Barbárok
„Hiszen van az írásban valami különös és megdöbbentő, Phaidrosz, ami valójában a festészethez hasonlít. Ennek az alkotásai is úgy állnak előttünk, mint ha elevenek volnának, ám ha kérdezel tőlük valamit, módfelett méltóságteljesen hallgatnak. Ugyanez a helyzet a szövegekkel is: azt hihetnéd, hogy valamit gondolnak is, miközben beszélnek, de ha rákérdezel valamire a mondottakból, mert meg akarod érteni, akkor mindig csak egy és ugyanaz, amit jeleznek. Aztán meg, ha egyszer le van írva, minden szöveg megfordul mindenütt: eljut az értőkhöz éppúgy, mint azokhoz, akiknek semmi közük hozzá, és nem tudja, kikhez kell és kikhez nem szabad szólnia. Ha pedig nem megfelelően bánnak vele és igaztalanul ócsárolják, mindig atyja segítségére van szüksége, hiszen ő maga sem védekezni, sem önmagán segíteni nem tud.” (Kövendi Dénes és Simon Attila fordítása)
Platón természetesen saját írói és tanítói tevékenységéről is állítja ezt. A valódi tanítás csakis személyes és szóbeli lehet, amely a tárgy és a hallgató személyiségének pontos ismeretére alapozódik. A személyes tanítás sem könnyű, a beszédírás viszont kifejezetten ingoványos területnek számít. A szöveg nem képes önmagát értelmezni, ki-ki azt olvas bele, amit akar. Jobban járunk, ha egyszerű játszadozásnak tekintjük. A bölcsességet kedvelő ember „a betűk kertjeit játékból veti be és írja tele, valahányszor ír valamit, emlékeztetőül raktározva el a maga számára is, a feledékeny öregség idejére, ha eljő, s mindazok számára is, akik ugyanezen a nyomon járnak. Aztán majd örvendezik, ha szemléli zsengévé érő vetését. S amikor mások egyéb játékokkal töltik az időt, lakomákon elázva és más, ezzel rokon szórakozásokkal, akkor ő ezek helyett, úgy vélem, az említett módon játszva üti el az időt.” Az írás csak emlékeztet arra, amit úgyis tudunk.
A jelentős és nagy hatású kortárs filozófus, Jacques Derrida félrevezetőnek tartja a platóni képet, amely szerint az írott beszéd az élőszó halott tükre. Szerinte a hasonlat azt sugallja, hogy amíg az írott szöveg nyitott az értelmezések számára, nincsen rögzített jelentése, addig az élőszó képes valamiféle végső igazság megragadására. Ő azt javasolja, hogy fordítsuk meg a képet, mert akkor megtudhatunk valamit a nyelv természetéről: a beszélt nyelv az írott beszéd képmása, vagyis nyitott, bármiféle jelentés mindig csak egy adott kontextusban bontakozhat ki, és nincsen semmiféle végső igazságtartalma.
Derrida azonban némileg igazságtalan Platónnal, mert a görög filozófus sem állította, hogy a beszélt nyelv független lenne a kontextustól. A beszélt nyelv kontextusa a beszélgetés. A beszélgetés során a beszélgetők közösen jutnak el valaminek a belátására. A beszélgetést ezért nem pótolhatja, nem múlhatja felül az írott szöveg.
A világháló tele van írott szövegekkel, és ezek természetüknél fogva képtelenek megvédeni magukat a legkülönfélébb értelmezésektől. Elfogadom, ha ez sokaknak tetszik, de én leginkább azt tapasztalom, hogy különösen a közéleti vonatkozású szövegek értelmezéseinek túlnyomó része kifejezetten indulatos, szenvedélyes, feszültségkeltő, gyakran gyűlölettel teli – és nincsen kapcsolata az értelmezett szöveggel.
