Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Odüsszeusz a keresztfán

Odüsszeusz és a szirének Görög vázakép (Kr. e. 480-470)

Odüsszeusz és a szirének
Görög vázakép (Kr. e. 480-470)

Nemzedékek mesélik Odüsszeusz történetét, aki tíz esztendeje bolyongott már a tengeren, és képtelen volt eljutni hazájába, amikor hajóját egy olyan hely felé irányította, ahol szirének gyönyörű éneke zengett halálos-édesen. Az arra járókat úgy elandalították a lágy dallammal, hogy azok meg sem láthatták gyönyörük forrását, már hajótörést szenvedve el is pusztultak. Mert ez az ének olyannyira elragadó volt, hogy aki csak zengését meghallotta, mintha megbabonázták volna, többé nem a kikötőbe tartott, ahová vágyott, hanem vesztébe rohant, amit el akart kerülni. Miután tehát Odüsszeusz ily csábító veszedelembe került, és a veszélyt el akarta hárítani, hogy csak az élvezet maradjon meg, állítólag viasszal tömte be társai fülét, önmagát pedig odakötözte a hajó árbocfájához, hogy a társak ne hallják az ártalmas bűbájt, őt viszont a hajó kiragadja a bajból.

Krisztus és a szirének  Benoit de Saint-Maure Trója-regényének (1155-1160) egyik miniaturája (1340-1350)

Krisztus és a szirének
Benoit de Saint-Maure Trója-regényének (1155-1160) egyik miniaturája (1340-1350)

Ha tehát a mesebeszéd szerint Odüsszeusz az árbocfához kötözve megmenekült a vészből, akkor mennyivel inkább hirdetni kell azt, ami valóban megtörtént, tudniillik, hogy a keresztfa immár minden embert kimentett a halálveszélyből! Amióta ugyanis az Úr Krisztus odakötöztetett a kereszthez, azóta mintegy bedugaszolt füllel suhanunk tova a világ hívogató veszedelmei mellett, és sem a világ meghallása nem tartóztat fel bennünket, sem a jobb életre vezető útról nem térünk le a gyönyör szirtjei felé.

A keresztfa ugyanis nem csupán a hozzákötözött embert vezeti el hazájába, hanem erejének árnyékával megőrzi a társakat is, akik körülötte vannak. Hogy pedig a kereszt sok-sok bolyongás után visszatérít bennünket hazánkba, azt Urunk jelenti ki, amikor a keresztre feszített latornak azt mondja: „Még ma velem leszel a Paradicsomban” (Lk 23,43). E hosszasan tévelygő, hajótörött lator csakis a fához kötözve térhetett vissza a paradicsomi hazába, amelyet az első ember elhagyott. Mert a kereszt az egyházban egyfajta árbocfa a hajón, hiszen a világ csábító és veszedelmes hajótörései közepette egyedül az egyház marad meg épségben. Aki ezen a hajón a keresztfához kötözi magát, vagy pedig a Szentírással tömi be a fülét, az nem fog félni az érzékiség édes viharától. Ugyanis a szirének megnyerő alakja nem más, mint az elpuhult kéjvágy, mely elsorvasztja az ártalmas hízelgéssel megragadott elme szilárdságát. Az Úr Krisztus tehát azért függött a kereszten, hogy az egész emberiséget megszabadítsa a világ hajótöréséből.” (Részlet Turini Maximus 37. beszédéből)

Az Odüsszeusz – Krisztus párhuzamról részletesebben például itt lehet olvasni!

Advertisements

One comment on “Odüsszeusz a keresztfán

  1. Bystander
    május 8, 2013

    Az EVANGÉLIUMI SZABADSÁG nagy paradoxona: ahhoz, hogy hősünk élni tudjon a szabadságával (vagyis az általa szabadon választott TÁVOLABBI célját elérje), hozzá kell kötöznie magát a Fához (korlátozva az élményszerű, KÖZELEBBI szabadságát). A szellemi szabadságnak ezt a paradoxonát nehezen veszi be az ember, pedig itt-ott napi tapasztalatok is megtámogathatnák a szabály igazát – mondom ezt magamnak is!

    Ugyanez másként. A “tévedhetetlenség” mozzanata ott van a keresztény élet mélystruktúrájában, mert a hit elsősorban nem tapasztalatokat gyűjt, hanem a kinyilatkoztatás megragadására szolgál, és a “tévedhetetlenség” nem más, mint a kinyilatkoztatással mint kinyilatkoztatással való találkozás emberi képessége. Ilyen analóg értelemben minden keresztény tévedhetetlennek tartja magát a hitben, hiszen egyébként nem “hinne” a kinyilatkoztatásban. A keresztségben (és / vagy az ezt aktualizáló felnőtt döntésemben) tulajdonképpen bianco szövetséget kötök Istennel. Egy ihletett pillanatban, a visszavonhatatlan elköteleződésemmel – a hitvallással – igent mondok egy olyan szerződésre, aminek az egyik felét még nem látom, mert az az életem élményeiből, kétségeim majdani történetének odüsszeiájából fog összeállni. Ez az alapvető elköteleződés-paradoxon minden hiteles keresztény életállapotban (házasság, fogadalmak…) visszatükröződik, ami vérlázítóan provokálja a nem hívőket. Mint hívő, arra szerződöm, hogy az Élményhez ragaszkodva (élve a hit által felszabadított legmélyebb döntési szabadságommal), lényegileg előre megsemmisítem a későbbi döntéshelyzeteim jelentős részét (az élményekben való korlátlan kalandozás szabadságát). Persze ezt azért teszem, mert a hitem az Élmény és az élmények között tapasztalt ellentmondást látszólagosnak tartja.

    Néha elcsodálkozom magunkon!

    Pál apostol sem finomkodik, amikor ezt mondja: “Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek…” (1Kor 15,17)

Hozzászólások letiltva.

Information

This entry was posted on május 7, 2013 by in Egyházatyák, Művészet, Teológia.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1,229 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: