyalni ezt a filozófiai beállítottságot. Csak annyit szögezünk le, hogy a modern, vallástalan ember tragikus létezést vállal magára, s egzisztenciális választása nincs híján a nagyságnak. De ez a vallástalan ember a homo religiosus-ból keletkezett; azokból a helyzetekből fejlődött ki, amelyekben ősei éltek. Tulajdonképpen tehát a deszakralizációs folyamat eredménye; miként a ‘természet’ az isteni kozmosz fokozatos szekularizációjának, úgy a profán ember is az emberi létezés deszakralizációjának terméke. Ez azonban azt jelenti, hogy a vallástalan ember az elődeivel való szembenállásból jött létre, amennyiben arra törekedett, hogy ‘kiürüljön belőle’ minden vallásosság, emberfeletti jelentés. Csak annyiban önmaga, amennyiben ‘megszabadult’ és ‘megtisztult’ őseinek ‘babonáitól’. Más szavakkal, a profán ember, akár akarja, akár nem, még mindig őrzi magában a vallásos ember viselkedésének nyomait, csakhogy ezek a nyomok meg vannak fosztva vallási jelentésüktől. Akármit tesz is, örökös. Nem képes végérvényesen kioltani múltját, mert maga is e múlt terméke. Egy sor megtagadásból és lemondásból tevődik össze, de még mindig kísértik azok a valóságok, amelyeket elutasított és megtagadott. Saját világot akart, s ezért deszakralizálta azt a világot, amelyben elődei éltek; ámde ehhez elődei viselkedése ellen kellett fordulnia, s érzi, hogy ez a viselkedés, ilyen vagy olyan formában, léte legmélyebb alapján még mindig megnyilvánulhat.

Azonban, mint már említettük, a teljesen vallástalan ember még a legerősebben deszakralizált modern társadalmakban is ritka jelenség. A legtöbb ‘vallás nélküli’ ember még mindig vallásosan viselkedik, noha ennek nincs tudatában. Nem a modern ember ama számtalan ‘babonájára’ és ‘tabujára’ gondolunk itt, amelyek mind vallási-mágikus szerkezetűek és eredetűek. A magát vallástalannak érző és megjelölő modern embernek egész – álcázott – mitológiája és sok ‘lesüllyedt’ rítusa van. Az újévi mulatságok vagy a házszentelők például, mint már említettük, noha elvilágiasodtak, szerkezetükben még mindig megújítási rítusra emlékeztetnek. Ugyanez érvényes a házasság, a gyermekszületés, új munkahelyre kerülés vagy előléptetés alkalmából tartott ünnepekre és mulatságokra.

Egész könyvet lehetne írni a modern ember mítoszairól, kedvenc színjátékainak, az általa olvasott könyveknek álcázott mitológiájáról. A mozi, ez az ‘álomgyár’, számtalan mitikus motívumot alkalmaz: a hős és a szörnyeteg harcát, a beavatás harcait és vizsgáit, példaszerű alakokat és képeket (a ‘lány’, a ‘hős’, a ‘paradicsomi táj’, a ‘pokol’ stb.). Még az olvasmánynak is mitológiai funkciója van: nemcsak az ősi társadalom mítoszelbeszélését és az Európa falusi közösségeiben még ma is eleven, szóban áthagyományozott költészetet pótolja, hanem mindenekelőtt lehetőséget teremt a modern embernek arra, hogy – hasonlóan ahhoz, ahogy korábban a mítoszok tették – ‘kilépjen az időből’. Akár krimivel ‘ütjük agyon’ az időt, akár valamely regény időben távoli univerzumába lépünk be, az olvasás kiemeli a modern embert személyes idejéből, más ritmusokba ágyazza, és lehetővé teszi, hogy egy másik ‘történetben’ éljen.

(…)

A modern ember ‘magánmitológiái’ – álmai és álmodozásai – azonban már nem emelkednek a mítoszok ontológiai rangjára. Ennek éppen az az oka, hogy ezeket nem az egész ember éli meg, s ezért ezek nem alakítanak át példaszerű helyzetté valamilyen magánhelyzetet. Ugyanígy a modern ember álom- és fantáziaélményei, noha formai értelemben ‘vallásiak’, már nem állnak össze – mint a homo religiosus-nál – világnézetté, és nem alapoznak meg semmilyen viselkedésmódot. Egy példával talán még jobban megvilágítható a különbség e kétfajta élményvilág között. A tudattalan szakadatlanul számtalan jelképet szállít a modern embernek, s mindegyik szimbólumnak meghatározott üzenetet kell átadnia, meghatározott küldetést kell teljesítenie, amelynek célja megőrizni vagy helyreállítani a lelki egyensúlyt. A szimbólum nemcsak a világot teszi nyitottá, hanem az embert is eljuttatja az egyetemeshez. Segítségével az ember elhagyja privát helyzetét, s „megnyílik” az általános érvényű és egyetemes előtt. A szimbólumok felélesztik az individuális átélést, és azt szellemi aktussá, a világ metafizikai megragadásává alakítják át. Bármely fa előtt, amelyet a világfa jelképének és a kozmikus élet képének fog fel, a premodern társadalom embere a legmagasztosabb szellemiséghez találja meg az utat, mert ha megérti a szimbólumot, képes az egyetemest átélni. A világ vallásos szemlélete és az ehhez tartozó ideológia lehetővé teszi, hogy értékelje, s ‘kinyissa’ az egyetemes felé ezt az egyéni élményt. A fa képe a modern vallástalan ember képvilágában is gyakorta felmerül, méghozzá mélyebb életének és annak a drámának a rejtjeleként, amely tudattalanjában játszódik, s amelytől lelki-szellemi életének integritása és ezáltal egész létezése függ. Amíg azonban a fa szimbóluma nem éleszti fel az ember egész tudatát és nem ‘nyitja ki’ az egyetemes felé, nem mondhatjuk, hogy teljesen betölti feladatát. Ilyen esetben csak részben ‘menti ki’ az embert egyéni helyzetéből; mint például ha elősegíti valamilyen belső válság leküzdését, s visszaadja az embernek átmenetileg fenyegetett lelki egyensúlyát; ezzel nem emeli fel a szellemiséghez, nem tárja fel előtte annak valóságos szerkezetét.

Tehát a modern társadalmak vallástalan embere ugyan tudattalanjának aktivitásából még mindig táplálékot és támaszt merít, ám a voltaképpeni vallási világot már sem meglátni, sem átélni nem képes. A tudattalan megoldásokkal szolgál létezésének nehézségeire, s ebből a szempontból a vallás funkcióját is betölti. Bizonyos szempontból szinte azt is mondhatjuk, hogy az önmagukat vallástalannak nevező modern emberek homályos tudattalanjában a vallás és a mitológia ‘okkulttá’ vált, ami azt is jelenti, hogy az ilyen embereknek lelkük legbensejében lehetőségük van visszanyerni az élet vallásos tapasztalását. Keresztény álláspontból azt lehetne mondani, hogy a ‘nemvallásosság’ az ember ‘új bűnbeesésének’ felel meg; a vallástalan ember elveszítette a képességet a vallás tudatos átélésére és ezáltal megértésére és elismerésére is, ám lénye legmélyén még mindig őrzi a vallás emlékét, miként az első ‘bűnbeesés’ után ősének, az ősembernek, szellemileg bármily vakká vált is, annyi megismerő ereje mégis maradt, hogy Isten nyomait még fellelte a világban. Az első ‘bűnbeesés’ után a vallásosság a megkínzott tudat szintjére süllyedt, a második után még mélyebbre, a tudattalan szakadékába zuhant; immár azzá lett, amit ‘elfeledtünk’.”

Advertisements

35 comments on “A vallástalanság magánmitológiái

  1. Bystander
    november 25, 2012

    Érdekes a vallástörténész szemével is látni a deszakralizációnak / szekularizációnak azokat a jelenségeit, amelyek korunk emberének spirituális helyzetét annyira meghatározzák. Mircea Eliade végeredményben olyasmit mond, hogy a homo religiosus, vagyis az alapvetően vallási beállítottságú ember, a modernitás – vallástörténeti kuriózumnak számító – világában valamiféle “skizofrén” állapotba kerül. Egyrészt kibontakoztatja bizonyos vallás által is nagyra értékelt adottságait, másrészt elfojtja azt a vallási adottságát, amely által – a Szenthez fűződő viszonyukban – a dolgok rendjét képes a maguk egészében látni. Eliade nyilvánvalóan a keresztény civilizáció vallási tapasztalataiból kiindulva általánosít.

    Arra a kérdésre, hogy mai világunk vallási szempontból miben különbözik leginkább az európai középkor világától, minden bizonnyal az intenzív pluralizáció (az élet minden területének az összetettebbé válása, differenciálódása) és a felgyorsult szekularizáció adja meg a válasz két legfontosabb csapásirányát. A pluralitás (sokféleség) az egyházon belül is és kívül is jelen van. Az elmúlt félévezredben a kereszténységen belül soha korábban nem látott, megosztó sokféleség jelent meg (ld. keresztény felekezeti szakadások), és kereszténység maga is egy plurális világ szereplőjeként kellett megbarátkozzon önmagával (ld. a “világvallások” egyike, kisebbségi helyzetben). Valószínűleg a szekularizációt is olyan összetett jelenségként kell helyesen szemlélni, aminek vannak teológiai szempontból legitim gyökerei, és illegitim – keresztény hittel szemben lázadó – összetevői is.

    A közelmúltban lezajlott “új evangelizációról” szóló szinódus a világon szétszórodott püspökök tapasztalatai alapján megállapítja, hogy az a szekularizáció, ami a keresztény európából ered, ma már a világ minden, nem keresztény alapon álló kultúráját is vallási szempontból jól érzékelhetően “erodálja”. Ide kapcsolható az, amit Eliade a vallástörtönész nyelvén a “második bűnbeesésről” mond. A pluralizációs és szekularizációs cunamival szemben nem érik el a kívánatos hatást a múlt jogi szabályozásra építő reflexei, amelyek többségi keresztény társadalmakban jól működtek a rendetlenségek megregulázására. A jelek szerint ma sokkal inkább a kereszténységnek mint vonzó választási lehetőségnek a felmutatására lenne szükség, hogy azok is “kedvet kapjanak” Krisztus követéséhez, akik az egyház történelmi megnyilvánulásairól főleg negatív képet őriznek magukban. A szinódusi atyák többsége ebbe az irányba kíván haladni, ha jól érzékelem. Ugyanúgy hibás útnak tartják a “tradicionalisták” jelen összetettségével szembeni “nosztalgikus” lázadását, mint a “modernisták” jelen összetettségével szembeni “utópisztikus” lázadását. A világegyház számára a hitben, reményben, szeretetben bejárható út a jelen összetettségével való higgadt szembenézésen át vezet!

  2. Tilla
    november 26, 2012

    Kedves H.Gy.! Köszönöm az Eliade-szemelvényt, ami egészségesen provokatív. Érdekesnek találtam ezeket a kapcsolódó gondolatokat is egy orthodox szerzőtől:

    “Itt az ideje, hogy önmagam számára beismerjem: a sajátomnak éppen ezt a ‘szekularizált’ viágot tekintem, és idegennek és velem szemben ellenségesnek érzem azt a világot, amely önmagát ‘kereszténynek’ nevezte. Azért, mert ez a szekuláris világ az egyetlen reális világ. Ebbe jött el Krisztus, ebben és ezért a világért hagyta itt az Egyházát. Paradoxonokban szólva el lehet mondani, hogy minden ‘vall ásos világ’, beleértve a ‘keresztényt’ is, könnyedén megvan Isten nélkül, de egy pillanatra sem képes meglenni ‘istenek’, vagyis bálványok nélkül. Ilyen bálvánnyá válik sok mindenben az Egyház és a kegyesség, a szokások és maga a hit is… A szekularizált világ magával a tagadásával Isten után kiált. Mi azonban, elámíttatván saját ‘szentségünk’ által, ezt nem halljuk meg. Elámíttatván saját ‘kegyességünk’ által, megvetjük ezt a világot, elhatárolódunk tőle, és képmutatóan ‘sajnáljuk’ azokat az embereket, akik nem ismerik egyháziságunk szépségeit. és nem vesszük észre, hogy mi magunk megbuktunk és megbukunk minden vizsgán, mind lelkiségből, mind kegyességből, mind egyháziságból. Kiderül, hogy e ‘szekularizált’ világban semmi nincs neki olyannyira belsőleg alárendelődve, mint maga az Egyház.” (Alexander Schmemann protopresbiter, forrás: szimandron.hu)

    • H.Gy.
      november 26, 2012

      Schmemann most is nagyon bölcs. Ön ellentétet lát Eliade és Schmemann e két szövege között?

      • Tilla
        november 27, 2012

        Nem nagyon tudom összemérni a kettőt. Eliade egyrészt a deszakralizált ember heroikus egzisztenciális választásáról beszél, másrészt a “második bűnbeesésről” a vallás elfojtásával összefüggésben. Schmemann egyrészt a vallási pótcselekvésektől való megtisztulásra utal, másrészt az imádás lelkületét hiányolja a szekularizált világban. A kettő valamelyest összecseng, és mégis más.

  3. Tilla
    november 28, 2012

    Vissza-vissza térek ehhez a szöveghez. Érdekes és ijesztő, ahogy Eliade felhívja a figyelmet arra, hogy ez a deszakralizáció vagy szekularizáció mennyire különös furcsaság a vallástörténet egészének a háttere előtt. Az is elgondolkodtató, hogy ezt a furcsa dolgot a keresztény Nyugat “szülte”, nem pedig Ázsia. Sőt, éppen a keresztény világ soha korábban nem látott szétszakadozásával (spirituális elgyengülésével?) párhuzamosan tör előre a deszakralizáció ugyanebben a térségben! Mintha itt ok-okozatiság lenne. A kereszténységen kívüli pluralitás mindig is megvolt valamilyen módon, de az egyházszakadások okozta sokféleség mintha spirituálisan elgyengítette volna Európát, aminek súlyos következményei lettek!

  4. Tilla
    december 1, 2012

    Egy dolgozatom kapcsán éppen érdekel a deszakralizáció / szekularizáció keresztény megítélésének a kérdése. Bystander és Matthaios korábbi vitáját olvasgatva találtam meg Réginald Garrigou-Lagrange könyvét a neten, amiből néhány részletet lefordítottam magamnak. Gondoltam, ezt itt – köszönet képpen – meg is osztom, mert ez is jól szemléltethet egy (számomra túl sarkos) hozzáállást a modern világhoz:

    – részletek a bevezetőből:

    „A modern életvitel mérgező tévelygései a társadalom teljes elkereszténytelenedése felé haladnak. Ez az elkereszténytelenedési folyamat a 16. században vette kezdetét, a pogányság újjászületésével, és a pogány kevélység és érzékiség visszatérésével a keresztények között. Ez a Krisztustól való elfordulás új fázisába lépett a protestantizmussal, ami elvette a szentmise áldozatiságát, a szentségi gyónás és feloldozás értékét, az Egyház és a Hagyomány tévedhetetlenségét, az Egyház tanítói hatalmát, és végül az üdvösségre vezető útról szóló tanítás megtartását. Ez négy olyan tagadás, ami a keresztény életet a gyökereinél támadja. Hamarosan a Francia Forradalom a deizmusával és naturalizmusával vitte tovább az elkereszténytelenítés folyamatát. Azt mondták, hogy Istennek – ha egyáltalán létezik – csak a dolgok általános kormányzására van gondja és nem törődik az egyénekkel. Ebből kifolyólag a bűn nem Isten ellen való, csak az észnek van ellenére, ami viszont folyamatos fejlődésnek van alávetve. […] A forradalom szellemisége természetes módon vezetett el a liberalizmushoz […] A liberalizmus kudarcot vallott abban, hogy világos irányokkal szolgáljon, így utat nyitott a radikalizmusnak, amiből még vadabb egyházellenesség fakadt. Mivel kerülni akarták az „anti-keresztény” bélyeget, „anti-klerikusnak” nevezték magukat. Ez tipikus szabadkőműves vonás. A radikalizmus szocializmushoz vezetett, a szocializmusból pedig ateista-materialista kommunizmus fakadt […]. Ez utóbbinak az egyetlen hatékony ellenzéke a Katolikus Egyház, mivel csak az igazi kereszténység, a katolicizmus tartalmazza tisztán az igazságot. […] A protestantizmus a rákhoz hasonlóan, lassan támadja meg az életet […]. Ha ezek a sajnálatos rákos hatások nem lennének nyilvánvalóak az első generációnál, akkor majd nyilvánvalóvá válnak – a szabadesés törvényéhez hasonlatosan – a második, harmadik, negyedik generációnál. […] Itt bizony elkereszténytelenedésről, a nemzetek hitehagyásáról (aposztáziájáról) lehet beszélni. […] (Az így meghirdetett) szabadság abszolút. Hatásköre mindenre kiterjed – beleértve a válás, a magántulajdon, a család és a vallás kérdéseit is. A vita úgy zajlik, mintha soha nem is lett volna kinyilatkoztatás […]. Összességében Donoso Cortes-szel azt mondhatjuk, hogy azok a társadalmak, amelyek súlyosan hibás alapelvekre és ateista törvénykezésre épülnek, egyenes úton haladnak a halál felé. Az ilyen közösségekben az egyén Isten kegyelmével megmenekülhet ugyan, de mint társadalmak pusztulásra vannak ítélve, mivel halálos tévedésen alapulnak. […]”

    – részlet a 7. fejezet végéről, ahol az atya visszatér a helyzetképre:

    „[…] A jelen társadalmi állapot mindezek miatt rosszabb, mint Krisztus előtt volt. Itt nem egy gyermek tudatlanságáról van szó, hanem egy valaha nagyon művelt öregember megháborodottságáról. Ennél fogva nem meglepő, hogy olyan modern filozófusok, mint Kant, Fichte és Hegel, akik erősen racionalisztikus beállítottságúak voltak, nagy intellektuális kárt okoztak. Ez az intellektuális mozgalom már Spinozával elindult, akik tagadta Isten szabadságát, a teremtést, a gondviselést, Isten igazságosságát és irgalmát […].

    – a forrás: http://www.pathsoflove.com/priesthood-and-perfection/

    • trienti
      december 1, 2012

      Kedves Tilla, köszönet a fordításért! Garrigou-Lagrange egyenes beszéde olyan, mint a tiszta hegyi levegő. Erre van szükségünk.

    • Tilla
      december 2, 2012

      Kedves Trienti! Nekem biztosan nem ilyenre van szükségem, ezért beszéljen csak a saját nevében. Garrigou-Lagrange e szövegét amolyan “kórképként” fogom idézni. Abból, amit saját korának kritikájaként ír, rekonstruálni lehet, hogy milyen túlidealizáltan látja a középkori keresztény társadalmat. Ezek után csak azt a kérdést kéne megválaszolnia, hogy egy ilyen eszményi társadalom hogyan szülhetett olyan “torzszülöttet”, mint amit itt leírni próbál. És a kígyó a farkába harap! Ezt a kérdést a szerző természetesen megválaszolatlanul hagyja, hiszen itt, például a protestantizmus megjelenése kapcsán, az önkritika felé kellene elindulnia, aminek a gondolataiban semmi nyoma. Én ezt látom lelki méreganyagnak az Evangélium fényében! Amúgy pedig Bystandernek köszönhetjük, hogy felhívta a figyelmet erre a tanulságos opuszra.

      • H.Gy.
        december 2, 2012

        Kedves Tilla! Nagyon köszönjük! Én is fontosnak tartom, hogy a kereszténység, a katolikus egyház ne ellenkultúraként viselkedjen. Ne ragadjon le a jelen világ állapotainak ostorozásánál, a technika-kritikánál, a bajok felpanaszolásánál. Ha a pusztuló/átalakuló Római Birodalom végidejében élő és alkotó Cassiodorus, Boethius vagy Szent Benedek Garrigou-Lagrange atyához hasonlóan minden erejével az ellenállásra törekedett volna, nem formálódhatott volna ki az ő munkásságuknak is köszönhetően évszázadok alatt az a középkori kultúra, társadalom, tudomány, művészet, amelyet ugyanez a tudós domonkos olyan nagyra értékel. Ebből mi is tanulhatunk. A kereszténység nem csupán az egyes emberek életét képes átalakítani, de továbbra is megvan – hogyne lenne meg ! – kultúraformáló ereje is.

