Aquinói Szent Tamás a játékról – Summa Theologiae 2, II, qu. 168, a. 2.

Előzmény itt!

„Úgy tűnik, a játékot nem lehet kapcsolatba hozni az erénnyel. Ambrus ugyanis A kötelességekről első könyvében kijelenti: Az Úr azt mondja: jaj nektek, akik nevettek, mert sírni fogtok! (Lk 6,25) Ezért, úgy vélem, nem csupán a szabados tréfákat, hanem minden tréfát kerülni kell. Ami viszont erényesen történhet, arról nem kell teljes egészében lemondani. Az erény tehát nem kapcsolható össze a játékokkal.

Azonkívül, az erényt, mint föntebb megállapítottuk, Isten alakítja ki bennünk, és nem mi magunk. Aranyszájú János azonban azt mondja, hogy a játékot nem Isten adja, hanem az ördög. Halld, mi történt a játszókkal: letelepedett a nép, hogy egyen és igyon, majd fölkeltek, hogy játsszanak. A játékokban tehát nem lehetséges erény.

Azonkívül, a Nikomakhoszi etika tizedik könyvében a Filozófus azt mondja, hogy a játéktevékenység nem valami másra irányul. Az erényhez azonban hozzátartozik, hogy másvalami miatt gyakoroljuk, amint ugyanezen Etika második könyvéből világosan kiderül. A játékokban tehát semmiféle erény nem lehetséges.

Ámde ellentétes ezzel Ágoston kijelentése a Zenéről második könyvében: Szeretném, ha kímélnéd magad! Illő a bölcshöz, hogy munkavégzés közben időnként lazítson feszült figyelmén! Mármost a lélek effajta, munkától való ellazulása játékos szavakban és tettekben ölt formát. Eszerint a bölcs és erényes emberhez illik az, hogy időnként ilyesmit tegyen. A Filozófus is a játékokhoz kapcsolja az eutrapelia erényét, amelyet mi vidámságnak (iucunditas) nevezhetünk.

Azt kell válaszolnunk, hogy amint az embernek testi pihenésre van szüksége a test felüdüléséhez, mert nem dolgozhat szüntelenül, hiszen véges az adott munkához szükséges ereje, úgy a lélekkel is ez a helyzet: az ő ereje, amelyre az adott tevékenységhez szükség van, szintén véges. Amikor tehát a saját mértékét meghaladóan végez valamely tevékenységet, akkor dolgozik; ennélfogva elfárad, különösen, mivel a lélek tevékenysége során a test is munkálkodik, hiszen még az értelmes lélek is testi szervek segítségével gyakorolja a képességeit. Márpedig az érzékelhető javak összhangban vannak az ember természetével. Így, amikor a lélek értelmi tevékenységet végezve feszült figyelemmel az érzékelhető dolgok fölé emelkedik, akkor az egyfajta lelki fáradtságot eredményez, függetlenül attól, hogy az ember a cselekvő vagy a szemlélődő értelem tevékenyégére összpontosít-e. Mindazonáltal nagyobb a fáradtság akkor, ha figyelme a szemlélődésre irányul, mert ily módon még inkább elemelkedik az érzékelhető dolgoktól, még ha esetleg a cselekvő értelem külső tevékenységei nagyobb testi fáradalommal járnak is. Mindkét esetben igaz azonban, hogy annál inkább elfárad az ember lelkileg, minél inkább az értelem tevékenységeire összpontosít.

Amint pedig a testi fáradtságot a testi pihenés enyhíti, úgy a lelki fáradtságot is lelki pihenéssel kell enyhíteni. A lélek pihenése a gyönyörködés (delectatio), amint azt korábban, a szenvedélyek tárgyalásakor megállapítottuk. Így hát a lelki fáradtságot gyönyörködéssel kell orvosolni, lazítva az értelmi tevékenységgel járó feszült figyelmen.

Az Atyák beszélgetései-ben olvassuk, hogy valaki megbotránkozott, amikor a boldog János evangélista  és tanítványai játszottak. Állítólag ekkor János meghagyta egyiküknek, akinek íja volt, hogy feszítse meg az ideget. Miután többször megtette, megkérdezte tőle, hogy képes lenne-e folyamatosan így tenni. A tanítvány azt válaszolta, hogy ha folyton így tenne, eltörne az íj. A boldog János ekkor hozzáfűzte, hogy hasonlóképpen eltörne az ember lelke is, ha soha nem lazítana a figyelmén.

Játékosnak vagy tréfásnak mondjuk az olyan beszédet vagy tettet, amelynek nincs más célja, csupán a lélek gyönyörködése. Időnként szükség van ilyesmire, hogy a lélek megpihenhessen. Erről beszél a Filozófus az Etika negyedik könyvében, mondván, hogy a játék az emberi életben egyfajta pihenést hoz, s ezért alkalmanként élnünk kell vele. Ami azonban azt illeti, úgy tűnik, különösen ügyelnünk kell három dologra. Az első és legfontosabb, hogy ne rút vagy ártalmas tettekben vagy szavakban keressük ezt a gyönyörködést. Ezért mondja Cicero a Kötelességekről első könyvében, hogy van olyan tréfa, amelyik illetlen, szemtelen, bántó, alpári. A második, amire figyelni kell, hogy a lélek ne veszítse el egészen a méltóságát. Ezért mondja Ambrus a Kötelességekről első könyvében, hogy amikor szórakozni akarunk, vigyázzunk, nehogy megbontsuk a lélek harmóniáját, vagyis az illendő cselekedetek összhangját. Továbbá, Cicero a Kötelességekről első könyvében ezért mondja, hogy amint a gyermekeknek sem engedjük meg a teljes szabadságot a játékban, csupán azt, amely nem idegen az erényes cselekedetektől, úgy a tréfában is ragyogjon fel a nemes lelkület világossága. Harmadikként pedig, mint minden egyéb emberi cselekedetben, a játékban is arra kell ügyelni, hogy összhangban legyen a személlyel, az idővel és a hellyel, és – mint Cicero ugyanott mondja – a körülményeknek megfelelően történjék, az időponthoz és az emberhez méltó módon. Ha ilyen, akkor az értelem szabálya szerint történik. Márpedig az értelemnek megfelelően cselekvő lelki alkat erkölcsi erény. Lehetséges tehát a játékban az az erény, amelyet a Filozófus eutrapeliának nevez. Eutrapelusnak azt az embert mondjuk, aki „jól forog a társaságban” (eutrapelus a bona versione), mert fordulatos szavaival és tetteivel megvigasztal. Az ember mértékletes marad, ha ez az erény visszatartja a játékok mértéktelenségétől.

Az első kifogásra tehát azt kell válaszolni, hogy, mint említettük, a játékos dolgoknak alkalmazkodniuk kell az adott körülményekhez és személyekhez. Ezért mondja Cicero a Rétorika első könyvében, hogy amikor a hallgatók elfáradnak, nem haszontalan dolog a szónok részéről valami új vagy nevetést keltő témába kezdeni, de csak akkor, ha a tárgy méltósága nem tiltja meg eleve a tréfa lehetőségét. A szent tanítás viszont a legfontosabb dolgokra irányul, ahogyan a Példabeszédek könyvében olvassuk: hallgassatok meg, mert kiváló dolgokról készülök szólni (8,6). Ambrus tehát csak a szent tanításból zárja ki a játékosságot, és nem általában az emberi társas érintkezésből. Ezért előrebocsátja, hogy bár időként tisztességes és kellemes a tréfa, távol áll az egyházi tanítás szabályától, hiszen hogyan használhatnánk fel azt, amit nem találunk meg a Szentírásban?

A második kifogásra azt kell válaszolni, hogy az Aranyszájú kijelentése azokra vonatkozik, akik nem megfelelően használják a játékokat. Legfőképpen azokra, akik a játék gyönyörűségét tartják végső célnak, ahogyan a Bölcsesség könyve beszél némelyekről, akik azt hiszik, életünk játék csupán (15,12). E felfogással szemben mondja Cicero a Kötelességekről első könyvében: a természet nem azért alkotott minket, hogy a játéknak és tréfának éljünk, hanem inkább komolyságra, magasztos és nagyszerűbb tanulmányokra.

A harmadik kifogásra azt kell válaszolni, hogy a játéktevékenységek formálisan nem valamely célra irányulnak. Az öröm azonban, mely az efféle cselekvések velejárója, a lélek felüdülését és pihenését szolgálja. Eszerint tehát, ha mértékletesen történik, szabad játszani. Ezért mondja Cicero a Kötelességekről első könyvében: szabad játszani és tréfálkozni, de csak akkor, ha, mint az alvás és a többi pihenés esetében, fontosabb és komolyabb dolgok érdekében tesszük.”