Bármilyen írott szöveg megértésének alapfeltétele, hogy ismerjük azt a nyelvet, amelyen a szöveg íródott, és hogy tudjunk olvasni. Az írott szöveg elsődleges kontextusa ugyanis az olvasás. Az olvasás messze több, mint a betűk ismerete. Az olvasás értelmezés. Feladat, sőt, életforma. Amikor olvasunk, kockáztatunk. Játék ez is, hiszen, mint Hans-Georg Gadamer nagyon bölcsen kifejti, az értelmezés során játékba hozzuk az előítéleteinket és előfeltevéseinket. A valódi olvasás mindig azzal a „veszéllyel” jár, hogy esetleg egy picit megváltozunk.
A blogoszférában, a kommentek világában alig-alig látom nyomát a valódi olvasásnak. Bár egyre edzettebb vagyok, még mindig ámulattal tölt el, amikor egy szövegből olyasmit hiányolnak, ami szó szerint megtalálható benne. Ilyenkor csakis arra tudok gondolni, hogy az értelmező-hozzászóló tekintete úgy futott végig a szövegen, mint ahogyan a rögtönítélő bíróság elnöke egy pillanatra felnéz a papírjaiból, hogy megvető pillantással sújtsa a kivégzendő áldozatot. A kommentek világa a gyűlölet világa. Legalábbis magyar nyelvterületen. Az általam olvasott, nem magyar nyelvű blogok hozzászólásaiból nem árad az a végtelen gyűlölet és ocsmányság, amivel például a Mandineren és a Facebookon lehet találkozni.
Itt van például egy búcsúlevél. Egy elkeseredett zenész bejelenti távozását abból az országból, ahol nem tudja eltartani népes családját, és ahol ő ráadásul, mint mondja, “fasizálódást” is tapasztal. Tény, hogy a művészek jelentős része ma nélkülözni kényszerül. Van, aki nyomorog. Nem azért, mert nem akar dolgozni, vagy mert tehetségtelen. Azért, mert nem kap munkát és, ha kap is, megalázóan alacsony a fizetése. Az a véleményem, hogy ma Magyarországon a barbárság ül tort. A tudományos, a kulturális és a művészeti életben soha nem látott pusztulás megy végbe a szemünk előtt. Tudomány helyett foci, kultúra helyett Dankó Rádió és hitvány állami könyvsorozat múltba révedő köztéri szobrokkal, művészet helyett tévés showműsorok műénekesekkel, műdalokkal. Egy ilyen közegből sokan megélhetési okok miatt elmenekülnek. Egyre több tehetséges és képzett barátom, ismerősöm, végzett tanítványom kénytelen elhagyni az országot. Nemzetellenes, önpusztító, ostoba politika ez. És akkor megszólal valaki, egy művész, és egyebek mellett arra hivatkozik, hogy az ország fasizálódik. Ezt tapasztalja, ez a véleménye. Nem gondoltam, hogy ebben igaza van, amíg bele nem olvastam a levelére érkezett hozzászólásokba. Most keresem a szavakat … Ilyen mértékű gyűlöletet nem tudok másnak nevezni, mint fasizálódásnak. Ha nem az ország, akkor a lelkek fasizálódásának. S hogy mit értek fasizálódáson? Újpogányságot, amely vérségi alapon gondolkodik, csak „magunkfajtát” és ellenséget lát a világban, és verbálisan meg akarja semmisíteni azt, akit gyűlöl.
Kezdem elveszíteni a bizalmam a blogoszférában. Nálunk ez valamiért nem működik. Talán éretlenek vagyunk rá. Nem tudunk, nem akarunk szövegeket megérteni. Mi már olyannyira nem tudunk olvasni, hogy gúnyosan nevetünk, ha valaki felidézi Ezékiel látomását a könyvtekercsről: „Emberfia, mondja az Úr, ami előtted van, edd meg; edd meg ezt a tekercset és menj, beszélj Izrael fiaihoz. Erre felnyitottam számat, s ő megetette velem azt a tekercset és így szólt hozzám: Emberfia, a gyomrod vegye be, és belső részeid teljenek meg ezzel a tekerccsel, amelyet én neked adok. Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz.” Megenni egy könyvtekercset? Hagyni, hogy megteljen a bensőnk egy szöveggel? Engedni, hogy átjárjon, hasson ránk, és csak utána mondani véleményt? Micsoda ostobaság!
Mivel nem értjük, mivel nem akarjuk érteni a szövegeket, és nem tudjuk, miként kell „megenni” azokat, hogy érezzük „az édes ízt a szánkban”, fölöslegesnek tartunk minden intézményt, minden hivatást, minden egyetemi szakot, amely olvasni tanít. Nincs becsülete a platóni játéknak. A szövegekkel való játszadozás nevetséges, fölösleges, hiszen nem ad semmit a GDP-hez. Éppen mint a zenélés vagy a színjátszás, festés, szoborfaragást, stb. Élősködők hóbortjai. Pusztuljanak az ilyenek az országból!
Minél hevesebben támadjuk, minél eredményesebben űzzük el azokat, akik tudnak még játszani; az olyan éhenkórász szövegfalókat, mint amilyen Ezékiel is volt: annál sikeresebben pusztítjuk el a társadalmat, a közösségeinket, és szabadítjuk fel a démoni erőket. Ha bárkinek kétsége volna e démoni erők létezése felől, olvasson kommenteket!
Heidl György blogja 
Köszönöm ezt a bejegyzést. H. Gy.blogja számomra vigasztaló menedékhely, ahol normális és értelmes gondolatokat lehet megosztani. Sok ilyen kellene, hogy amíg tehetjük, ellene dolgozzunk a “lelkek fasizálódásának”.
Kedves Heidl György
A Facebook nekem csak rész-munkahelyem, nem szoktam olvasgatni, ezt az írást azonban egy “nem posztolós” barátom tette fel, így tudtam egyből, hogy el kell olvasnom. Sosem láttam még ilyen összeszedett írást arról, ami engem mélységesen zavar. Ha megengedi, akkor fogok a jövőben az Ön írására hivatkozni, mert zseniálisan megfogalmazza azt, amit én nem tudtam.
Köszönettel: Vitéz András Gyula
Mélységesen egyetértek. Pontosan jellemzed, ami nap mint nap mellbevág bennünket, ha véletlenül beleolvasunk a kommentekbe, ha kimerészkedünk az utakra, ha kalandvágyból tömegközlekedési eszközre szállunk stb. stb. Sőt, a legrosszabb, mikor saját bensőnkből látjuk visszaköszönni az elsajátított új mintát. A legtöbben nem tudják, mit tesznek, hogyan ölnek szavaikkal (vagy szótorzóikkal), reakcióikkal. Vagy észre sem veszik, hogy a PR-rá változott politikában a szavak, ha még jelentenek valamit, hát gyakran épp ellenkezőjüket. Az információáradatban pedig elég 1-bitet kiszorítani elménkből a szövegfeldolgozásra: a “mi” drukkerünk, vagy a másik csapaté?
Ha valaki “fasizálódást” mond, persze máris megvan a sibbóleth: köszönjük, ennyi elég. Pedig az “ordas eszméknek” nincs színük — vagy ha úgy tetszik, kaméleonszínűek.
Nyilván a címkézés-megbélyegzés nagy divatja is hozzájárul, hogy sokan már nem érzékenyek a legkülönfélébb gyilkos mondatokra. Eszembe jut, mikor von Dohnányi lemondta budapesti fellépését. Nem kívánok véleményt mondani miért és helyesen tette-e. Csak a reakciókat idézem fel. Egy valaki nem akadt a megszólalók közül, aki még tudná, ki volt Hans von Dohnányi vagy Dietrich Bonhoeffer…
Játszadozzunk!? Húsvéti lakomáktól, és locsolkodás után elázva olvasom és kijózanítólag hat a blog. De így már nem tűnik játéknak. Ha olvasom, értelmezem, ha értelmezem, részemmé válik ha részemmé válik, átalakítom, sőt átalakít.
Ha leírom, már nem arról szól. A szöveg függetlenedik tőlem. rábízom az olvasóra, ez így már nem játék. Ez így egy nagy játék.
“Az írás csak emlékeztet arra, amit úgyis tudunk”, vagy nem…?
Először az idézett mondatot választottam, majd a következőt: “Az olvasás értelmezés. Feladat, sőt, életforma.”
Tisztelettel!
Kedves Heidl György! Köszönöm ezt az írását. Mélységesen őszinte és kétségbeesett látlelet napjaink valóságáról. Csak nehogy egyszer az Ön búcsúlevelét is olvasnunk kelljen!! Mert kell, hogy legyen más alternatíva is. Tisztelettel: Pató Mária
Nagyon ismerős kedves Heidl György, amit ír. Egyetértek Önnel. De mi lenne, ha akik hasonlóan gondolkodunk, erőt vennénk magunkon, és bizonyos témák kapcsán elemelkednénk, s írva beszélgetnénk, témákat tematizálva, építő módon, előremozdítóan? Végül is a szövegértők számára ez csak elhatározás (küldetés?) kérdése volna. Fel kellene nőnünk, mármint úgy saját elhatározásunk szerint is. Vagy maradunk kamaszok, akik csak a jogok okán említik magukat felnőttként?
Nagyon köszönöm a megerősítő visszajelzéseket! Jókor jöttek.
Szerintem ebben az interjúban is található jó pár – megszívlelendő – gondolat.
http://www.pecs2030.afal.hu/interjuk?ID=9
717 facebook-megosztás pár nap alatt… Még a végén kiderül, hogy virtuálist térben minden felhasználónak építő eszmecsékre van szüksége… Csak tudnám akkor, ha erre ekkora az igény, miért is nem sikerül ez nekünk…
… vagy miért is ne sikerülhetne?
***
Böngésző: nagyon jó, amit belinkeltél! Köszönöm!
Nem tudnék mit hozzátenni, de van mit kölcsönvenni belőle. Igazi gyöngyszemek vannak benne. Köszönöm, hogy olvashattam.
Csodálatos írás, köszönöm! 🙂
Sokat tűnődtem én is azon, hogy miért zajlik ez a jelenség, és arra jutottam, hogy amikor olvasunk egy szöveget, fontos, hogy jóindulattal tegyük. Vannak persze szövegek, amelyeket nem lehet jóindulattal sem magunkévá tenni, de mindenképp meg kell próbálni. Szóval én ezt a jóindulatot látom kiveszni az emberekből. Pedig még a jogértelmezés is apellál a jóindulatra, tehát nem valami délibábos maszlag…
A probléma csak az, hogy hiába írja le egy okos ember a másik okos embernek, a másik, a buta ember az nem fogja fel. Nem érti meg. Ez a mindenkori értelmiség legnagyobb hibája. Egyszerűen nem tud a buta, önző, ostoba, szélsőséges ember fejével gondolkodni. Idézheti neki Platónt, az azon fog röhögni, hogy melyik teherautó platójáról van szó, még akkor is, ha tudja, hogy az valaki volt, aki régen valamit mondott, vagy csinált. Mert nem érdekli, nem tudja, nem is akarja tudni. Neki fontosabb a ma, az, hogy tegnap mi volt, az csak annyiból érdekli, hogy hasznot tud e húzni abból, ami a ködös emlékeiben feldereng, a holnap meg csak odáig, hogy az önfenntartás meg legyen. Minden próza, minden dal elvásik ezeken a fejeken.
Vitáznék Önnel kedves TMT (?) ! Egyelőre az értelmiségiek egymással való párbeszéde sem létezik. Ha ez volna, úgy volna minta is.
Ez mondjuk tény.
Kis, zárt értelmiségi körök párbeszédéről tudok, én is részt veszek ilyesmiben. A kis köröket magukba foglalni kívánó nagyobb fórumokon viszont valahogy mindig megjelenik a rombolás. Ilyen romboló erőnek tartom pl. a rendkívül manipulatív Mandinert.(Pusztán a jelenség tanulmányozása miatt érdemes egyébként beleolvasni az itt megjelenő, teljesen moderálatlan, alpári mocskolódásba)
A bejegyzésem nem remélt olvasottsága és az itt is, Facebookon, magánlevelezésben befutott visszajelzések azonban reménnyel töltenek el. Nagyon sokan csendben figyelnek, és elegük van az állandó háborúból, az anonim mocskolódásokból. Talán tényleg csak a megfelelő fórumok, vagy azok kapcsolati hálói hiányoznak.
Kedves TMT!
Az önfenntartás nélkül nem sokáig lehet vki értelmiségi, vagy hamar kiderülne róla, hogy buta ember. Erről H. Gy. is említést tesz: az értelmiség “jelentős része ma nélkülözni kényszerül. Van, aki nyomorog”
Igen sommás az Ítéleted! Én nem igazán értettem meg. Tehát buta ember vagyok!? Pedig ma már kétszer is ettem.
Ezek szerint félreérthetően fogalmaztam. Itt én csakis és kizárólag arra a tényre reflektáltam (az eredeti írás tartalmát nem kétségbe vonva), hogy mink’ itten eldiskurálhatunk errű’, de attól még az egysejtű szélsőakármelyikoldali antiértelmiségi nem lesz megérintve a mi nagy eszünk által, csupán ugyanazokkal a frázisokkal fog elküldeni minket a melegebb éghajlatra, és csak az lesz a különbség, hogy az az ő komfortzónájától jobbra, vagy balra helyezkedik el. Így már érthetőbb?
Kedves Tmt, ha kisebb, megvalósítható célokat tűzök magam elé, nem ér csalódás. Ma már az is hőstettnek számít, ha szépen, nyugodtan kimondjuk a nyilvánvaló dolgokat, és ez nem is olyan nehéz. A sztoikusok azt tanítják, hogy az ember nyugalmának alapfeltétele, hogy csak olyasmivel foglalkozzék, ami a hatalmában áll. A tőlünk független dolgok megváltoztatására fölösleges törekedni.
Értettem az előbb is, kedves TMT. Én viszont azt mondom, hogy nem innen kellene néznünk a kérdést, hanem onnan, hogy képesek-e az értők a diskurzusra. Képesek vagyunk-e bevonni először azokat, akik értik, és képesek vagyunk-e a kérdést kiszélesíteni, majd a felmerült szempontokat rendszerezni, egymást meggyőzni, a diskurzus mellett kitartani, és ezzel bebizonyítani (és megtanulni), hogy akár problémákat is fel tudnánk térképezni, majd azok megoldásában közreműködni. Mert nekem az a tapasztalatom, hogy nem. Szerény civil kezdeményezéseim is sajnos ezt a tapasztalatot erősítik: http://www.afal.hu
Nos amíg a magukat értelmiséginek tartók sem képesek erre, addig nem érdemes szerintem a “minek és kinek” kérdésével foglalkozni. Ha viszont képesek volnánk minderre, akkor lehet, hogy kitartó munkával mértékadó platformokat lehetne teremtene, ahol a zagyva beszédű helyek helyett alakulnak a dolgok. Ezért úgy vélem, előbb ‘nekünk’ kellene készséget szerezni, és mintát teremteni. A hiábavalóságra való hivatkozás csupán áthárítás.
Lásd:
http://pecs2030.afal.hu/interjuk?ID=9
vagy
http://www.szuveren.hu/tarsadalom/a-hianyzo-kritikus-tomeg
Ezek pártpolitikától független (bár nyilván azzal bemaszatolható) írások.
Auuu, elnézést TMT, megzavarodtam. Olyanra replikáztam, ami nem is nekem szólt. Elnézést kérek, hogy az előbb rosszul, rossz helyen válaszoltam.