Erényes-e az, ami haszontalan?

Josef Knecht, a kasztáliai üveggyöngyjáték magisztere a Nevelési Hatóságnak írt levelében történetfilozófiai gondolatmenettel indokolja lemondását a játékmesteri tisztségről. Arra hivatkozik, hogy küszöbön áll egy újabb háborús korszak, amikor a szellem embereinek haszontalan tevékenységét sem a jámbor nép nem tűri, sem a hatalom nem támogatja. Voltak már az emberi történelemben hasonlóan erőszakos idők, amelyeknek sok tudós áldozatul esett. „Akadtak vértanúk, a tudósok s a hívők közt egyaránt, s vértanúságuk és példájuk még abban a borzalmakhoz szokott korban sem maradt hatástalan. Mindazonáltal – a szellem legtöbb képviselője nem bírta elviselni annak az erőszakkorszaknak a nyomását. Egyesek megadták magukat, s a hatalmon lévők rendelkezésére bocsátották képességeiket, ismereteiket és módszereiket; ismeretes egy akkori főiskolai professzor kijelentése a Masszagéta Köztársaságban: „Hogy mi a kétszer kettő, azt nem a fakultásnak kell eldöntenie, hanem a mi Tábornok urunk dönti el.” Knecht tehát közeledni látja a vészterhes időket, amikor „a fegyverkezés lesz a legfölsőbb parancs, a Parlamentben megint a tábornokok uralkodnak majd, s ha a népet válaszút elé állítják, hogy feláldozza-e Kasztáliát, vagy a háború és pusztulás veszélyének tegye ki magát – tudjuk, mire fog szavazni. Akkor kétségtelenül tüstént lendületet kap a háborús ideológia, és főleg az ifjúságot ragadja magával – a jelszó-világnézet, amely szerint tudós tudományosság, latin és matematika, művelődés és szellem ápolása csupán annyiban létjogosult, amennyiben háborús célok szolgálatára képes.”

Egy ilyen korban a szellem embereinek üveggyöngyjátéka – „ez a legdrágább és leghaszontalanabb, a legkedveltebb s egyben legtörékenyebb ékszer” – megszűnik. „Ha arról lesz szó, hogy az országnak minden nélkülözhető kiadást megtakarítsunk, akkor majd korlátozzák az elit-iskolák számát, csökkentik és végül eltörlik a könyvtárak és közgyűjtemények fenntartására szánt alapítványokat, megszorítják élelmezésünket, nem látnak el többé ruházattal, de meghagyják az Universitas Litterarum összes fő tantárgyát, csupán az üveggyöngyjátékot nem.” A háborús korszakokban aligha találunk fölöslegesebb dolgot az üveggyöngyjáték mesterének tisztségénél. Knecht tehát lemond.

A játék valóban haszontalan dolog. Haszontalan, mert öncélú. A játék nem irányul önmagán kívül másra. Ezért a teleologikus gondolkodás ludimagisztere, Arisztotelész föl is tette a kérdést, hogy vajon erényes-e egyáltalán a játszadozás. Hiszen az ember legfőbb célja a boldogság elnyerése, minden tevékenységnek, minden erénynek erre a célra kell irányulnia. „A boldogság tehát nem a játszadozásban rejlik. Furcsa is volna, ha a végcél a játszadozás volna, s ha az ember egész életén át a játszadozásért vállalná a munkát és a szenvedést. Hiszen úgyszólván mindent más egyébért választunk, csak éppen a boldogságot nem: ez a végcél.” Ezután pedig a nagy játékmester megengedően azt válaszolja a fölvetett kérdésre, hogy a játszadozás pihenés, és „mivel az ember nem képes egyfolytában dolgozni, pihenésre van szüksége.” Ilyen értelemben tehát a játszadozás, bár öncélú, haszontalan dolog, mégis hasznot húzunk belőle, mert segít kitartani az erénynek megfelelő tevékenységben, amely a boldogság feltétele. Azt az embert, aki képes erre a komoly játékosságra, Arisztotelész eutrapelosznak nevezi egy olyan szóval, amelyet mi csak körülírni tudunk: szellemes, fordulatos, találékony, leleményes a beszédben és cselekvésben. Az ilyen ember erénye az eutrapelia: egyfajta fordulatos szellemesség, elmésség, játékosság, humor, amely a társas érintkezés sajátos közegében valósul meg, és középütt helyezkedik el az alpári bohóckodás és a rideg sótlanság között.

Az eutrapelia erényének legkiválóbb szakértője, Hugo Rahner írja, hogy amikor Aquinói Szent Tamás a Nikomakhoszi etika vonatkozó szakaszait kommentálja, „Arisztotelész ősi tanítása teljes szélességében beáramlik egy keresztény könyvbe. A játék és humor elnyeri helyét az etikában, a keresztény erkölcsben. Az eutrapelia mint a középút erénye belép az erkölcsteológia és az aszkézis világába. … A keresztény ember is játszhat, vagyis erény a mosoly és a nevetés is. Feltárulnak a középkori teológia kapui a derűs keresztények számára, akik érzik a teremtett dolgok korlátoltságát és elégtelenségét, s éppen ezért mindenen képesek mosolyogni, mert tudnak Isten boldog komolyságáról. Aki ezt nem érti, azok közé tartozik, akikről Szent Tamás a következő nagyszerű megjegyzést tette: non molliuntur delectatione ludi, azaz „nem lágyítja meg őket a játék öröme”.”

***