Napjaink vallási mátrixa
Thomas R. McFaul a „valláspolitológus” szemével a következőképpen mutatja be a vallástörténet mai pillanatát, amiből kiindulva a jövő lehetőségeit vizsgálja (Szabó Tamás kivonatos fordítása nyomán):
„Két fő vallási irányzat uralja a világfalut. Az egyikbe tartoznak az Ázsiából eredő, és onnan elterjedő vallások, míg a másikba azok, amelyek gyökere a Közel-Keletre nyúlik vissza.
A két legnagyobb és legbefolyásosabb ázsiai vallás a hinduizmus és a buddhizmus, de nem szabad megfeledkezni a dzsainizmusról sem, mely kis mérete ellenére szintén jelentős formálóerő. Az ázsiai vallások, vagy a konfucianizmushoz és taoizmushoz hasonló vallási filozófiák befolyása az 1940-es évek végétől fokozatosan csökkent a kommunista Kínában. Nem könnyű feladat meghatározni, hogy hány követőjük van ezeknek a vallási hagyományoknak. Az Adherents kutatócsoport becslései szerint 394 millió ember gyakorolja a gyakran „hagyományos kínai vallásként” emlegetett filozófiát, mely egyaránt magába foglalja a taoizmust és a konfucianizmust. A taoizmus vallásként és filozófiaként is megközelíthető. Hasonló a helyzet a konfucianizmussal is, amely inkább erkölcsi és vallásos elemeket (pl. az ősök tisztelete) magában foglaló életfilozófia, mint vallás. A japán sintoizmus, a modernitással találkozva, a második világháborút követően szintén látványos hanyatlásnak indult. […]
Hinduizmus: A hinduizmus a világ egyik legrégebbi, közel 3500 éves, a mai napig gyakorolt vallása. Panteista vallás, mely több istent ismer el, melyek mindegyike egy kozmikus Istennek (úgynevezett „Brahmannak”, aki/ami elválaszthatatlan a világegyetemtől) van alávetve. A hinduizmus főként Indiában elterjedt, itt a lakosság 95%-a gyakorolja. A kasztrendszer – a társadalom hierarchikus rendszere – rideg mechanizmusa a XX. században megenyhült, de számos indiai államot a mai napig a kasztrendszeren alapuló politika határoz meg.
Buddhizmus: 2500 évvel ezelőtt a hinduizmusból született meg a buddhizmus Észak-Indiában. Az alapját Sziddhárta Gautama tanításai képezik, aki mint Buddha, vagyis „a Megvilágosodott” vált közismertté. Buddha tanítása szerint a földi élet nem jelenthet boldogságot, és a halandók csakis az önmérséklet és a meditáció révén szabadulhatnak meg az újjászületés körforgásából. A buddhista gyakorlatok végső célja a nirvánában elérni a tökéletes összhangot a világmindenséggel. Buddhisták jelentős számban a világon szétszóródva élnek, nagy közösségeket alkotva Kínában (102 millió), Japánban (89,6 millió) és Thaiföldön (55,5 millió). Legkoncentráltabban Thaiföldön élnek, ahol a népesség 95%-át teszik ki. Kambodzsában a buddhista népesség kb. 90%. […]
A három legjelentősebb közel-keleti vallás a judaizmus, a kereszténység és az iszlám, melyeket Ábrahámra vezetnek vissza, ezért ábrahámi hiteknek is nevezik őket. […]
Judaizmus: Történészek a judaizmus kezdeteit i. e. 1800 körülre datálják, ami által az a ma is létező, legrégebbi gyökerű egyistenhitnek tekinthető (esetleges kivétel a zoroasztrianizmus). A judaizmus a többi ábrahámi vallásnak, a kereszténységnek és az iszlámnak az őse. A judaizmus szerint a világot egyetlen Isten teremtette, aki törvényeit választott népének nyilatkoztatta ki a Tórában, Mózes öt könyvében. Követőinek számarányánál (0,3 %) jóval nagyobb a kulturális befolyása.
Kereszténység: A kereszténység hitének középpontjában Jézusnak, a Messiásnak a személye áll. Messze a legnagyobb vallás a világon, kb. 2,1 milliárd követőt számlál, ami az emberiség 33%-át teszi ki. A számát tekintve legnagyobb keresztény nemzet az Amerikai Egyesült Államok, 224 millió hívővel (az USA népességének 85%-a). Ezt statisztikailag Brazília (139 millió) és Mexikó (86 millió) követi. Mexikó dicsekedhet a legkoncentráltabban keresztények-lakta ország címével (a népesség közel 99%-a hívő).
