Nooszféra, globalizáció, planetizáció – zűrzavar a fejekben
Ez egy rövid bejegyzés lesz.
Ha valaki esetleg kíváncsi lenne arra, hogy miért tartja sok katolikus Teilhard de Chardint legalábbis zavaros gondolkodónak, akkor a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia félhivatalos portálján olvasható, Chardinnel rokonszenvező cikk segíthet ennek megértésében. Az írás, amely egy kommentár kommentárjának ismertetése, eséllyel indulhat a “Magyar Kurír legzagyvább és leginkább félrevezető produktuma” cím elnyeréséért. XVI. Benedek beidézése ebben az összefüggésben egyenesen “övön aluli”, hiszen tudható: a “Teilhard nagy víziója” kifejezés a kiváló teológus és egyháztörténész, Henri de Lubac találmánya, amellyel egyszerre mentette meg rendtársát az eretnekség vádjától, és tette idézőjelbe az egész chardini evolúciós misztikát. Az efféle írások csak kevéssel haladják meg a magát Nagy figyelmeztetésnek nevező, homályos hátterű próféciamaszlag intellektuális színvonalát.
Heidl György blogja 
‘egyetemes konvergencia’ ‘felsőbb Tűzhelye’, ‘ ‘tudatok kölcsönössége’
A francia nyelv kiválóan alkalmas a gondolatok hiányának eltakarására, Teilhard de Chardin pedig elég intelligens volt ahhoz, hogy visszaéljen anyanyelvének ezzel a tulajdonságával.
A hetvenes évek végétől jó néhány éven át működött egy Teilhard de Chardin szeminárium, melynek a Kelenföldi Református Egyházközség adott otthont. Az előadások többségét Victor András tartotta, aki glosszáriumot készített a Chardin által bevezetett és használt fogalmak értelmezésére és magyarázatára. Nagy kár, hogy – tudomásom szerint – ez nyomtatásban nem jelent meg.
“A nooszféra – a kommunikáció technikájának rohamos fejlődésével – megsokszorozza ‘idegszálait’, összeszorítja hálóját. A planetizáció külső oldalával egy időben növekszik a belső ‘hőmérséklet’, a gondolat intenzitása, az együtt-gondolkodás, így a közös reflexió maximumára lendül. […] A kommunikáció révén létrejöhet tehát a kommúnió, a személyek szeretetközössége: ha elmélyül a párbeszéd, ha megvalósul a ‘tudatok kölcsönössége’ és az ajándékok cseréje, ha ledőlnek az önzés válaszfalai. Ez lenne az eszmény!”
Túl azon a vallási problémán, hogy az “evolúció szelleméről vagy a Föld szelleméről” beszélni mennyire egyezik a kereszténységgel, 2013-ban én azt látom, hogy Chardin víziójának semmi realitása nincs. Az elmúlt 30 évben a kommunikáció fejlődése egyáltalán nem hozta el a tudatok kölcsönösségét, és nem is mutat ilyen irányt a fejlődése. Egyrészt pont az a totalitarizmus nyer benne teret, amelytől Chardin óv (gondolok a bolygón szinte mindenütt jelenlévő egyes multik reklámjaira, vagy az Európa legtöbb országát elárasztó amerikai sorozatokra), másrészt pedig a gondolatok cseréje helyett éppen afelé fejlődik, hogy minél inkább magába zárja az embert. (Például: személyreszabás előtérbe kerülése, http://en.wikipedia.org/wiki/Filter_bubble )
Ennek a nagy kommunikációs fejlődésnek eddig nagyobb érdeme volt abban, hogy különböző, gyakran szélsőséges ideológiákat valló, közvetlen (valós) környezetüktől kevés támogatást kapó emberek egymásra találtak, és alkalmanként egységes, nagy létszámú (vagy ilyennek tűnő) csoportként tudtak fellépni.
Mindig is abban láttam ennek a chardini elgondolásnak a legnagyobb hibáját, hogy automatizmusnak tekinti az emberi történelmet, egy olyan kulturális-technikai folyamatnak, amely szükségszerűen eljut arra a végkifejletre, amikor Krisztus második eljövetelének mintegy meg kell történnie. Sok kritikusa felvetette, hogy a bűn és a szabadság jelentősége elsikkad. Mind az emberi, mind az isteni szabadság megkérdőjeleződik. Krisztus első eljövetele éppoly szabadon történt, mint a második fog megtörténni.
Nem vagyok sem teológus, sem filozófus, mégis hadd jegyezzem meg szerényen, hogy a szabadság és a szükségszerűség nem kölcsönösen kizáró ellentétek.
Úgy látom Chardinnél Krisztus, az Omega pont az a vonzás, ami a lét kibontakozásának hajtóereje.
“Kél, burjánzik a lét: szétágaz, gócba verődik;
éled a rest anyag, és kezd már eszmélni az élő.
Megjelenik Krisztus. Rejtelmes teste felépül;
s megtér mind a világ a sugárzó Ómega-pontba.”
(Szedő Dénes: Teilhard tanít.)
Egyetértek. Chardin nem sokat értett a világból. Ki merné azt állítani, hogy a technikai fejlődéssel növekedne az ‘az együtt-gondolkodás’, ‘ belső ‘hőmérséklet’ vagy a gondolat intenzitása’ (bármit is jelentsenek pontosan az utóbbiak). Éppen az ellenkezője történt: minden felszínesebbé és csapongóbbá vált.
Elnézést, előző hozzászólásomat Hedvigt-nek szántam.
A fentiekkel egyetértve és azt megerősítve:
“Chardin iskolapéldája e romboló típusnak. Szerzetes lévén, mindenek előtt összetör mindent, ami valaha vallási ideál volt. Nem hisz az embert bibliai teremtésében, az eredendő bűnben, a megváltásban, a természetfölöttiben (az átlényegülésben), a pokolban és a Végítéletben. Filozófiájában a logikus és szisztematikus gondolkodást az extázisba sodró víziós képek helyettesítik, amelyek kifejezésére a francia nyelvtől merőben idegen abstrakciókhoz nyúl (noosphere, convergence, préexistence larvée). Ezekkel a szétfolyó és nem egyértelmű kifejezésekkel növeli a bizonytalanságot s egyúttal dilettáns rajongóinak a számát. Minden neologizmus[2] mindig összeütközéses lélekre utal; a tudatos és tudatalatti területek nincsenek összhangban. Tipikus példa erre az irodalomban Paracelsus. Chardin abban a törekvésében, hogy a tudományt összhangba hozza a vallással, mind vallási mind tudományos tekintetben egy — csodabogár. Mitikus-misztikus fizikát és biológiát teremt. Kabbalisztikus-szabadkőműves-gnosztikus elemeket egymásra hányva belekavarodik egy olyan eszmei zűrzavarnak a kavalkádjába, amire csak a hanyatló római császárság korában volt példa az akkori Alexandriában, ahol ugyancsak különböző szintézisek, emanációk tana, fantasztikus víziók és materializációk keveredtek egy általános, kaotikus járványszerű zsongásban.
Ugyanígy a chardini tanok, az eszmei és módszertani káosz folytán, a legkülönbözőbb mozaikdarabokból látszanak összetevődni: racionalizmus a gnoszticizmussal, illuminizmus a kabbalisztikával, fél-pelagianizmus a marxizmussal, teozófia az existencializmussal, personalizmus a spiritualizmussal stb. Mindenki találhat benne kedve szerint, ez az egyik titka népszerűségének.
Mondjuk már meg itt, hogy Chardin nem akart félrevezetni, annál őszintébb volt s annál komolyabban hitt tanaiban. Mégis kevés félrevezetésre alkalmasabb írás jelent meg a Földön Chardin műveinél.”
[2] Új, szokatlan szóösszetétel.
A kiváló tanulmány teljes szövege itt olvasható: http://amdg.betiltva.com/vizonto-teilhard-de-chardin/
Ez az egész Teilhard-izé olyan bájosan infantilis. Engem Yoko Ono és John Lennon ‘munkásságára’ emlékeztet.
“automatizmusnak tekinti az emberi történelmet, egy olyan kulturális-technikai folyamatnak, amely szükségszerűen eljut arra a végkifejletre, amikor Krisztus második eljövetelének mintegy meg kell történnie. Sok kritikusa felvetette, hogy a bűn és a szabadság jelentősége elsikkad. Mind az emberi, mind az isteni szabadság megkérdőjeleződik.”
Kedves Hozzászólók!
Én magam sem szimpatizálok a teilhardizmussal, és egyetlen olyan természettudós ismerősöm sincs, aki szimpatizálna vele. Teilhard de Chardin korjelenség volt, és ma már elavulttá lett még az is, ami miatt annak idején tömegek olvasták. De! Azt a kérdést nem érdemes kihagyni, hogy egy ilyen tudományos és teológiai szempontból egyaránt “gagyi vízió” miért került mégis évtizedekre reflektorfénybe? Szerintem ez az igazán fontos kérdés!
A válasz véleményem szerint úgy körvonalazható, hogy a természettudományok modern előretörésével párhuzamosan a katolikus filozófiai gondolkodás “lemaradt” (az okok elemzésére most nem kell kitérnünk). Olyan teológiailag látványosan terméketlen periódus következett a barokk után,amire talán nincs is példa korábbról a kereszténységet kihívó egyéb filozófiákkal való dialógusok történetében. Kritikus méretű “természetfilozófiai vákuum” keletkezett a 19. század végére. és e mulasztás miatt nem látszott, hogyan lehet hidat verni a “fides et ratio” értelmében az egyház által is legitimált természettudományos megismerés és a teológia között. Ebből a helyzetből a természettudományokkal szembeni alapvető bizalmatlanság következett, ami a gondolkodó katolikusokban valamiféle skizofrén állapothoz vezetett (nyomokban még ma is). Sokan katolikusként lettek természettudósok, akik legalább valami elnagyolt formában szerették volna együttlátni a hitük és a tudományuk által “vetített” világképek összeillő vonalait (pontosan ez Teilhard de Chardin élethelyzete is). Az egyházi hierarchia általában bölcsész beállítottásgú képviselői ezt a kérdéskört gyakorlatilag tabuként kezelték, így a közönséges halandó a hitének és tudományának a mindennapos együttélése során felvetődő kérdésekkel a katolikus gondolkodásnak egy vákuum-zónájában kellett szembenézzen. Ez egy túlfeszített lélektani helyzetet eredményezett, amibe berobbant Teilhard de Chardin modern, katolikus ihletettségű mitológiája. Ez a helyzet magyarázza a hirtelen keletkezett nagy felfordulást és az éles vitákat, valamint a könyvei iránt érdeklődő tömegeket. Hiba Teilhard de Chardint csupán személyében hibáztatni a Teilhard-jelenségért, mert a felelősség döntő része azoknál van, akik a “természetfilozófiai vákuum” kialakulásában vétkesek voltak. Olyan témában szólalt meg, amiben lelkipásztori okokból is meg kellett volna szólalni, de “senki nem vállalta be”. Teilhard nem azzal tett jót, amit ő mondott, hanem azáltal, hogy ettől kezdve – éppen az ő kritikáján keresztül is – legitim téma lett a vákuum megfelelő betöltésének a szükségessége (bár ez messze nem lezárt feladat ma sem). Úgy tűnik, nem volt megfelelőbb ember ott és akkor, hogy erre az űrre katolikus oldalon felhívja a figyelmet, vagy nem mert megszólalni. Ez szerintem nagyobb botrány,mint Teilhardnak a – valós – kisiklásai.
A természettudomány és teológia filozófiai szakadékától szenvedő kortársaknak a teilhardizmus (minden hibájával együtt is) elsősorban ezt üzente: “a teremtés hitéből az a bizalom kell fakadjon, hogy – bár az ma még nem létezik, de – hidat lehet verni természettudomány és teológia között: ne féljetek!”. És ezt a művelt kortársak nagyon fontos üzenetnek találták, amiért falni kezdték Teilhard könyveit, még a hibái ellenére is.
Teilhard nem szólalt volna meg a – talán maga által is kiforratlannak érzett – víziójával, ha érzékelte volna, hogy a “vákuum-probléma felelőseinek az örökösei” szembenéznek a hibával, és már el is kezdték körvonalazni a filozófiai megoldást. Ez a jelenség egyébként a kor katolikus szubkultúrájának több más pontján is – nagyon hasonló forgatókönyv szerint – lejátszódott, ami sok tanulsággal szolgál. Ez a közeg-kritika is elválaszthatatlanul hozzá kell tartozzon “Az isteni miliő”-ből és “Az emberi jelenség”-ből keletkezett teilhardizmus-divathoz és annak megítéléséhez.
Köszönöm Bystander, ez nagyon fontos szempont! Talán ugyanez a vákuum az oka annak, hogy Jáki Szaniszló gyakorlatilag egyetlen személy életművére tudott hivatkozni a barokk utáni korszakból, aki valódi természettudományos, ugyanakkor teológiailag és filozófiailag is releváns, sőt klasszikus filológusi (képes volt – máig kiadatlan- XIV. századi Arisztotelész-kommentárokat előtúrni kolostori könyvtárakból, ja és persze elolvasni!) teljesítményt mutatott fel, és ez Pierre Duhem. A ‘Jelenségek megőrzése’, amit a Kairosznál kiadtunk az egyik legmeghatározóbb olvasmányélményem. Sokkal fontosabb könyv, mint “Az emberi jelenség”, kár, hogy sokan csak az utóbbit ismerik.
Amihez hozzá teendő, hogy Jáki mélységesen elítélte tudományos mezbe burkolt, teljességgel tudománytalan modernista ömlengéseit Teilhardnak. (Szaniszló atya néha még ennél is nyersebben fogalmazott a “mítikus nooszféráról. Istennek hála, élőben hallgathattam.)
Bocsánat a megfogalmazásért, de már csak ez az érv nélküli “közhelygyűjtemény” hiányzott. Csak a legkirívóbbat említem:
“A válasz véleményem szerint úgy körvonalazható, hogy a természettudományok modern előretörésével párhuzamosan a katolikus filozófiai gondolkodás “lemaradt” (az okok elemzésére most nem kell kitérnünk). Olyan teológiailag látványosan terméketlen periódus következett a barokk után,amire talán nincs is példa korábbról a kereszténységet kihívó egyéb filozófiákkal való dialógusok történetében.”
Ez egyszerűen nem igaz. Dietrich von Hildebrand is megcáfolta ezt a progresszista mítoszt és közhelyt, amit a progresszisták szekerét toló sajtó szellőztetett mindenütt.
Ha csak a hazai újskolasztikus irodalmat elolvassuk (Trikál József, Kühár Flóris stb.), láthatjuk, hogy nem igaz Bystander közhelyes megállapítása.
Teilhardot az Egyházon kívüli csoportok, pl. a szovjetek, vagy a nyugati marxisták tették népszerűvé (akikkel mindig jó kapcsolatot ápolt Teilhard). Nem véletlen, hogy Teilhard az 1920-as évek elején a Szovjetunióban ügyködött, nooszfréa-elmélete pedig nem más, mint Verdanszkij, a Sztálin-díjas ásványtanász materiálmonista hülozoizmusa újratöltve (a “nooszféra” kifejezést is ő használta materiálmonista redukcionizmus alapján), ami az ún. “kozmista” okkult kör monisztikus létszemléletéből fejlődött ki.
A teilhardizmusnak semmi köze sincs a természettudományokhoz. (Arról nem is beszélve, hogy természettudosként is meglehetősen középszerű volt. Elég a piltdown-i “majomember” hamisítási ügyében tett “tudományos” megállapítását, tévedését említeni.) Materiálmonista, pánpszichista, a természetfelettit tagadó hamis ideológia. Ahogy Maritain megjegyezte: “ideozófia”.
Teilhard és a szovjetorosz-kozmista analóg értelemben vett “vallás” filozófiai és filozófiatörténeti kapcsolatáról részletesen értekezett Bochenski is.
A “népszerűségének” oka nem más, mint a jó sajtó, és a közhelyekkel való telepakolása a közvéleménynek.
Ha jól értem, Szász Péter azt állítja, hogy – az én állításommal szemben – a 19. és 20 századi katolicizmus fel tudta mutatni a természettudományok eredményeit integráló “metafizikai természetfilozófiát”, csak ez nem kapott kellő publicitást. Nem világos, hogy ez a természetfilozófia hol jelent meg és hol tűnt el, ha tényleg volt ilyen. Az sem világos, hogy Dietrich von Hildebrandnak lett volna ilyen irányú munkássága (az örökségét gondozókat emailben megkérdeztem, és – Szász Péter állításával szemben – nem tudnak ilyenről). Trikál József neve alatt valóban van találat a Google-ben is a “természettudomány” szóra. Trikál 1911-ben a következőket írta:
“Tagadhatatlan, hogy Galilei óta a világnak pusztán mechanikus magyarázata elôbbre vitte a fizikát, a kémiát, a
természettudományokat. Ebbôl azonban csak azt a helyes következtetést kell levonnunk, hogy a pusztán természeti tüneményeket, természeti okokból, gépiesen működô törvényekbôl kell megértenünk!
Ezt a nézôpontot azonban a végletekig akarták általánosítani. Ám ez már nem sikerült. Csôdöt mondott ez a törekvés a Darwin-féle leszármazásban, mikor a világfejlôdés mechanikus, külsô magyarázata nem sikerült és bensô, célokat megvalósító erôket kellett a fejlôdés mozgalmasságába beiktatni.”
http://www.ppek.hu/text/trikal01.txt
E tanulmány egészéből az világosan látszik, hogy a filozófiai iskolázottságú (és természettudományosan több ponton tájékozatlan) szerző nem természetfilozófia alapján érvel, pedig nyilván tenné, ha lenne ilyen. Egyszerű apologetikát folytat. Majd így összegez: “Legyünk meggyôzôdve arról, hogy a materializmusnak vége van s
hogy a lélek újból elfoglalja uralmát. Csak az a fontos kérdés, milyen ennek a léleknek természete és működési köre a nagy mindenség összhangjában?”
Trikálnál megtalálhatjuk azt a pontot is, hogy honnan indulhatna egy olyan program, ami előre kihúzhatná a “teilhardizmus” méregfogát. Ám ennek a filozófiai kidolgozásával sajnos Trikál is adós maradt!
“A természet egész útjában oly óriási erôfeszítést érzek ki, amely a mechanizmus helyébe az önkénytességet,
az automatizmus fölé az egyéniséget ülteti. A szervetlen anyagnak átszervesítése, a növényi tenyészésnek megérzékiesítése, az érzéki ösztönöknek átlelkesítése oly világfolyamat, amely az öntudatnak, az egyéni ráelmélésnek és a nagy felszabadulásnak útját töri, egyengeti.”
A ráérzéseit Trikál sem önti filozófiai formába, így nem ver hidat afelé a természettudomány felé, amely éppen az ö életében pezsdült meg leginkább. Megjegyzem, hogy a kortársak közül Prohászka Ottokár Trikálnál jóval tisztábban látta az itt érintett pontnak a jelentőségét, hiszen újra meg újra olvassuk nála – mintegy az apologetikus tárgyalások ellenpontjaként -, hogy a természettudományokra alaposabb filozófiai-teológiai figyelmet kell fordítani. Nem mellékesen az ilyen észrevételei is hozzájárultak ahhoz, hogy Prohászkát modernista-gyanúba hozták. És máris itt vagyunk a problémánál, amiről feljebb írtam! (Valójában Teilhard de Chardin csak önmagában jelentéktelen lakmuszpapír az egész történetben).
“”
„Ha jól értem, Szász Péter azt állítja, hogy – az én állításommal szemben – a 19. és 20 századi katolicizmus fel tudta mutatni a természettudományok eredményeit integráló “metafizikai természetfilozófiát”, csak ez nem kapott kellő publicitást. Nem világos, hogy ez a természetfilozófia hol jelent meg és hol tűnt el, ha tényleg volt ilyen. Az sem világos, hogy Dietrich von Hildebrandnak lett volna ilyen irányú munkássága (az örökségét gondozókat emailben megkérdeztem, és – Szász Péter állításával szemben – nem tudnak ilyenről).”
Rosszul érti. Meg is neveztem a forrást. Az újskolasztikus mozgalomban, aminek megjelent pár bibliográfiája magyar nyelven is. Nem tudom, milyen kérdést tett fel géplevélben az örökséggondozóknak, nem akarom alanyi rossz szándékból elkövetett irányzatossággal vádolni. Nem állítottam, hogy külön művet szentelt volna a kérdésnek D. v. Hildebrand, hanem csupán azt, hogy foglalkozott a kérdéssel több művében, pl. a nouvelle théologie elhajlásaival, az újskolasztika eredményeinek elhallgatásával, eliminálásával kapcsolatban. Elég legyen csak ajánlanom a „Trójai faló Isten városában” c. munkáját (letölthető németül itt: media1.kathtube.com/document/8736.doc).
További olvasmányként a teilhardizmus kérdésével kapcsolatban Jacques Maritain „A garrone-i paraszt” c. munkáját említeném még, amiben finom, emberileg megértő, filozófiailag kíméletlen kritikát gyakorol lebilincselő „franciás” stílusában.
Trikállal kapcsolatban jól hangzó közhelyeket puffogtat, miközben elárulja azt az elszomorító tényt, hogy nem ismeri behatóan az újskolasztika hazai termését. (A témába vágó másik ajánlat pl. Kecskés Pál: A modern lélektan és a skolasztika.)
Csak egy, bystanderi poros progresszista retorikát lehelő közhelyet említsek:
„E tanulmány egészéből az világosan látszik, hogy a filozófiai iskolázottságú (és természettudományosan több ponton tájékozatlan) szerző nem természetfilozófia alapján érvel, pedig nyilván tenné, ha lenne ilyen. Egyszerű apologetikát folytat.”
A kor természettudományos nívója tekintetében egyáltalán nem volt tájékozatlan Trikál. Bolberitznél ilyenért repült volna az index az ablakon. (Érdekes, hogy valaki egy tanulmányból levonja ezt a közhelyes lekicsinylést.) Az első mondata tiszta önellentmondás: bölcseleti iskolázottságú, aki nem a természetbölcselet alapján érvel. Érdekes, volt ilyen című munkája is Trikálnak, sőt defíniálja is a természetbölcselet helyét a tudományelmélettel (axiológia) kapcsolatban. Egyébként a skolasztikus tudományos rendszer természetbölcselet (cosmologia philosophicalis) alatt azt a tökéletes tudományt (scientia perfecta) értette, aminek sajátos tárgya a „test mint test” (corpus ut corpus), amit az absztrakció első fokán ismer meg a cselekvő értelem. Erről részletesen például Horváth Sándor OP „Aquinói Szent Tamás világnézete” c. ismerettani monográfiájában olvashat. Ezzel Trikál teljesen tisztában volt, azonban belső averzióból eredő retorikai díszítő jelzőin kívül ezzel úgy tűnik számomra, Bystander nincs tisztában.
„Megjegyzem, hogy a kortársak közül Prohászka Ottokár Trikálnál jóval tisztábban látta az itt érintett pontnak a jelentőségét, hiszen újra meg újra olvassuk nála – mintegy az apologetikus tárgyalások ellenpontjaként -, hogy a természettudományokra alaposabb filozófiai-teológiai figyelmet kell fordítani. Nem mellékesen az ilyen észrevételei is hozzájárultak ahhoz, hogy Prohászkát modernista-gyanúba hozták.”
Prohászka nem bölcselő volt elsősorban, hanem lelki író. Ezért is voltak félreérthető megfogalmazásai, amiket vissza is vont. Szabó Szádok nem csak bevádolta, hanem érvelt is, a félreérthető megfogalmazásait javítva.
Az álláspontomat – a teilhardizmus liberális média és a progresszisták általi agyonreklámozása, valamint a skolasztikus bölcseletben való totális járatlanság – napjaink teológusairól megerősíti az ön averzív és tájékozatlan hozzáállása a neoskolasztikus hagyatékhoz.
Ebben ön alanyilag mennyire hibás, nem tudhatom. Ismerem a mai előadások retorikáját, a Zsinat előtti teológia és kifejezetten az újskolasztika kiszólós pocskondiázását a katolikus katedrákról. Ön is már ebbe nőtt bele.
Igaza volt Szent X. Piusz pápának, midőn a modernizmus elterjedésének tárgyi okát – többek között – a skolasztikus bölcselet ismeretének hiányában, illetőleg félreismerésében jelölte meg:
ÉRTELMI OKOK: JÁRATLANSÁG A SKOLASZTIKUS BÖLCSELETBEN
Ha az erkölcsi okokról áttérünk az értelemből eredő okokra, az első s a legfőbb, amivel találkozunk, a tudatlanság. Mert a modernisták, ahányan vannak, akik tudósok akarnak lenni és annak látszani az Egyházban, s a modern bölcseletet tele szájjal fölmagasztalják és megvetik a skolasztikus bölcseletet: amazt, csalóka külszínétől megtévesztve csupán azért karolták föl, mivel emezt egyáltalán nem ismerik és így nélkülöztek minden argumentumot a fogalmak zavarának eloszlatására és a tétováskodások elkerülésére. A hamis bölcseletnek pedig a hittel való összeházasításából jött létre az ő rendszerük, amely olyan számos és olyan roppant tévedésekben bővelkedik. (Pascendi Dominici Gregis, 41.)
“Rosszul érti.”
Kedves Szász Péter!
Amit ebből a válaszából világosan látok, az az, hogy az én fenti írásomat nem értette meg. Ön úgy reagált, mintha én Teilhardot vagy a “teilhardizmust” védtem volna csak egy szóval is. Ilyen sem most, sem korábban soha nem hangzott el tőlem, sőt fent is épp ellenkező értelemben nyilatkoztam (más hozzászólók számára ez világos volt, ahogy látom).
Hozzáállása a további érdemi gondolatcserét lehetetlenné teszi, mert nem a vitapartnere konkrét állításaival vitatkozik, és nem egyháztörténeti adottságokat tekint referenciának. Ennek eredményeként fiktív vitapartnerekkel vitázik (nem velem).
Ha tekintélyi szövegeket idézünk, érdemes elolvasni például a GS 44-et, ami az enciklikáknál magasabb egyházi tekintélyi fokon álló szöveg: “Isten egész népe, főleg a pásztorok és teológusok feladata, hogy a Szentlélek segítségével korunk különböző megnyilvánulásait meghallják, megkülönböztessék, értelmezzék, és az isteni ige világosságánál megítéljék, annak érdekében, hogy a kinyilatkoztatott igazságot egyre inkább föl lehessen fogni, jobban meg lehessen érteni, és alkalmasabb módon lehessen előadni.”
Remélve, hogy az újskolasztikus “közhelyeket” figyelmesebben olvassa, mint a fentieket, maradok tisztelettel: bystander
Kedves Bystander!
Nem úgy reagáltam önre, mint aki a teilhardizmust védi, hanem felháborított a közhelyes és érvnélküli lekicsinylés, és hamis citatológiai “cáfolat”, amit ön megengedett a magyar újskolasztika egyik kiválóságával (Kühár Flóris) szemben. Én Teilhard bölcseleti tévedéseit felsoroltam (monizmus, a természet és a kegyelem viszonyának helytelen értelmezése stb.), ön közhelyesen mondta, hogy nem oldották meg a bölcselet és természettudomány viszonyát az újskolasztikusok, valamint a D. v. Hildebrandra való hivatkozásomnál is, úgy érzem, csúsztatott.
A tekintélyi érv az utolsó érv egy disputában, ezt már Tamás mester is tudta. Vicces, mikor az követel tanbeli tekintélyt önmaga állításának, aki nála magasabb szintű, és az Egyház élő hagyománya által is megszentelt, igazolt rendszert – úgy érzem – becsmérel.
Trienti alább olvasható, rövid szakirodalmi összefoglalásáért itt is köszönettel tartozom.
Kedves Bystander!
Filozófiatörténeti ismereteim hiányosak, és belátható időn belül ez sajnos nem fog változni. Mi lehetett az igazi oka a ‘természetfilozófiai vákuumnak’? Természettudományokkal mindig foglalkoztak egyháziak, elég csak Mendelre vagy Lemaître-re gondolni. Nehéz lenne hát megtűrt tevékenységnek nevezni a kutatást. Miért nem ért akkor össze a dolog két vége?
Kedves David Vincent!
Bár Bystandert szólította meg, hadd válaszoljak, hogy mi ebben “általánosan” a skolasztika véleménye. (Természetesen a kép ennél sokkal színesebb, de próbálok egy általános képet nyújtani a “nem ért össze” közhelyek helyett.)
Először is nézzük a természettudományokat. A természettudományok ún. tökéletlen tudományok (scientia imperfecta), mivel metafizikai bizonyosságra (certitudo metaphysicalis), vagyis az ellentmondás elvére visszavezethető állítást nem tehetek bennük, és rá vannak utalva, “evidensnek” kell venniük a metafizika, a matematika és a kozmológia (“természetbölcselet”) alaptéziseit. Csak valószínűségről (probabilitas) beszélhetünk egy természettudományos tézis esetén logikai-ismerettani szempontból. Miért? Mert a természettudományok, mint alapvetően empírikus tudományok, alapvető módszerük az indukció, és a valóságban a természettudományok hatáskörében metafizikailag lehetetlen a nem-teljes, de elégséges indukció végrehajtása. Ezt matematikailag Gödel tétele hiánytalanul igazolta. (Lásd ez utóbbiról Jáki Szaniszló értekezéseit.)
A természettudományok ezért analóg értelemben tudományok, mivel végső, befejezett (perfectus), biztos ismeretre nem lehet jutni általuk. Sajátos tárgyuk az empírikus tudományoknak érzékelhető lény önmagában (ens sensibile, ut sensibile). Az alapvető természettudomány, a fizika ezen belül az összes testi lények közös mérhető (kvantifikálható) járulékainak (accidens) induktíve bejósolható rendszerezésével foglalkozik. A hordozóalany (substantia) nem érhető el természettudományosan.
Világos a határa (relevantia) a természettudományoknak. Nem véletlen, hogy Jáki Szaniszló főművének, az “A fizika látóhatára” c. műnek angol címe a “The Relevance of Physics”. Itt átveszi a főbb természettudományos tudományelméleteket-világképeket az ókortól napjainkig, foglalkozik külön a fizika viszonyával a biológiához, metafizikához, etikához és teológiához.
Kedves David Vincent!
Először is azt kell tisztázni, hogy itt szorosabban milyen értelemben beszélünk “természetfilozófiáról” az emlegetett vákuumal összefüggésben.
Metafizikai természetfilozófián az univerzumról alkotott világképünk alapfogalmainak (pl. “anyag”) olyan tisztázását értem, ami képes kikerülni a bővülő tudásanyagunk által kiélezett hamis dilemmákat,(amelyek elburjánzása korjelenség) és alkalmas a keresztényként hitelesnek ítélt tudásunk egységes látásmódba szervezésére (profán és vallási látásmódunk szétszakítása nélkül). Ebben az értelemben alább majd egy példán keresztül szeretném megmutatni a vákuum problémáját. Addig is, amíg ezt a példát leírom és a kérdésére körvonalzom a válaszomat, íme egy hozzáértő (nem teológiai) tanulmány – egy ismerős tollából – az arisztotelészi “természetfilozófia” egy fontos pontjának a mai problematikájáról, Érdemes belepillantani, mielőtt tomizmus-kritikának értékeljük, amit mondani fogok:
http://eda.eme.ro/bitstream/handle/10598/26129/EM_2012_1__001_Horvath_Peter-A_lelek_filozofia_ertelmezesi_perspektivai.pdf?sequence=1
A természetfilozófiai vákuum kérdése amúgy a modernitás ateista tendenciáinak a gyökeréig vezet (ld. hamis dilemmák), ezért nem könnyű röviden elemezni. A keresztény (néha pap, teológus) természettudósok magukban hordozták a szintézis hiányának a feszültségét, mint ahogy az életünk sok területén “érzésre” megyünk előre, kellően átfogó megértés hiányában. Ennek hátránya, hogy ilyenkor a helyes egyensúly megtalálása a hozzáértő kevesek kiváltsága marad.
Emlékeim szerint pl. James Clerk Maxwell – az elektromágnesség szintetikus elméletének a megalkotója, maga is hívő keresztény – írt emlékezetesen szép sorokat e szintézis hiányáról, a létező tárgyalások vagy filozófiai, vagy természettudományos fogyatékosságairól. Én ezt az írását sok éve a Széchenyi Könyvtárban olvastam, de most nem tudnám megmondani a mű címét.
Kedves Bystander!
Mindaz amit a Teilhard-kérdés kapcsán állít a XIX. századvégi katolikus gondolkodók, teológusok lemaradásáról, hallgatásáról, mulasztásáról, a katolikusok skizofrénájáról, a természetfilozófia hiányáról, a természettudományos megismerés és a teológia közötti szakadékról, a katolikus gondolkodás vákuum-zónájáról és a nagyobb botrány nekik való tulajdonításáról, még viccnek is durva.
Elég ha valaki rákeres a XIX.-XX. századi Bölcseleti Folyóiratokra, (1886-1906 Repertórium. Összeállított Balog Éva és Laczkó Sándor) Hittudományi folyóiratokra,(Hittudományi Folyóirat, Bp., 1890. márc. 15.-1913. dec. 15.: elméleti szaklap. – Megj. évente 4x, márc. 15., jún. 15., szept. 15., dec. 15. Szerk. Kiss János, a SZIT ig-ja. Kiadó: SZIT. Ny: Athenaeum. – Rovatai: 1. értekezések; 2. hittud., mozgalmak és vegyesek, rövid közlemények, kérdések és feleletek; 3. a hittud. m. nyelven; 4. irod. értesítő. – Célja: a kat. hittud. művelése, az alapvető hittud., hitvédelem, összehasonlító vallástud. és a vallások tört., ágazatos hittan, erkölcstan, egyh. jogtan, egyhtörténelem, ékesszólástan elmélete, megismertetése és művelése. – 1907: magába olvasztotta a Bölcseleti Folyóiratot. – 1914. I: beleolvadt a Religióba.) az Aquinói Szent Tamás Társaság kiadványaira (1892. júl. 7.-1950?: az Aeterni Patris enciklika szellemében Kiss János által alapított magyar bölcseleti társaság. – Célja a kat. bölcs. ismertetése, igazolása és továbbfejlesztése Aquinói Szt Tamás szellemében, s a téves bölcs. rendszerek és tételek megcáfolása. A Szent Tamás Könyvtár sorozatban közölték az anyagot. – Védnökei közé tartozott: Steiner Fülöp, 1900: Városy Gyula, 1908: Prohászka Ottokár, 1927: Rott Nándor, 1940: Madarász István. Elnökei: Wolafka Nándor, Bognár lstván, Városy Gyula, Székely István, Notter Antal, Schütz Antal. Alelnökei: 1892: Kiss János, Kecskés Pál.) Bölcseleti Közleményekre, (Bp., 1935-1944: az Aquinói Szent Tamás Társaság évente megjelent 7-14 íves kiadványsorozata, melyben katolikus filozófiai írók tanulmányait közölték 10 kötetben 1457 oldalon).
Aki az igazat akarja tudni, az üsse fel bátran Stöckl Albert, Kecskés Pál, Hajós József, Kühár Flóris bölcselettörténettel kapcsolatos könyveit, melyekben a katolikus bölcselet e korszakban élő neves képviselőiről, kiváló munkáikról bővebben is olvashat. Trikál József bölcseleti meglátásait lekicsinyelni, mulasztásokat felróni neki elég nagyképűnek tűnik. Sokan szeretnének a nyomába érni, de nem tudnak.
A teilhardizmus méregfoga már rég ki van húzva! Ha kívánja, idézek egyházi és világi megnyilatkozásokat ezzel kapcsolatban. Még valami. Prohászka három műve joggal lett indexre téve!
Köszönöm Trienti!
Kedves Szász Péter, én is köszönöm világos megfogalmazású, lényeget kiemelő hozzászólásait, az igazság kompromisszum nélküli terjesztését és védelmét. Biztos vagyok benne, hogy sokunk javát szolgálja ez.
Kedves Heidl György! Engem nagyon érdekelne, mi a véleménye a bystander és Szász Péter között kialakult vitával kapcsolatban. Üdvözlettel: Sallai Gábor
Kedves Sallai Gábor! Ha már így rákérdezett, elmondom, bár a kérdés egyszerre vonatkozik a formára és a tartalomra. Az előbbiről határozottabb a véleményem, mint az utóbbiról. Nem ez az első összecsapás e két katolikus teológiai-filozófiai szemlélet között itt, és e blog közvetlen elődjén, a Katolikus szemmel felületén. Örülök,hogy hosszú idő után Szász Péter itt is megszólalt, és annak is, hogy Bystander indulatoktól mentesen válaszolt. Komoly, felkészült vitapartnerek, ritkán látni ilyet a magyar katolikus értelmiségi vitákban. (Ha vannak egyáltalán ilyesmik.) Azt gondolom, hogy a téma fontossága miatt most kiéleződött a vita, és Szász Péter és Trienti túl hamar rövidre zárná azzal, hogy Bystander modernista vagy modernizmus által befolyásolt. Ezzel én speciel nem értek egyet, és szerintem nem segíti az érdemi párbeszédet.
Nincsen számottevő természettudományos műveltségem, de Jáki és Duhem írásai nyomán néhány évig intenzívebben olvastam természetfilozófiai szövegeket, beleértve Buridanust, Kopernikuszt és Newtont is. Arra a Bystander által felvetett kérdésre én még nem kaptam megnyugtató választ, hogy hol marad a valódi szintézis természettudomány és katolikus teológia között. Van-e ilyen, lehet-e ilyen, kell-e ilyen? Bevallom, lenyűgöz Duhem felkészültsége és életműve, de magányos csúcsnak tűnik. Hol van a XX. század Duhemje?
Nagyon köszönöm a választ!
Az újkori természettudományosság “anyag képzete” a kiindulási pontja annak a törésnek, ami a “természetfilozófiai vákuumhoz” vezetett. A középkori kereszténység – korábbi forrásokból táplálkozó – metafizikai szemlélete a létezők hierarchikus tagoltságát, a “létrendek” statikus rendszerét hagsúlyozta, amely rendet egyszer s mindenkorra a Teremtő állította fel. Az újkori gondolkodás – a statikus létrendek élményével szemben – bizonyos dinamikus egység túlhangsúlyozásának a mámorában úszott, amibe a földi és égi világ fizikai összetartozásának, az egyetemes természettörvényeknek, a bioszféra dinamikus egységének stb.. a szaktudományosan leírt mozzanatai első pillantásra mind-mind remekül beleillettek. Szükség lett volna egy olyan természetfilozófiára, ami a statikus metafizikai tagoltság régi igaza és a dinamikus egység új szempontja között közvetíteni tud.
Itt egy olyan metafizikai probléma éleződött ki, amellyel premodern gondolkodók csak elnagyoltan kellett foglalkozzanak. Egyrészt, megjelent az anyag szellemi kontextusból teljesen kiszakított, “materialista” fogalma. Az a gondolkodás, ami erre építkezve alkotott világképet, tulajdonképpen már a premisszákba belopta az ateizmust. Szükség lett volna egy olyan metafizikai-természetfilozófiai reflexióra, amely a létezők minőségi tagoltságának és dinamikus egységének a szempontjait szintézisbe hozza, a teremtéstan kontextusában. Tény, hogy ezt a korigényt (a “szubsztancia-metafizika” továbbgondolásának vagy kritikájának a szükségességét) az illetékesek nem ismerték fel időben, csak amikor már “égett a ház”.
Magyar nyelven ilyen irányú, eleven metafizikai gondolkodásra kiváló példa a közelmúltból Szombath Attila “A feltétlen és a véges” c. könyve (2009).
A megfelelő metafizikai természetfilozófia hiánya az “anyag” vonatkozásában azt jelenti, hogy a legtöbb ember vagy a létezők hierarchiája értelmében (tárgy, növény, állat, ember…) gondol az anyagra, amelynél a keresztény ember e rend teremtettségét is hozzágondolja; vagy az “azonosító vulgárfilozófia” értelmében minden minőségi-metafizikai tagoltságot tagadunk a világban, mert a minőségi hierarchia és minőségi változás a pozitivista tudományosság számára csak “látszat-realitás”.
Egy jó és korunk számára megfogalmazott metafizikai természetfilozófia egyszerre tud bánni a mennyiség és minőség, a tagoltság és egység, az anyag és a szellem, a test és a lélek kapcsolatának a problematikájával. Mindez az ontogenezis, a filogenezis, és a kozmológa szempontjából egyaránt megkerülhetetlen kérdéseket érint. Aki találkozott ilyen irányú filozófiai munkákkal (ld. pl. a fenti utalást), az érzékelheti, hogy ha ez korábban teret kap az egyházban (régebbi metafizikai iskolák hegemóniájával szemben), akkor korunk hamis dilemmáinak jó része fel sem vetődött volna, máshol tartanánk. A hamis dilemmák mérge pedig abban van, hogy az ember egyik kínálkozó választásban sem talál rá a mély megértés élményére, így hajlamos lesz még az ilyan irányú igényét is föladni. Kidolgozott releváns filozófiai válaszok,nélkül az eredetileg “kognitív optimista” ember is könnyen válhat “kognitív pesszimistává”.
És itt már a XIX.századtól kezdve agresszívan jelentkező szekularizációs hullámra is gondolnunk kell, a természettudományok “arany századával” párhuzamosan. Lehetséges, hogy Szent Tamás a maga korát egy hasonló “filozófiai katasztrófától” mentette meg a beszivárgó arisztotelianizmus megkeresztelésével. Ugyanezt a csodát a XIX. század neotomistái nem tudták utánacsinálni a mesternek. Ehhez a tisztázáshoz vagy zsenialitásra lett volna szükség, vagy a készségre, amivel a kor tehetségeit a katedrához kellett volna engedjék. Mindenesetre, az a törekvés, hogy egy antik filozófiából releváns válaszokat olvassanak ki egy új kornak az “anyaggal” kapcsolatos sajátos problémáira, filozófiai egyoldalúságaira, nem vezetett sikerre, “Természetfilozófiai vákuum” keletkezett. Hamis dilemmák torlódtak fel, amelyek közepette nagyon nehéz lett értelmesen megszólalni.
Ez persze csak a kérdés egyik fele, de a teilhardizmus groteszk népszerűsége e háttér nélkül érthetetlen.
Természetbölcseleti vákuum? Ugyan kérem! Helyesebb ismerethiányról beszélni. Az eltüntetett vagy elhallgatott ilyen irányú művek esetében semmiképp sem beszélhetünk bystandery értelmezésben vett vákuumról.
Lásd: Bölcseleti Folyóir. 1888:449. (Kozáry Gyula: A világtani és czéltani érv érdeme néhány ellenvetés ellen), 517. (Prohászka Ottokár: A causa formalis győzelme a modern természetbölcselet fölött); 1891:53, 346. (Szabó Sadocus OP: A mozgás és a mozdítás lénytani ismertetése); 75. (Pater Angelicus: A végtelen); 1893:110. (Szabó Sadocus OP: A teremtés fogalma szent Tamásnál); 1902:102. (Krammer György: Isten működése a teremtett világban); 1904:262. (Komárik István SJ: Az idő és az örökkévalóság); 1905:411. (Damián János: A világ kezdetéről); 1906:1. (Gopcsa Endre: Hume véleménye az ok és okozat között való viszonyról), Zborovszky Ferenc: természetbölcselet, Bpest, 1928 – Schütz Antal: Múló világ és örök valóság, Bpest, SZIT 1937, – Báró Brandenstein Béla: Az ember a mindenségben III. IV.: Az ember világhelyzete, Magyar Tudományos Akadémia 1937, …..
Még említhetem Erdey Ferenctől Aquinói Szent Tamás Summájának feldolgozását a keresztény bölcselet, elsősorban metafizikai és kozmológiai szempontból.
A valódi szintézis természettudomány és katolikus teológia között meg van. Ehhez természetesen figyelembe kell venni a változó, fejlődő tudományok és az örök igazságok hierarchiáját.
“Hol van a XX. század Duhemje?”
Teológia és természettudomány(ok) kapcsolatrendszerében az igényes tájékozódáshoz fontos pont a Kultúra Pápai Tanácsának a “Tudomány és hit” szekciója, amely kiváló filozófus – természettudós – teológus szakemberekkel elmélyült kutatómunkát végez. Ahogy a vezetőjük (Ravasi érsek) mondta, katolikus indíttatásból alapvetően fontosnak tartják az igényes jelenlétet a témáról folyó kortárs, nemzetközi diskurzusban, amelyet a tárgyilagos kutatás, az emberi-szakmai alázat, valamint az igazi szintézis lehetőségébe vettett bizalom hármas erénye kell meghatározzon. Az intézet leírása itt megtalálható:
http://www.cultura.va/content/cultura/en/dipartimenti/scienza-e-fede.html
Teológia és természettudomány mai kapcsolatának szaktudományos és filozófiai kiértékelésében az utóbbi évtized csúcs-eseménye volt a 2009 tavaszán, a Pápai Gergely Egyetemen szervezett konferencia, amelynek az anyaga angolul itt megtalálható:
http://www.kilibro.com/en/book/preview/1388087/biological-evolution-facts-and-theories
Ezen oldalak hivatkozásain keresztül a fenti kérdések mai irodalmának a legjavához jutunk el, ha sajnos Duhem átfogó látása ma hiányzik is!
E blognak is van egy korábbi, kapcsolódó oldala:
https://heidlgyorgy.wordpress.com/2013/04/23/termeszettudomany-es-szentiras/
—
Ui: Az újskolasztikus filozófusok műveivel itt-ott magam is találkoztam ugyan, de eddig mélyebben nem tudták felkelteni az érdeklődésemet e témában. Szívesen olvasnék azonban egy-két jól kiválasztott szemelvényt tőlük olyanoktól, akik átfogóan ismerik őket, és ki tudnak választani egy-két összegzésre alkalmas részletet a szövegeikből. Ez rámutathatna arra a gondolkodásukban rejlő potenciálra, amely – állítólag – méltatlanul merült feledésbe. Itt most csak a fenti értelemben vett természetfilozófiára gondolok. Nekem egy komoly és tartalmas részlet fölkeltené az érdeklődésemet, ami összeollózott bibliográfiákról nem mondható el. Fent Kühlár Flórisba is ezért olvastam bele, de állítólag manipuláltan válogatva idéztem őt (valójában azt a néhány helyet néztem végig, ahol a természettudomány filozófiai kérdéseiről egyáltalán érdemben beszél az online elérhető műben). Őszintén érdekelne néhány hozzáértők által válogatott szemelvény. Mivel maga a téma érdekel, ezért nem hovatartozási cimkék alapján olvasom a kapcsolódó szerzőket, hanem relevancia alapján.
Köszönöm! Bocsánat Bystander, most látom, hogy ez az értékes hozzászólás nem jelent meg automatikusan. Ha a kommentben kettőnél több a link, várakoztatja a rendszer.
Bystander: ” (valójában azt a néhány helyet néztem végig, ahol a természettudomány filozófiai kérdéseiről egyáltalán érdemben beszél az online elérhető műben). Őszintén érdekelne néhány hozzáértők által válogatott szemelvény”
Szívesen segítek ebben.
“….a filozófia és a természettudományok viszonyát az alábbiakkal fejezhetjük ki:
1. A filozófia hivatott arra, hogy mint negatív norma ítéljen a természettudományos hipotézisek lehetőségéről. A filozófia negatíve rámutat arra, hogy milyen hipotézisek lehetetlenek.
2. A természettudományok fejlődésével nem nő a filozófia kiindulópontjainak és anyagi tárgyainak száma. Mivel érzékeink sajátos tárgyukban nem tévedhetnek, érzékekhez kötött ismeretünk sajátos tárgya elégséges kiindulópontot ad a filozófia számára. A filozófia anyagi tárgyai csak a tértől és időtől független lények lehetnek. A természettudományok fejlődése azonban mindig a térhez és időhöz kötött jegyekre vonatkozik. Ezért a természettudományok fejlődése nem sokasítja a filozófiának sem a kiindulópontjait, sem az anyagi tárgyait. Ezért
nem mondható, hogy pl. a 13. században meglátott filozófiai igazságok a természettudományok fejlődése miatt elavulttá válnak.
3. A természettudományok semmiféle fejlődési foka sem cáfolhatja meg a filozófia abszolút biztos megállapításait. Ezért lehetséges az, hogy Arisztotelész Kr. e. 4. században megalkotott metafizikája és kozmológiája mind a mai napig érvényes és érvényes marad mindörökre. Méltán viseli ez a filozófia a „Philosophia Perennis” („Örök Filozófia”) elnevezést akkor, amikor az Arisztotelész korabeli, sőt a múlt századi természettudományt is jórészt eltemette az idő.
Ezért:
1. Nem kell attól tartanunk, hogy a filozófia tételeinek bármelyikét is érvénytelenítené a természettudományok fejlődése. Még arra sincs szükség, hogy azokat az idő múlásával koronként újra fogalmazzuk.
2. A Philosophia Perennis-nek nincs szüksége arra, hogy létét a természettudománytól lépésről-lépésre való visszavonulással megmentse.
3. Általában kimondhatjuk, hogy a filozófia fejlődése sohasem azt jelenti, hogy meg kellene tagadni egy
bebizonyított filozófiai tételt, hanem csak azt, hogy az örök érvényű elveket újabb és újabb részletkérdésekre alkalmazzuk.” (Juhász Gábor Tamás: A „krisztushívők” egyenlősége és egyenlőtlensége filozófiai és jogteológiai szempontból, PhD. értekezés)
A teljes tanulmány itt olvasható: http://www.htk.ppke.hu/uploads/File/disszertaciok/Juhasz_PhD_Disszertacio.pdf
Pontosítva azt, amire fentebb utaltam: nem kétséges a változó, fejlődő tudományok helye és megítélése az örök igazságokhoz viszonyítva.
Érdemes felkutatni az általam említett könyvekben található természetbölcseletre vonatkozó tanulmányokat is.
Ez egy 2009-es írás, nem újskolasztikus, nem természetfilozófia, így a fenti kérésre nem válasz.
Természettudósok akkor hibáznak, ha “illetéktelenül” filozófiai következtetések territóriumára tévednek. Filozófusok is hibázhatnak úgy, ha rosszul mérik fel a maguk kompetenciájának a határait! Ilyesmi szerintem elő is fordult például a tér és az idő filozófiai elemzése kapcsán, amelyekről filozófusok – “a priori” vagy “a posteriori” értelemben – abszolút kategóriaként gondolkodtak, miközben természettudományos alapon ma már tudjuk, hogy ez tarthatatlan.
Kedves Bystander!
Sajnálom, hogy nem tudtam Önnek úgy segíteni, ahogy szerette volna. Mindazonáltal nem bánom, hogy legalább egyértelműen tisztázódott a változó és fejlődő természettudományok és a Philosophia Perennis(Örök Filozófia) egymáshoz való helyes viszonya. Talán az általam megadott természetbölcselettel foglalkozó írások tanulmányozása, melyekből néhányat felsoroltam, nem fognak Önnek csalódást okozni. Remélem sikerül ezekhez hozzájutnia.