A nyolcadik nap

A korai egyház liturgikus gyakorlata szerint a Húsvétkor megkereszteltek először Húsvét nyolcadán részesülhettek az eucharisztiában. Ezért mondja Ágoston ezen a napon a neofitáknak: „ma megkapjátok hitünk látható jelét”. Ambrus püspök pedig így szól milánói híveihez: „Az egész Nagyböjtben böjtölünk szombat és vasárnap kivételével. E böjtöt az Úr Húsvétja zárja le. Elérkezik a feltámadás napja, a választottak megkeresztelkednek, az oltárhoz jönnek, magukhoz veszik a szentséget, a szomjazók a teljes forrásvízből merítenek. Miután felfrissültek a szellemi eledeltől és a szellemi italtól, méltán mondják mindannyian: Asztalt terítettél színem előtt, … mily gyönyörűséges részegítő italod (Zsolt 22,5).

Eucharisztia a Riha paténán (ezüst, aranyozással) 568-578 között

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem. Felüdítette lelkemet, és az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért. Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvigasztaltak engem. Asztalt terítettél számomra azok előtt, akik szorongatnak engem; olajjal kented meg fejemet, és kelyhem csordultig töltötted. Mert jóságod és irgalmasságod kísér engem életem minden napján, hogy az Úr házában lakjam időtlen időkig.

Nyugaton és Keleten, Milánóban és Jeruzsálemben egyaránt a 22. zsoltárt énekelték az eucharisztikus liturgián, mégpedig, úgy tűnik, válaszos énekként a 42. zsoltár 4. versével együtt: Bemegyek Isten oltárához, ujjongásom örömének Istenéhez, és lantszóval dicsérlek téged, Isten, én Istenem. Akik részt vettek a szent három nap liturgiáján és rákövetkező hét misztagógikus – vagyis a keresztség és az eucharisztia misztériumába beavató – katekézisein, azok bizonyára közvetlenül szentségi jelentést tulajdonítottak a 22. zsoltárnak, és minden egyes sorát a saját élethelyzetükre vonatkoztatták. A jó pásztor, aki életét adja juhaiért, Nagyszombaton elvezette őket a keresztség csendes vizeihez. Királyi jogara és pásztorbotja, vagyis örök istensége és a kereszthalálig engedelmes embersége megvigasztalta őket, és megmentette a haláltól. Asztalt terített számukra, az eucharisztia asztalát, a keresztségben olajjal kente meg őket, majd vérének kelyhét adta nekik.

IV. századi oktogonális baptisztérium Milánóban.

Húsvét nyolcada nemcsak a keresztségben újjászületett egyes ember életének szakramentális beteljesedése, hanem az egész emberiség történetének teljessége is. A nyolcas szám jelképezi a történelem végét, a testi feltámadással kezdődő, és többé le nem záruló világkorszakot. A kereszténység sajátos időszemléletéről tanúskodik az a meggyőződés, hogy Húsvét nyolcadán, sőt minden eucharisztikus áldozatban mindig megtörténik az, aminek eljövetelét a keresztények szüntelenül várják. A nyolcadik nap a körülmetélés napja volt, amit a korai egyház a megszentelődés, az újjászületés előképének tartott, és beteljesedését a testi feltámadásban remélte.

A nyolcas szám ezért a keresztény művészet egyik kitüntetett jelképe. A IV. század végétől főként Nyugaton elterjedtek a nyolcszögletű keresztelőkápolnák a nyolcszögletű keresztelőmedencékkel. Az egyik legkorábbi ilyen épületet éppen Ambrus püspök építtette Szent Thecla tiszteletére, és minden bizonnyal egy  oktogonális baptisztériumban keresztelte meg Ágostont is 387 április 24-én. Azt az Ágostont, aki évtizedekkel később majd e szavakkal zárja le hatalmas történelemteológiai munkáját:

“Még világosabban kirajzolódik e szombat-ünnep, ha a Szentírásban alkalmazott szakaszolás alapján számba vesszük az egyes napokat, mint világkorszakokat, az ugyanis a hetedik korszak lesz. Az első korszak mint első nap Ádámtól az özönvízig tart, a második az özönvíztől Ábrahámig, és e kettő nem az idő hosszát, hanem a nemzedékek számát tekintve egyenlő, mivel tíz nemzedéket számlálnak. Ezután Máté evangélista meghatározása alapján Krisztus eljöveteléig három korszak következik, amelyek mindegyike tizennégy nemzedéket ölel fel: az egyik Ábrahámtól Dávidig tart, a másik Dávidtól a Babilonba vándorlásig, a harmadik a fogságtól Krisztus testi születéséig.  Ez tehát összesen öt korszak.  A hatodikat nem kell nemzedékek számában mérni, hiszen ezt a kijelentést kaptuk: Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg.  Ezután, mintegy a hetedik napon, elnyugszik Isten, amennyiben elnyugtatja önmagában a hetedik napot, vagyis minket. E korszakokról hosszú lenne most külön-külön részletesebben beszélni, e hetedik mindenesetre a mi szombatunk lesz, amelynek nem este lesz a vége, hanem az Úr napja, mint örök nyolcas, amelyet Krisztus feltámadása szentelt meg, előre jelezve nem csupán a szellem, hanem a test örök nyugalmát is. Akkor majd mindentől mentesen látni fogunk, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme, ez lesz a vég nélküli vég. Hiszen mi más a mi végcélunk, mint eljutni abba az országba, amelynek nem lesz vége?”