Iszlám: Feltehetően a Föld leggyorsabban terjedő vallása az iszlám, világszerte 1,4 milliárdra becsült népességgel. Szigorúan monoteista vallás. A muszlimok a próféták egymásra épülő, egymást felülíró sorában hisznek. E próféták többsége közös a judaizmus és a kereszténység szent embereivel. A muszlimok mindenesetre Mohamedet tartják a legfőbb prófétának, és írására, a Koránra úgy tekintenek, mint ami minden lelki kérdésben abszolút tekintély. Bár az iszlám Szaud-Arábia, Irán és Jordánia területéről származtatható, az a három ország, ahol ma a legelterjedtebb: Indonézia (170 millió követő), Pakisztán (136 millió követő) és Banglades (106 millió).
[…]
Hogy a vallások e két családja nagyobb békét és igazságosságot vagy gyűlöletet és ellenségeskedést hoz-e a világfalunak, azon múlik majd, hogy a globalizált világban milyen új viszonyrendszert alakítanak ki egymással. A világ minden vallásának megvan a maga sajátos világnézete és erkölcsi útmutatása. Minden vallásban vannak a többieket taszító sajátosságok, melyek megnehezítik a konstruktív kapcsolatrendszer kialakítását, de ugyanígy megtalálhatók olyan értékek is, amelyek elősegítik ezt.
Különbségek léteznek magukon az ázsiai és ábrahámi vallásokon belül is. Világnézetüket tekintve a hinduizmus, buddhizmus, dzsainizmus és szikhizmus közösen vallják a megvilágosodás, a karma, a reinkarnáció és a kötelesség tanításait. Ezeket mégis egész eltérően magyarázzák. A hinduizmus és a szikhizmus panteista vallások, mivel úgy tekintenek az univerzumra, mint Isten testére. A buddhisták nem beszélnek legfelsőbb valóságról, sokkal inkább egy egyszerű kozmikus „igazságról”. Ahogy a buddhizmust, úgy lényegében a dzsainizmust is nevezhetjük ateistának (legalábbis nyugati fogalmaink szerint). A dzsainizmus viszont feltételezi azt, hogy minden egyes individuumnak saját, egyedi és örök lelke van. A fogalmi különbségek ellenére ezen ázsiai vallások középpontjában mégis egyvalami áll; a megvilágosodás, mely megszakítja a reinkarnáció karmikus láncát. Mindegyik vallás más erkölcsi utat ír elő a hívők számára, hogy kiszabaduljanak az újjászületés rettegett körforgásából.
Az ábrahámi vallások – a judaizmus, a kereszténység és az iszlám – közös témái az egyistenhit, isteni közvetítők általi kinyilatkoztatás és a halál utáni élet a mennyben vagy a pokolban, annak függvényében hogy az emberek mennyire voltak engedelmesek földi életük során a hit erkölcsi törvényeinek. Mind hisznek abban, hogy Isten a tőle elidegenedett emberiséggel kiválasztott közvetítők által lép kapcsolatba, akik kinyilatkoztatják Isten üzenetét. Mindnek vannak szent történetei, melyeket szent írásaikban őriznek, az erkölcsi törvényeikkel és a hívő út leírásával együtt. Ezt az utat a híveknek követniük kell ahhoz, hogy haláluk után célt érjenek, és bejussanak a paradicsomba. […]
Bárki, aki azzal a céllal kutatja a világ vallásait, hogy közös nevezőre hozza őket, előbb vagy utóbb kibékíthetetlen világnézeti különbségek falába fog ütközni. A különbségek eleve kizárják a fogalmi szintézis lehetőségét. Valláspolitológiai szempontból a kérdés az, hogy a globalizáció által felerősített vallási konfliktusokkal képes lesz-e egyensúlyt tartani a vallási hagyományokban foglalt együttérzés, irgalom, szeretet és igazságosság irányába mutató igényesség? Ezek olyan értékek, amelyeket csak az egymással konfliktusban álló vallási hagyományok gyökereztethetnek meg a radikálisan szekularizálódó világfaluban.”
Heidl György blogja 
Azon merengek, hogy ez a “vallási mátrix” valójában mennyit változott a kereszténység két évezredes története során… ?
Az egyik drámai fejlemény, ami átalakította a kereszténység helyzetét, az az iszlám agresszív 7. századi megjelenése volt. Már a nyugati középkort is a kereszténység és az iszlám konfliktusa keretezte be.
Egy másik drámai fejlemény az utóbbi évszázadok nyugatról induló deszakralizációs elsivatagosodása, ami a globalizálódó világot erősen alakítja a nyugati társadalmak határain túl is. Ennek a deszakralizációs árnak talán a legmakacsabb gátja éppen az iszlám maga. Furcsa módon, az iszlám viszont kereszténynek látja azt a Nyugatot, amit az ott élő emberek jelentős része már szekulárisnak tart. Nem furcsa?
Egy harmadik újdonság az a kommunikációs robbanás, aminek nyomány egyáltalán “világfaluról” beszélünk, és ami korábbiaknál intenzívebben tudatosítja az emberiség vallási sokféleségét a hétköznapok emberében is. Talán ehhez kapcsolható az ezoterika új formában jelentkező hulláma, ami talán egy régi vallási jelenség lenne új formában.
Összességében: a “vallási mátrix” nem is változott olyan sokat két évezred alatt, de mindezek a változások mégsem hagyják érintetlenül a kereszténység helyzetét.
Ahogy McFaul mondja, a következő évtizedek, vagy akár a jelen évszázad meghatározója a kereszténység és az iszlám viszonyrendszerének a konkrét alakulása lesz. Ennek fényében nem kéne többet foglalkoznunk, nekünk keresztényeknek, az iszlám világ “kezelésével” vagy “megszelidíthetőségével”?
Kedves Tilla! Érdekes megfigyelések, amelyek alaposabb emésztést igényelnek.
Ami az iszlám és a kereszténység kapcsolatát illeti, az kemény diónak tűnik. Az iszlám keresztény megítélésének bonyolult története van. A kezdet kezdetén Damaszkuszi Szent János még keresztény eretnekségként tekintett az iszlámra. Szent Tamás – emlékeim szerint – elsősorban művelt pogányoknak tekintette őket, akikkel monoteista filozófiai alapon érdemes vitát folytatni (Summa contra Gentiles). Ha ebben tévednék, majd úgyis kapok itt testvéri korrekciókat. 🙂 A keleti ortodoxiának az iszlámmal kapcsolatos tapasztalatai is vegyes képet mutatnak. A mai helyzet sem kevésbé ellentmondásos. A II. Vatikáni Zsinat Nostra Aetate nyilatkozata így foglalja össze az iszlámhoz fűződő keresztény viszonyt, nyilván az eszmény felől közelítve meg azt:
NA 3:”Az Egyház megbecsüléssel tekint az iszlám követőire is, akik az egy élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és a földnek Teremtője,[5] ki szólt az emberekhez, s kinek még rejtett határozatait is teljes szívből engedelmeskedve akarják követni, miként Ábrahám — kinek hitére az iszlám szívesen hivatkozik — engedelmeskedett Istennek. Jézus istenségét ugyan nem ismerik el, de prófétaként tisztelik, szűz anyjaként becsülik Máriát, s olykor áhítattal segítségül is hívják. Várják az ítélet napját, amikor Isten minden embert föltámaszt és megfizet mindenkinek. Ezért értékelik az erkölcsi életet és Istent leginkább imádsággal, alamizsnával és böjtöléssel tisztelik.
Bár a századok folyamán a keresztények és a muszlimok között nem kevés nézeteltérés és ellenségeskedés támadt, a Szentséges Zsinat mindenkit arra buzdít, hogy a múltat feledvén, őszintén törekedjen a kölcsönös megértésre és mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot.”
Vajon a kettő közül melyik az intenzívebb formáló erő a mai vallási helyzet alakulásában:
– a vallási pluralitás intenzívebb tapasztalata és az ehhez kapcsolódó vallásközi pluralizmus;
– avagy a szekularizáció és az ehhez kapcsolódó agresszív szekularizmus?
A kérdés rendkívül izgalmas, de átfogó jellege miatt kellően nehéz is. Valóban igaz lehet, hogy a késő modernitás világában a vallásközi pluralizmus és a nyugati szekularizmus két egymásra visszavezethetetlen, de egymástól mégsem független formáló erő. Ha regionálisan nézzük, azt tippelném, hogy az USA-ban az előbbi, míg az EU-ban az utóbbi dominál a vallási gondolkodás alakításában. Az eredményekben hasonlóságok, de jelentős eltérések is vannak. Azt nehezen tudnám most eldönteni, hogy a globális helyzet e szempontból az USA-hoz vagy az EU-hoz hasonlít-e inkább.