      • trienti
        december 2, 2012

        Kedves Tilla,

        A Garrigou-Lagrange O.P. atyától vett idézet világosan rámutat az elkereszténytelenedés gyökereire. Amit ír az igaz! A “lelki méreganyag” hordozóit és annak terjesztőit világosan és pontosan megjelöli, tévedéseiket és megtévesztéseiket leleplezi. Itt érdemes kutakodnia kedves Tilla, ha választ akar kapni a “torzszülött” létrejöttére.

        Az Egyház reformjainak mindig megvolt a rendes és tisztességes útja pápai határozatok, egyetemes és helyi zsinatok, az Egyház tanításához hű hittudósok és a szentek példamutatása és munkálkodása révén.

        Úgy gondolom, hogy aki G.-L.-ot támadja vagy leszólja vagy uram bocsá’ “lelki méreganyag” közlőjének mondja, az magát hozza nehéz helyzetbe, nem a szent életű hittudóst, akit kiváló művei is jellemeznek. http://www.thesumma.info/predestination/predestination7.php

      • Bystander
        december 2, 2012

        Én a kutakodás helyeként a Trienti által is említett “rendes és tisztességes utat”, a kortárs “pápai határozatok, egyetemes és helyi zsinatok, az Egyház tanításához hű hittudósok és a szentek példamutatásá”-t ajánlom. Azért a kortársra érdemes öszpontosítani, mert itt éppen a mi korunk problémáiról van szó, ahol ők jelölték ki a reform útját. Épp, ahogy ezúttal azt Trienti is mondja!!! Ott nem értek egyet az előttem szólóval, hogy ő önhatalmúlag “szentté avatja” Garrigou-Lagrange atyát és “kanonizálja” a műveit. Trienti kicsit hajlamos összekeverni magát a Tanítóhivatallal (ld. “Amit ír az igaz!”), ami a névválasztásából fakadó zavar is lehet. A Katolikus Egyház Tanítóhivatala viszont – a józan ésszel karöltve – más úton haladt, mint amit Trienti itt ajánlgat. Kedves Tilla, Isten hozta testvéri disputáink kellős közepén! 🙂

        • trienti
          december 3, 2012

          Amiről írtam, az nem csak a kortársi megnyilatkozásokra vonatkozik, hanem az Egyház 2000 évre visszamenő hagyományaira, dokumentumaira és ezek forrásaira. A II.Vatikáni Zsinat és a Katolikus Egyház Katekizmusa is gyakran utal vissza ezekre. A Trienti Zsinat megfogalmazásai, határozatai sem jelentenek ez alól kivételt a protestánsok és modernisták nagy bánatára. A múlt kincseiből a mai ember is bőven tud meríteni. Az Egyház élete nem a jelenben kezdődött. Heidl György úr szerint is lehet mondanivalója korunk számára pl.-ul a patrisztikus kor íróinak, teológusainak, szentjeinek.

          Szeretném megkérni Bystander, hogy hozzászólásaimat szó szerint idézze a szövegösszefüggés figyelembevételével saját beszúrásai nélkül, és így cáfolja meg azokat, ha tudja. Se “szentté avatásról”, sem “kanonizálásról” nem beszéltem Garrigou-Lagrange kapcsán. Annyit írtam, hogy amit Tilla idézett tőle, az igaz! Ha a lefordított részleteket nem találja igaznak, cáfolja meg érvekkel.

          “Trienti kicsit hajlamos összekeverni magát a Tanítóhivatallal (ld. “Amit ír az igaz!”), ami a névválasztásából fakadó zavar is lehet.”

          A Tanítóhivatal jóváhagyása nélkül is mondhatunk igazat vagy tarthatunk valamit igaznak, -ami valóban az. Ezt a nyilvánvalóságot magyarázni kell Önnek?

          ” A Katolikus Egyház Tanítóhivatala viszont – a józan ésszel karöltve – más úton haladt, mint amit Trienti itt ajánlgat.”

          Lekötelezne, ha ezt érvekkel, konkrétumokkal támasztaná alá.

        • Bystander
          december 3, 2012

          Kérlek szépen, Trienti…! Konkrétumok: ld. Gaudium et spes (zsinati konstitúció) és annak hivatkozásai a későbbi pápai enciklikákban stb… Alább már idéztem egy kivonatot! Arra számítva, hogy olvasod az oldal egészét, ezt külön nem neveztem meg.

          (A tegezés kérdéséhez: szeretnél visszatérni a magázódásra? Én csak azóta tegezlek, amióta – nem éppen a tisztelet gesztusaként – letegeztél. Te pedig most mintha újra magázódni szeretnél, de hol tegezel, hol magázol. A következő lapon, a december 1-i bejegyzésedben még tegeztél. Próbáld eldönteni, hogy mit gondolsz helyesnek. Ígérem, következetesen viszonozni fogom az udvariassági formát, de addig továbbra is tegezlek, amíg nem nyilatkozol, hiszen te óhajtottad így).

        • trienti
          december 4, 2012

          Kedves Bystander,

          én nem a tiszteletlenség jeleként tegezek valakit, hanem a közvetlenség és egyszerűség kedvéért. Aki például következetesen magázódik velem, azzal én is magázódni kezdek, de ezt sem kezelem mereven. A fórumok felületén általában a tegezés dívik. Mi maradhatunk ennél. Számomra mindegy, hogy velem szemben ki melyik változatát használja a megszólításnak és ezt az illető milyen gyakran cserélgeti.

          A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai nem az egyetlen és kizárólagos referenciája az Egyháznak és a híveknek. Erre utaltam fentebbi hozzászólásomban, amit kommentár nélkül hagytál. A G&S nem zárja ki a Szenthagyományokban foglaltak képviseletét, védelmét és felhasználását korunk embere számára sem.

        • trienti
          december 4, 2012

          Korrigálás: A G&S nem zárja ki a Szenthagyományban(egyes számban) foglaltak képviseletét,…

        • Bystander
          december 5, 2012

          A GS a hagyomány egészének alkalmazása a mi problémánkra, ami a katolikus kereszténység viszonya a modern világhoz. Ahogy a LG “ad intra” írja le az autentikus katolikus identitást, úgy a GS “ad extra” teszi meg ugyanezt. Előző korok zsinatai nyilvánvalóan a saját koruk – más természetű – problémáival fogalkoztak, annak megfelelő módszerekkel, ezért itt azokat hiába kérdezgetjük a mi sajátosan mai problémáinkról.

          Az igaz, hogy a II. V.Zs. (1962-65)) dokumentumai nem merítik ki a tanítóhivatali megnyilatkozásokat, de az is igaz, hogy a mi korunkban a II. Vatikáni Zsinaton volt jelen “koncentráltan” az EGÉSZ egyház és így az egész hagyomány, a püspökök által képviselve. Bizonyos értelemben a zsinatokon a legtudatosabb az egyház, a maga egészében, ezért a zsinatok a dokumentumokon túl is fontos események, mert kifejezik ezt a tudatosságot és a hagyomány egészét. Nem véletlen, hogy nem lehet egy zsinatot levelezés útján vagy internetes vituális konferencia keretében lebonyolítani, bár dokumentumokat egy ilyen esemény is produkálhatna.

        • trienti
          december 5, 2012

          Kedves Bystander!

          nagyon rosszul járna az, aki mai problémáink megoldását csak a II.V.Zs. dokumentumaiból, szorosabb értelemben véve a G & S-ből próbálna megoldani. Ebben az általános irányelveken kívül mást nem talál. A jelen problémáinak megoldásához az Egyház két évezredes tapasztalatát, más dokumentumokban fellelhető tanítását és eligazítását iis fel kell használni. A protestáns tévtanítások például ma is élnek és virulnak. Régi eretnekségek, tévelyek új köntösben jelennek meg. A régi téves filozófiai irányzatok ma is hatással vannak korunk gondolkodására, szemléletmódjára. A II.V.Zs. tanítása mellé nyugodtan odatehetjük a hit- és erkölcstani tanításokat tartalmazó katolikus könyveket, az előző zsinatok dokumentumait, az Egyház fegyelmi jellegű intézkedéseit és Aquinói Szent Tamás műveit.

        • Bystander
          december 5, 2012

          “Ebben az általános irányelveken kívül mást nem talál.”

          Ebben tévedsz, Trienti! Ha pl. a II. V.Zs. dokumentumai közül az OT-t elolvastad volna, akkor ezt nem így írtad volna.

          Egyszer korábban már idéztem azt a részt, ahol a zsinat konkrét iránymutatással szolgál a források használatának a sorrendjét illetőleg, amit a tanulmányok során érvényesíteni kell.

          A II. V.Zs. recepciója, befogadása még folyamtban van, a többin ilyen szempontból már túl vagyunk. Ezért a II. V.Zs.-ra ma különösen oda kell figyelni, mert a Szentlélek új ösztönzéseivel szemben mindig hajlamos az ember a szokás rutinjába menekülni.

    • Tilla
      december 3, 2012

      Kerestem egy Garrigou-Lagrange-hoz hasonlóan szélsőséges, de ”modernista” szerzőt is, aki nem a 20. századot nézi a középkori katolicizmuson keresztül, hanem a 20. századi katolicizmust nézi a modernitás lencséjén át. Őt találtam:

      Julius Morel: Radikális egyházreform. Balassi, 2007.

      Egy összefoglaló:

      http://kotelezok.blog.hu/2010/10/02/morel_gyula_es_a_radikalis_egyhazreform

      Valahogy a szélsőségeket meghaladva, el kéne jutni a jelen kellően árnyalt, valóban katolikus szemléletéig.

      • matthaios
        december 3, 2012

        Kedves Tilla!

        Nem igazán látom annak az alapját, hogy Garrigou-Lagrange-ot a szélsőségesek közé lehetne sorolni olyan értelemben mint Morel Gyulát. Az lehet, hogy korának megitélésében nem mindenki által elfogadott álláspontot vallott, de semmilyen hittel ellentétes vagy kétséges tanítást nem képviselt. Az arisztoteleszi-tomista filozófia szintézise kétségtelenül a középkorban született. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy mint „szemüveg” még ma is működjön.

      • Bystander
        december 3, 2012

        Az egyházat a szociológus Morel atya kultúrahordozó evilági intézményként tervezte “hatékonyabbá” tenni, optimalizálni. Nyilván, az értő kritika nem lenne hiábavaló. Az intézményes egyház azonban elsősorban egy élő, kinyilatkoztatott hagyománynak a megtestesítője, szakramentális hordozója, Morel pedig épp ezzel nem sokat foglalkozik. Azt kell mondjam, hogy bár – többek bánatára – nem lettem tomista, de Garrigou-Lagrange atyához ezen a ponton összehasonlíthatatlanul közelebb vagyok a hitben, mint Morel Gyulához, akinek e könyvét nem tartom ortodoxnak. Az élő keresztény hagyománytól idegennek és dilettánsnak tartom azt a “reform-katolicizmust”, amit ő itt képvisel.

        Az más kérdés, hogy a hiteles hagyományt nemcsak szekularista kilúgozással, hanem az eleven összetettségének a mesterséges uniformizálásával is meg lehet hamisítani.

      • H.Gy.
        december 3, 2012

        Nagy örömmel olvasom ezeket a bejegyzéseket, sokat tanulok Matthaios és Bystander páratlanul üdítő és épületes vitájából, Trienti makacs konzervativizmusából és Szász Péter radikális tomizmusából. Tilla megjegyzése felidézte személyes találkozásomat Morel Gyulával. Egy nagyon híres, nagyon ünnepelt író nagyon rossz előadásáról menekültünk ki egyszerre valahol valamikor az előtérben lévő bárba, és egy-egy pohár sör mellett hosszasan elbeszélgettünk. Egy kedves, megnyerő, szeretetteli embert ismertem meg akkor, akivel szinte semmilyen teológiai részletkérdésben nem értettünk egyet, de ez egyikünket sem zavarta. Egyszerűen jó volt beszélgetni.

  5. Bystander
    december 1, 2012

    Kedves Tilla!

    A II. Vatikáni Zsinat „Gaudium et spes” dokumentuma a katolikus identitás – mai világgal összefüggésben megrajzolható – körvonalait éppen a Garrigou-Lagrange-éhoz hasonló látásmódot, és az annak egyoldalúságát kritizálók látásmódjait összességében áttekintve rögzítette. Ez az összegzés gyakorlati szempontból, vagyis a 60-as évek szellemi kontextusát is tükrözve, ugyanakkor legfelsőbb tanítóhivatali szinten történt. Ez ad hasznos tájékozódási keretet a részben még ma is nyitva maradt vitához.

    Szemelvények a „Gaudium et spes” zsinati konstitúció előszavából, amihez érdemes G-L. írását kontrasztként hozzáolvasni:

    „4. Az emberi nem ma történelmének új korszakát éli, melyben a mély és gyors változások lassanként az egész földkerekségre kiterjednek. Ezek az emberi értelem és alkotó erő által kiváltott változások visszahatnak magára az emberre, egyéni és közösségi ítéleteire és vágyaira, gondolkodás- és cselekvésmódjára mind a dolgokkal, mind az emberekkel kapcsolatban. Így már valóban társadalmi és kulturális átalakulásról beszélhetünk, mely a vallási életre is kihat. […]

    A helyzet ily nagy bonyolultsága következtében nagyon sok kortársunk nem képes jól fölismerni az örök értékeket és azokat összhangba hozni a most jelentkező új értékekkel; ezért amikor a dolgok jelenlegi menetén — remény és szorongás között — töprengenek, nyugtalanság vesz erőt rajtuk. Pedig épp a dolgok menete szólítja, sőt kényszeríti az embereket válaszra.

    5. A lelkek mai nyugtalansága és az életfeltételek megváltozása összefügg a dolgoknak azzal a széleskörű átalakulásával, mely egyre nagyobb jelentőséget juttat a művelődésben a matematikai, a természet- és éppen az emberről szóló tudományoknak is, a cselekvés rendjében pedig az említett tudományokból eredő technikának. Az ilyen tudományos beállítottság a kultúrát és a gondolkodásmódot másként alakítja, mint korábban. A technika úton van afelé, hogy átalakítsa a föld arculatát, és már a világűr meghódítására tör.

    Az emberi értelem a maga uralmát bizonyos módon még az időre is kiterjeszti: a múltra a történelemtudomány, a jövőre a jövőkutatás és a tervezés által. A biológiai, pszichológiai és társadalomtudományok fejlődése az embert nem csupán jobb önismeretében segíti, hanem abban is, hogy technikai módszerekkel közvetlenül befolyásolja a társadalmak életét. Egyidejűleg az emberi nem a saját demográfiai növekedéséről egyre inkább előrelátással és rendező szándékkal gondolkodik.

    Maga a történelem olyan mértékben gyorsul, hogy az egyes emberek alig tudják követni. Az emberiség sorsa eggyé válik, s többé nem szinte különálló történelmekből áll. Így az emberi nem a dolgok rendjének statikus fölfogásáról áttér egy inkább dinamikus vagy fejlődő szemléletére, s ebből a problémáknak új, nagyon bonyolult összetettsége következik, mely új elemzésekre és összegezésekre késztet.

    7. […] az új körülmények magát a vallásos életet is érintik. Egyrészt az élesedő ítélőképesség megtisztít a világ mágikus fölfogásától és a még mindig bujkáló babonáktól, és a hithez személyesebb és tevékenyebb csatlakozást igényel; ezért sokakban elevenebbé válik az érzék Isten iránt. Másrészt mind nagyobb tömegek hagyják el a vallás gyakorlását. A korábbi időktől eltérően Isten és a vallás tagadása vagy mellőzése többé nem szokatlan és egyéni jelenség: ma úgy mutatják be, mint a tudományos fejlődés vagy valamilyen új humanizmus követelményét. Mindez sok régióban nem csupán a filozófusok véleménye, hanem a legszélesebb körben hat az irodalomra, a művészetekre, az ember-tudományokra, a történelem értelmezésére, sőt a polgári törvényekre is, s emiatt sokan elbizonytalanodnak.

    9. Közben növekszik a meggyőződés, hogy az emberi nemnek nem csupán a teremtett dolgok fölötti uralmát lehet és kell napról napra erősítenie, hanem ezen felül olyan politikai, társadalmi és gazdasági rendet kell építenie, mely egyre jobban szolgálja az embert és segíti az egyéneket és a csoportokat saját méltóságuk kiművelésében és érvényesítésében. […]

    10. Valójában azok az egyensúlyzavarok, melyektől a mai világ szenved, azzal az alapvetőbb egyensúlyzavarral függenek össze, mely az ember szívében gyökerezik. […]

    Az Egyház pedig hiszi, hogy Krisztus, aki mindenkiért meghalt és föltámadt,[5]Szentlelke által világosságot és erőt ad az embernek, hogy megfelelhessen nagyszerű hivatásának; és nem adatott az ég alatt más név az embereknek, melyben üdvözülhetnének.[6] Hasonlóképpen hiszi, hogy az egész emberi történelem kulcsát, középpontját és célját Urában és Mesterében találja meg. Az Egyház azt is hirdeti, hogy az összes változás mögött sok minden van, ami nem változik, és mindezeknek végső alapja Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.[7] A Zsinat tehát Krisztusnak, a láthatatlan Isten képmásának és az egész teremtés elsőszülöttének[8] fényességével mindenkihez szólni akar, hogy megvilágítsa az ember misztériumát, és együttműködjék korunk fő kérdései megoldásának megtalálásában.”

    • Tilla
      december 2, 2012

      A zsinat iránti kellő tisztelettel mondom, és nem vitatva el az annak idején használt hangsúlyok szükségességét, de nekem ebben a szövegben a modernitás-kritika nincs jelen kellő súllyal. Különösen a “posztmodern” megjelenésének a küszöbén ez időszerű is lett volna. Olyan szerzőt keresnék, aki arányosan adagolja a mindenkori jelen “istenes elemeinek” a keresztény igenlését és a párhuzamosan mindig szükséges keresztény korkritikát!? Eddig ehhez Schmemann áll legközelebb nálam. Van ilyen katolikus gondolkodó is a közelmúltból?

    • Bystander
      december 2, 2012

      Én a kanadai katolikus filozófust, Charles M. Taylort ilyennek tartom:

      http://en.wikipedia.org/wiki/Charles_Taylor_(philosopher)

    • matthaios
      december 2, 2012

      Még mindig szó esik Garrigou-Lagrange atyáról. De nem Garrigou-Lagrange teológiájáról, pedig ő elsősorban teológus volt. Az idézett szövegek arra vonatkoznak, hogyan látta ő a világot (gondolom) a harmincas években. Még egyszer elolvastam a szöveget. Fölrajzol egy ívet, amely a 16. századtól napjainkig tart. Úgy látom, hogy inkább a szövegben lévő hangulati elemekkel van probléma, a fölrajzolt folyamattal kevésbé. A középkor idealizálása (ez ugyan szó szerint nincs a szövegben) szerintem annak az értékelését jelenti, hogy ez a társadalom keresztény volt, másrészt pedig talán a 13. század szintézisére vonatkozhat. Lehet, hogy ezzel nem mindenki ért egyet, de szerintem érték az, ha egy társadalom keresztény. Ez az állapot sem lehet azonban Isten országának tökéletes beteljesülése, mert ez csak a történelem végén fog bekövetkezni. Amint erről már másutt szó volt, a történelmi fejlődésre az is jellemző, hogy az ősbűn következményeinek az árnyékában zajlik. Nem hiszem, hogy Garrigou-Lagrange atya „ellenkultúrát” alakított volna ki, a technikai fejlődés elitélése pedig ellentmondott volna a tomista elveknek. Szerintem szorosabb értelemben vett teológiai műveit is érdemes olvasni, sok olyan szempont van ezekben, amelyek ma is hasznosak, sőt hiányoznak.

  6. Bystander
    december 6, 2012

    Egy frissa, a Kyoto-díj átadása alkalmából készült YouTube-os portré a fent említett Charles M. Taylor-ról:

    Szerintem napjaink egyik legjelentősebb katolikus gondolkodója, akinek a művei nagy nyelveken elég közismertek, de magyarul sajnos alig hallunk róla. Jó lenne ezt-azt lefordítani tőle, csak sajnos nem szeret rövid könyveket írni. 🙂

    “Cherish your own confusion: Don’t flee from it or try to resolve it too soon. The creative process can be painful; but out of these pains come the deepest new insights.” (Charles M. Taylor)

  7. Névtelen
    december 23, 2012

    Szoktam olvasgatni a blogot, de most Garrigou-Lagrange-ra kerestem rá a Google-ban és kiadta ezt a bejegyzést.

    Látom, a beszélgetés lezárult, csak annyit tennék hozzá, hogy nagyon tetszik az itt talált G-L idézet.

    A GS beidézett szövege pedig mosolyra késztet: az az optimizmus, ami a hatvanas éve sajátja volt, teljesen hiányzik már a mai világból. Hiába ötven év az ötven év. Egyszerűen (nem csak Kelet-Európában) más világ volt akkor. Csak egy példa:
    GS7: “[…] az új körülmények magát a vallásos életet is érintik. Egyrészt az élesedő ítélőképesség megtisztít a világ mágikus fölfogásától és a még mindig bujkáló babonáktól, és a hithez személyesebb és tevékenyebb csatlakozást igényel. […]”
    Hát hol van ez ma, a New Age ezer mágiája, babonája közepette? És akkor visszatértünk a poszt alapidézetéhez, a modern ember mítoszairól…

    Szóval azt akarom csak mondani, hogy számomra a GS már csak a saját korához között “történeti” mondanivalóval rendelkezik, mint sok, ma már nem is idézett régi zsinati dokumentum…

    • Tilla
      december 24, 2012

      Én azon gondolkodtam el, hogy a GS itt idézett sorai a világegyházra és a planétára ma is igazak lehetnek, ha nem is Európára. A modernitás igenis józanító hatással van az ázsiai vallásokra és az iszlámra, még ha nem is eléggé. Nem lehet, hogy a GS némelyek szemében azért tűnik elavultnak, mert nem a világegyáz távlatában olvassuk, mi, európaiak? Az egyház bölcsessége szerintem kihallható a GS-ből, ha valaki figyelmesen olvassa. Nekem Garrigou-Lagrange éppen azért tűnik holt gondolkodónak, mert látványosan Európára korlátozza az üdvösség történetét! Pedig ma a katolikus egyház legalább 2/3-a Európán kívül él. G-L engem egy klasszikus műveltséggel felszerelkezett, besavanyodott, öreg plébános bácsira emlékeztet, aki az örömhír nevében megsértődött, és mérges a világra, meg talán a saját egyházára is, amikor az sürgeti az új evangelizációt.

  8. Névtelen
    december 24, 2012

    Hát-hát. Azért én mégis azt gondolom, hogy a 60-as évek Európája és a ma Európája között nagyobb a különbség, mint a ma Európája és a ma Dél-Amerikája, vagy a ma Afrikája között.

    És nem szabad szem elől téveszteni a Katolikus Egyház tradicionalista vonalának erősödését sem. Nem csak a Zsinatot el nem fogadó szakadárokról beszélek, hanem a pápát lelkesedve szerető fiatal katolikus tradicionalistákról is. Ők pedig teljesen vállalhatónak tartják G-L kritikáját, pedig nem öreg besavanyodott plébánosok.

    Az evangelizáció útja nem a nyitás és a saját hit zárójelbe tétele, feloldása, hanem a hűség a saját hagyományhoz, nem az ötven éveshez, hanem a kétezer éveshez – mondják ők.

    http://www.magyarkurir.hu/hirek/economist-trendi-tradicionalistanak-lenni-katolikus-fiatalok-kozt

    http://mandiner.blog.hu/2012/08/04/kimuloban_a_liberalis_eloretoroben_a_konzervativ_keresztenyseg

    http://www.magyarkurir.hu/hirek/eltunoben-liberalis-keresztenyseg

    Én ugyan már nem vagyok fiatal, de hajlok afelé, hogy ez a jelenség a Szentlélek munkájának új jele.

    • Tilla
      december 24, 2012

      “Azért én mégis azt gondolom, hogy a 60-as évek Európája és a ma Európája között nagyobb a különbség, mint a ma Európája és a ma Dél-Amerikája, vagy a ma Afrikája között.”

      Meggyőződésem, hogy téved. Annak az érzékcsalódásnak az áldozata, ami csak Európa-központúan tudja nézni a világot.

      “Én ugyan már nem vagyok fiatal, de hajlok afelé, hogy ez a jelenség a Szentlélek munkájának új jele.”

      Én fiatal vagyok, Ez a pápa szerintem semmiképpen nem sajátítható ki a tomista tradicionalizmus számára. Ahogy ezen a blogon már tisztázásra került és folyamatosan tisztázódik, XVI. Benedek pápát könnyű félreértelmezni. Ő nem úgy tradicionalista, mint ahogy ön szerint sok “lelkes tradicionalista fiatal”, és semmiképpen sem hasonlítanám Joseph Ratzinger patrisztikus “tradicionalizmusát” Réginald Garrigou-Lagrange tomista tradicionalizmusához. Egy magamfajta fiatal számára minimum erős csúsztatásként hat, ha Ön a fiatalok homogén tradicionalizmusával érvel. 🙂

      A keresztény trendek egydimenziós (konzervatív – liberális) sémába szorítását tradicionalista marketing-fogásnak tartom. Ha például az ortodoxok szemével nézzük, akkor Garrigou-Lagrange nagyobb mértékben “liberális”, mint “konzervatív”, mert egy patrisztikától eltávolodott kereszténységet képvisel. Maga Benedek pápa is összetett gondolkodó ilyen szempontból, és soha nem is beszélt ebben a “dualista egyházpolitikai kényszerzubbonyban”. Talán nem kéne az egyház életéről politikai skatulyákban gondolkodni, mert az maga idegen a hagyománytól.

  9. Névtelen
    december 25, 2012

    Jaj. Nem azt mondtam, hogy a pápa tradicionalista, hanem azt, hogy sok olyan lépése van, mellyel megpróbálja a “törés hermeneutikája” helyett a “folytonosság hermeneutikáját” visszaállítani. Nem hiszem, hogy messze járok a valóságtól, ha ezt így fordítom le: a zsinati (zsinat utáni) liberalizmus (modernizmus, progresszizmus) túlkapásaival szemben a konzervatív (hagyományhű, tradicionalista, a teljes egyházi hagyományt szem előtt tartó) teológiát, lelkiséget akarja erősíteni.

    Itt most teljesen mindegy hogy valaki patrisztikus vagy tomista, a lényeg, hogy a katolikus hagyomány talaján áll. A hagyományt (szent hagyomány) pedig úgy értem, mint a katolikus igaz hit második forrását, a Szenírás mellett. A másik oldal pedig azt keresi, hogy hol lehet vagy kell a hagyományt a modern világ felismeréseit követve elhagyni vagy átértelmezni. (Liturgia, bibliakritika, erkölcsteológia, stb.)

    És akkor itt a másik tisztázandó dolog: szó sincs itt politikai értelemben vett dimenziókról, ezek nagyon régóta, minimum a protestantizmus színrelépése óta érvényes kategóriák: követni akarom a (1500 vagy 2000 éves) hagyományt vagy megkérdőjelezem a hagyományt. Abban persze igaza van, hogy megvan a kísértés egy dualista kényszerzubbony felöltésére, de attól, hogy fennáll ez a kísértés, még nem kell teljesen elvetnünk ennek a két tendenciának a megkülönböztetését.

    És persze nem gondolom, hogy a mai fiatalok egy homogén tradicionalista tömeg, de mindenképpen elgondolkoztató, sőt zavarbaejtő, hogy ezek a fiatalok olyanért lelkesednek, amiről mi öregek már azt hittük, hogy teljesen “kimegy a divatból”: latin mise, szüzesség a házasságig, stb. (Erre mondtam, hogy talán a Szentlélek munkája.)

    Az általam beidézett cikkek arról szólnak, hogy úgy tűnik, hogy ezeknek a mozgalmaknak van utánpótlása, a leszbikus lelkésznők által vezetett liberális protestáns egyházaknak nem. (Francia ismerős mesélte: Franciaországban két helyről van papi hivatás: a karizmatikusoktól és a tradicionalistáktól.)

    • Bystander
      december 25, 2012

      Kedves Névtelen!

      Ha szabad hozzászólnom Tilla mellett az Ön gondolataihoz. Azért fontos a fogalmak helyes körülhatárolása, mert véleményem szerint ez a blog 2000 éves léptékben következetesen hagyományhű, de nem az ön szóhasználata szerinti “tradicionalista”, és mégkevésbé nem “liberális” irányvételt képvisel. Abban egyetértek Tillával, hogy ezek zsurnalisztikus, szekularizált kategóriák, amelyeket keresztények bajosan használhatnak az önértelmezésük leírásához.

      “Nem hiszem, hogy messze járok a valóságtól, ha ezt így fordítom le: a zsinati (zsinat utáni) liberalizmus (modernizmus, progresszizmus) túlkapásaival szemben a konzervatív (hagyományhű, tradicionalista, a teljes egyházi hagyományt szem előtt tartó) teológiát, lelkiséget akarja erősíteni.”

      Ezt tehát rossz “fordításnak” tartom, mert a lényeget elmossa. Ez az oka annak, hogy Benedek pápa nem is használja ezeket a kategóriákat (a “dualista kényszerzubbonyt”), bár konformista túlkapások nyilván voltak és vannak.

      “A hagyományt (szent hagyomány) pedig úgy értem, mint a katolikus igaz hit második forrását, a Szenírás mellett.”

      A kinyilatkoztatás egyetlen forrásából ered az egymást átjáró Szentírás és a Szenthagyomány, mely utóbbi az egyházi hagyományban “testesül meg”.

      A II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dokumentuma (dogmatikus konstitúciója) elhatárolódott az ön által itt (esetleg nem tudatosan) alkalmazott “második forrás” szóhasználattól, mert azt gyakorlatilag egyöntetűen hibásnak tartották a zsinati atyák.

  10. Névtelen
    december 26, 2012

    Részemről örülök, hogy hozzászólt!

    Készséggel elismerem, hogy pongyolán fogalmaztam, amit akartam mondani, az a KEK 78. pontja, ami a DV8-as pontját idézi, de szeretném, ha ez – mármint a pongyola fogalmazás – nem tenné lehetetlenné mondandóm megértését.

    Ami az volt, hogy Benedek pápa is használta ezeket a kategóriákat, nem mint kényszerzubbonyt, hanem mint a zsinat utáni helyzet magyarázatát. Őt idéztem, amikor a “törés” ill. a “folytonosság hermeneutikája” szakkifejezését használtam,
    XVI. Benedeknek 2005. december 22-én a Római Kúria munkatársai előtt elmondott „évértékelő” beszéde alapján. (http://www.magyarkurir.hu/de/node/4589)

    Nyitott vagyok arra, hogy más irányba menjen el a diskurzus, mindazonáltal fenntartom véleményemet: Attól teljesen függetlenül, hogy Ratzingernek mint teológusnak milyen gazdag szellemi pályája volt, XVI. Benedek pápa mai tanítása igenis közel áll Garrigou-Lagrange kritikájához, akkor is, ha mint pápa, nem használ(hat) ilyen kemény kifejezéseket. Szemben a GS idézett helyzetértékelésével és megoldási javaslataival, mely szemlélet eredménye lett a törés hermeneutikája: hagyjuk a hagyományt, nyissunk ablakot a világra, foglalkozzunk inkább a világ jobbításával.

    (Kritikám persze nem az egész GS-re, hanem csak a fent idézett pontokra vonatkozik. Tisztában vagyok azzal, hogy “a zsinat valóban nem fogalmazott meg dogmát, de az, hogy az egybegyűlt püspökök nem tettek semmit közzé úgy, hogy direkt hivatkoztak volna a tévedhetetlenségre, még nem jelenti, hogy a zsinat elutasítható.” Lásd: http://www.magyarkurir.hu/hirek/losservatore-romano-mennyire-biralhato-ii-vatikani-zsinat)

    • Bystander
      december 27, 2012

      Kedves Névtelen!

      Érdemes lenne árnyaltan kidolgoznia Réginald Garrigou-Lagrange és Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) szellemi rokonságának ezt a gondolatát, mert érdekesnek tűnik! Sok szempontból R.G-L. a zsinat előtt meghatározó generáció számára hasonló szerepet játszott, mint J.R. a zsinatot közvetlen követő generáció életében. Nagyság és hiba ebbe minden bizonnyal egyaránt beleértendő. Ez talán a neotimizmushoz való ALAPVETŐEN különböző viszonnyukkal, és sok más el nem hanyagolható különbséggel együtt is igaz. Mindketten egyházpolitikával egybefonódó teológiát műveltek / művelnek. Feltétlen közös pont a gondolkodásukban a “relativizmus diktatúrája” elleni engesztelhetetlen küzdelem, az Igazságnak való elkötelezettség jegyében. Hitelesebb lenne viszont az ön által ajánlott párhuzam a lényeges különbségek ábrázolásával együtt! Korábban egyszer hosszasan keresgéltem (könyvekben és online), hogy mondott e bármit Joseph Ratzinger (XVI. Bendek pápa) Réginald Garrigou-Lagrange-ról, névszerint. A válasz meglepő módon negatív: úgy tűnik, soha nem említette őt konkrétan nyilvánosság előtt, pedig nyilvánvalóan olvasta és ismerte, de valamiért távolságot tartott / tart vele kapcsolatban.

      Azt nem látom igazoltnak, hogy a “folytonosság hermeneutikáját” Réginald Garrigou-Lagrange vagy a neotomizmus rehabilitálásaként kellene felfognunk. A “folytonosság hermeneutikájával” kapcsolatban a pápa egyetemes zsinatok láncolatára szokott utalni, ahogy emlékszem. A II. Vatikáni Zsinat “konzervatívjai” a neotomisták voltak, ezért ez a kategória továbbra is jogosulatlannak tűnik az ön érve összefüggésében.

      A Gaudium et Spes zsinati konstitúció mai értelmezése valóban fontos pont, ahol nem szabad a zsinati és a pápai tanítóhivatalt szembeállítani egymással, hanem árnyalt megértésre van szükség. Ennek az árnyalt megértésnek a konzervatív-liberális séma nyilvánvalóan nem használ.

Hozzászólások letiltva.

Information

This entry was posted on november 24, 2012 by in A halál civilizációja.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1,229 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: