Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Utazás

Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat, nem máshol, hanem másnak kell lenned.

Seneca, 104. levél

Ha az ember hosszabb-rövidebb időre eltávolodik az otthonától, és idegen helyeken kószál, könnyen azon kapja magát, hogy turistának nézik, vagy, ami ennél is rosszabb, csakugyan turistává lett. Pedig eleinte utazni akart. Az utazónak semmi köze a turistához, aki szórakozást, élményt, látnivalókat keres, és közben sehol nincsen jelen. A turista legsajátosabb helye a jármű, amely szállítja, és az állomás, ahol felszáll, leszáll, átszáll, és ahol bőröndjén vagy hátizsákján ülve várja a csatlakozást. A turista mindig eltakarja a látványt. Elfedi önmaga elől a kamerájával és az útikönyveivel, mások elől pedig a hátával. A turistát tapasztalatból jól ismerjük, hiszen nagyon nehéz nem turistának lenni. De milyen az utazó?

Szent Ágoston utazó volt. Született is róla egy komoly tudományos könyv ezzel a címmel: Les voyages de Saint Augustin. Othmar Perler azonban inkább életrajzot állított össze, és ahogyan a címben ígéri, Ágoston utazásairól, nem pedig az utazó Ágostonról tanít minket.

Szent Ágoston (354-430)

Szent Ágoston (354-430)

Pedig Ágoston már a legelső műveiben célozgat arra a sorsdöntő utazásra, amelyet Vallomásaiban majd olyan szépen és emlékezetes módon ábrázol. Már 386-ban, harminckét évesen beszél egy benső utazásról, visszatérésről ahhoz a valláshoz, amelyet „gyermekkorában belé oltottak”, és amely „a szíve legmélyéig áthatotta”. Nem, Ágoston gyermekként nem részesült még a keresztségben, de mert édesanyja, a keresztény Monika már akkor felíratta a hitjelöltek listájára, az egyházhoz tartozónak számított. Ezért értelmezte úgy életének nagy fordulatát, mint hazatérést, behajózást Krisztus filozófiájának kikötőjébe.

Egy évtizeddel később szintén az utazás képével jellemzi ifjúságának azt a nyugtalan, kereső korszakát, amikor elmélyülten tanulmányozta a platonikus filozófusok és Pál apostol írásait. Miközben az apostolok legkisebbikének leveleit olvasgatta, mint mondja, „a lelke legmélyéig átjárta” egy gondolat, egy kép. Hegycsúcson áll, és megpillantja a helyet, ahová igyekszik. Ez a hely az ő otthona, szülőföldje, de hiába látja, ha nem ismeri az odavezető utat. Más dolog egy erdős hegycsúcsról tekinteni a béke hazájára, de nem lelni a hozzá vezető utat, és hiába próbálkozni a letérőkkel, miközben köröskörül szökött katonák ólálkodnak és leselkednek ránk vezérükkel, az oroszlánnal és sárkánnyal; és megint más megmaradni az odavezető úton, amelyet a mennyei Uralkodó gondviselése tett biztossá, és ahol nem támadnak ránk az égi hadseregből elszökött haramiák, hiszen kerülik azt, mint a büntetést. (Vallomások 7.21.27)

Az Út, amelytől a pártütő hadvezér és dezertőr katonái rettegnek, és amelyre Ágoston végül rátalál: Jézus Krisztus. Úton vagyunk, de olyan úton, amely nem térben, hanem a szenvedélyeken keresztül vezet, és amelyet régi bűneink gonoszsága tüskés sövényként eltorlaszolt. Mi lehetett volna tehát annál is nagylelkűbb és könyörületesebb tett Annak részéről, Aki önmagát tette számunkra úttá, hogy rajta visszatérhessünk, mint hogy a megtérők minden bűnét megbocsássa, s hogy visszatérésünk kemény tilalomfáját értünk való kereszthalálával összezúzza? (A keresztény tanításról 1.17.16)

Krisztus nem csupán biztonságos út, de ő minden utazás végcélja is. „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), azaz, ‘rajtam jöttök, hozzám érkeztek, bennem maradtok’. Ha ugyanis megérkezünk hozzá, egyúttal az Atyához is megérkeztünk, hiszen azt is megismerjük általa, akivel ő egyenlő, miután megkötöz és mintegy hozzáerősít bennünket a Szentlélek, aki lehetővé teszi, hogy a legfőbb és változhatatlan Jóban megmaradhassunk. (A keresztény tanításról 1.34.38)

A lélek mélyére vezető utazás csodálatosabb a testi utazásnál, hiszen önmagamban sokkal tágasabb, sokkal bámulatosabb terek nyílnak, mint a testi világban.

Az emberek útnak erednek, hogy megbámulják a hegycsúcsokat, a tenger óriás hullámait, a szélesen hömpölygő folyamokat, az óceán partját és a csillagok járását, és közben elhagyják önmagukat. Nem tölti el őket csodálattal az, hogy miközben mindezt fölsoroltam, nem a szememmel láttam, ámde nem soroltam volna föl, ha a hegyeket, hullámokat, folyókat és csillagokat, amelyeket magam láttam, s az óceánt, amiről csak hallottam, nem úgy láttam volna odabent, emlékezetem hatalmas térségein, mintha kívül látnám. (Vallomások 10.1.15)

Francesco Petrarca, Arezzo 1304, Arquà 1374

Francesco Petrarca, Arezzo 1304, Arquà 1374

Csaknem egy évezreddel később éppen ezeket a sorokat idézi a másik nagy utazó, Petrarca. Dionigi di Borgo San Sepolcrónak írt levelében beszámol a Szeles Hegy, a Mons Ventosus (Mont Ventoux) megmászásáról. Régtől fogva szeretett volna feljutni a legmagasabb, majd 2000 méter magas hegycsúcsra, mígnem olvasmányai hatására (!) egy napon, 1336. április 26-án, végre nekilátott a terv megvalósításának. Öccsével és két szolgával útnak indult. Ekkor harminckét éves volt, mint a hazaérkező Ágoston.

A sok-sok botladozás, eltévedés, a többszöri megfutamodás, majd újbóli nekirugaszkodás fokozatosan olyan benső utazássá alakította a hegymászást, amelynek jelentősége elhomályosította a külső történéseket. A táj, a környezet a lélek rejtett térségeinek, a benső nehézségeknek lett a jelképe, és Petrarca fölismerte, hogy a meghódítani kívánt hegycsúcs végső soron a mindenki más által is vágyott boldog élet.

A testiről a szellemire röppent sebes gondolatom, és ilyenféle szavakat forgattam magamban: „Gondold meg, hogy ami ma, miközben a hegyet másztad, annyiszor bebizonyosodott előtted, ugyanaz szokott megesni mind veled, mind a többiekkel, akik a boldog életre törekszenek.” És ha az ember ezt nem veszi ilyen világosan észre, az csak azért van, mert a test mozgása kézzelfogható, de láthatatlan és titkos a léleké. Az, amit “boldog élet”-nek nevezünk, ugyanígy magas helyen van. Mint mondják, “szűk az ösvény”, melyen oda fel lehet jutni. Sok magaslat meredez az odavivő úton, s ha valaki fölfelé tart, mint lépcső fokain, úgy kell előrehaladnia erényről erényre. A csúcson van a végső cél, az út vége, utolsó pontja földi vándorlásunknak. Valamennyien oda igyekszünk, de – mint Ovidius mondja: „Mert csak akarni kevés! Az erős vágy visz diadalra!

Ezen a napon Petrarca végre följutott a legmagasabb hegyoromra, körülnézett, és lenyűgözte az elé táruló

Mont Ventoux - Északi oldal

Mont Ventoux – Északi oldal

 látvány. A lába alatt gomolygó felhők, a körötte magasodó hegycsúcsok szépsége ismét felidézte benne mindazt, amit soha nem látott, kultikus hegyekről és hegyek között végbement, emlékezetes történelmi eseményekről olvasott (!), majd benső utazásának végállomására érkezve figyelme teljes egészében önmagára, a saját életére irányult. A hegy megmászása ekkor elnyerte valódi értelmét.

A testi utazás csupán annyiban fontos és értékes, amennyiben önmagunk megismeréséhez vezet. A természeti szépség ugyan öncélú, a tenger, a hegycsúcsok, a kies erdőségek önmagukban szépek, ámde a szemlélő, a megfigyelő, vagyis a valódi utazó felbecsülhetetlen hasznot húzhat belőlük. A szépség látványa, az emberi kultúra és történelem ismerete, a könyvekben, szövegekben hagyományozott, letisztult tudás, egyszóval: a rácsodálkozás és a megismerés végső soron önmagunkkal szembesít minket. A haszon az önismeret, amely nélkül lehetetlen a boldog élet.

Petrarcát olvasmányai ösztönözték arra, hogy útra keljen, az úton látottak fölidézték benne olvasmányainak emlékét, az út végén pedig fellapozta az egyetlen könyvet, amelyet magával vitt, a Vallomásokat.

Mindig magammal hordom ezt a kicsiny, kézbe való kötetet, amelynek azonban az értéke és finomsága véghetetlen. Kinyitottam, hogy majd azt olvassam benne, ami a szemem elé kerül, hiszen bizonyos voltam, hogy olyan nem kerülhet a szemem elé, ami ne volna istenfélő és áhítatot keltő. A véletlen úgy akarta, hogy a tizedik könyv került elém. Az öcsém is figyelmesen várta, mit fog majd mondani Ágoston az én ajkam által. És őt, aki jelen volt, de még nála is inkább Istent hívom tanúságul, hogy amint a pillantásom a könyvre esett, ezt olvastam benne: “Elmennek az emberek, hogy megcsodálják a magas hegyeket, a tenger dagadó hullámait, a hosszan lefutó folyókat, a végtelen óceánt, a csillagok pályáját, de önmagukra nem gondolnak” Bevallom neked, megütöttek e szavak. Az öcsémet, aki szerette volna hallani, arra kértem, ne háborgasson, s becsuktam a könyvet.

Az igazi utazás: olvasás, és a valódi olvasás: utazás. Petrarca Ágostont olvasta, Ágoston a filozófusok műveit és Pál apostol leveleit. Az olvasó Ágoston Petrarca követendő példaképe volt, ahogyan Ágoston utazásának irányát is olyan emberek könyvekből megismert példái befolyásolták, akiknek az élete olvasmányok hatására gyökeresen megváltozott. Remete Szent Antal egy templom mellett elhaladva hallotta, amint felolvassák a gazdag ifjú történetét, és meg sem várva a folytatást, elsietett, mindenét eladta, hogy Krisztust kövesse. Szent Atanáz egy jól sikerült könyvben megírta ezt az esetet és Szent Antal egész csodálatra méltó életét, a könyv hatására pedig sorra tértek meg és lettek szerzetessé, vagyis filozófussá mérhetetlenül gazdag arisztokraták, udvari tisztviselők, közemberek és szolgálók. Ágoston, aki olvasmányaiból és elbeszélésekből már ismerte ezeket a példákat, a „tolle, lege” – „vedd és olvasd!” – felszólítást hallva, találomra felnyitotta Pál apostol Rómaikhoz írt levelének kódexét, és ugyanígy, irodalmi mintát követve, találomra felütötte Petrarca a Szeles Hegyen a Vallomásokat, amelyben Ágoston mindezt leírja.

És valamint Antal e szavak után nem akart többé mást hallani, Ágoston pedig olvasni, úgy én is beértem avval, amit olvastam, és némán csak a halandók balgaságán akartam elmélkedni, akik az emberi természet legnemesebb oldalát megvetve, ezer haszontalan és üres látnivalóban vesznek el, és azt, amit önnön belsejükben is megtalálhatnának, kívül keresik. És arról elmélkedtem, mekkora lenne bennünk a lelki nemesség, ha önakaratunkból s már kezdettől fogva nem korcsosulnánk el, és tulajdon fölemelkedésünkre Istentől kapott adományokat nem a saját gyalázatunkra fordítottuk volna.

[A keresztény tanításról c. munkát Városi István és Böröczki Tamás, Petrarca levelét Kardos Tibor fordításában, a Vallomásokat saját fordításomban idéztem.]

Reklámok

3 comments on “Utazás

  1. HedvigT
    június 25, 2013

    Köszönöm a filmet! (The way)

    • H.Gy.
      július 2, 2013

      Nagyon szívesen!

  2. Visszajelzés: Az olvasás művészete | Heidl György blogja

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Information

This entry was posted on június 19, 2013 by in A szeretet kultúrája, Egyházatyák, Filozófia.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 240 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: