Józan részegség
„Azután a menyasszony megpillantja a vőlegényt, de az, mihelyt megpillantotta, eltávozik. Az egész énekben gyakran ezt teszi, amit csak az ért meg, akivel megtörténik. Isten a tanúm, gyakran megpillantottam a vőlegényt, amint közeledik felém, és oly sokáig velem van, miután azonban hirtelen eltávozott, képtelen voltam megtalálni, amit kerestem. Így hát újból vágyakozom eljövetelére, és olykor ismét eljön. S amint feltűnik, és én átkaroltam, megint elillan, és miután elillant, ismét keresem. Gyakran ezt teszi, mígnem valóban megtartom, és fivéremre támaszkodva fölemelkedem.”
Órigenész ezt a személyes megjegyzést fűzi az Énekek énekéhez az egyik homíliájában (HomCant 1.7). Mint mondja, csakis az értheti meg a sajátos bújócskát, amelyet a menyegzői ének dramaturgiája szerint a vőlegény játszik az őt kereső menyasszonnyal, aki ugyanezt megtapasztalta.
És ki ne tapasztalta volna meg? Olykor, ritkán, átéljük azt, hogy minden rendben van. Valahogy minden a helyére kerül. A békesség e váratlan és tünékeny pillanatai teljességgel megmagyarázhatatlanok, hiszen semmi nem változott sem a világban, sem az életünkben. Nem lett kevesebb a szorongás, a gond, az igazságtalanság, a szenvedés, a betegség. Mégis, úrrá lehet rajtunk valami végtelen nyugalom. Még ha csak néhány másodpercig is, de valóságos békét érzünk. Pontosan azt, amire, ilyenkor tudjuk, nagyon is vágyakoztunk már. Honnan jönnek ezek a pillanatok, és miért múlnak el?
Órigenész szerint ilyenkor Isten, az Ige jelenlétét tapasztaljuk meg. Noha az örök Ige (vö. Jn 1,1) folyton jelen van az ember számára, a nyugtalan, időben élő, szétszóródó ember ritkán van jelen Isten számára. Ágoston ezt úgy mondja: „Te velem voltál, de én nem voltam Veled”. A valódi találkozásban mindkettő jelen van a másik számára. Misztika ez, elragadtatás, de nem barokk szobrok és képek szentjeinek eksztázisa, amely éppoly idegen lehet egyeseknek, mint amennyire mások vágyakoznak rá. Az a misztika, amelyről a korai egyház jelentős tanítói az Énekek éneke kapcsán beszélnek, nagyon is józan misztika. Szent Ambrus ezzel az oximoronnal jellemzi: „józan részegség”, sobria ebrietas.
Az egyházatyák szerint léteznek úgymond „módszerek” vagy „technikák”, amelyek elősegítik a menyasszony
találkozását a Vőlegénnyel. Az erkölcsi természetű módszertant a Szentírás mellett különösen a sztoikus és platonikus filozófusok tanításaiból merítik: önuralom, a vágyak kordában tartása, a polgári erények (lelki erősség, mértékletesség, megfontoltság, igazságosság) gyakorlása, stb. Egy másik módszer a Szentírás olvasása, mert a bújócskázó Vőlegény azonos a Szentírás logoszával, végső értelmével. Sokszor érthetetlennek tűnő, olykor egyenesen durva és kegyetlen, máskor groteszk történetek mögé rejtőzik, különleges pillanatokban azonban, amikor csakugyan megértjük az olvasott vagy hallott szöveget, személyesen találkozunk vele. A harmadik biztos módszer, amely a menyasszony és a Vőlegény teljes egyesüléséhez vezet: az eucharisztia. A Vőlegény lakomája, amelyen barátai és jegyese megittasulnak, de virrasztanak (vö. Ének 5,1), az eucharisztikus lakoma.
A keresztény misztika szoros kapcsolata az oltár szentségével évszázadokon át magától értetődő volt. A reformációval azonban megtört ez a folytonosság, és ahogyan az eucharisztia jelentősége mindinkább megkérdőjeleződött, úgy kezdett uralkodóvá válni a jól ismert pszichologizálás, amely szerint minden lényeges találkozás csakis a lélek bensőjében történhet. Az Ige az emberi lélekben születik meg – ismételgetik majd modern teológusok az egyházatyák és különösen Eckhart mester kedvenc gondolatát, miközben elfeledkeznek arról, hogy ezt eredetileg a keresztségben és az eucharisztiában részesedő emberre és az ő lelkében megszülető Igére értették.
A józan misztika megüresedett helyének betöltésére mostanság bámulatosan sok a jelentkező. Megannyi, önmagában értékes, hasznos, de a saját korlátait és lehetőségeit folyton átlépni kívánó módszer kínál jó pénzért megnyugvást, gyógyulást, boldogságot. A katolikus egyházban is vannak lelkipásztorok, akik jobban bíznak a mentálhigiénés módszerek hatékonyságában, mint a szentségek erejében; és akik fontosabbnak tartják a lelkiségi mozgalmakat és imacsoportokat a szentmisénél. Ez tévút. Ehelyett érdemes megmaradni a kipróbált “technikáknál”: imádság, Szentírás, Eucharisztia. Minden egyéb csak ezek után következik.
Heidl György blogja 
A képen: Avilai Szent Terézia szívsebzése.
Akit érdekel a téma, annak jó szívvel ajánlom Avilai Nagy Szent Terézia Belső várkastély c. művét.
Ő azt tanítja, hogy a misztikus kegyelmek, elragadtatások, stb. csupán a hordozó felület, a csomagoló anyag, de nem ez a lényeg. A VÉK-ben (világban élő kármeliták közössége) éppen tegnap olvastuk a Belső várkastély 5. lakása 3. fejezetében azt a részt, ahol a szent a misztikus kegyelmekről ír, hogy t.i. ezek az emberi igyekezettől egyáltalán nem függnek, ezek nem “erőszakolhatók ki” semmilyen módszerrel, de nem is ez a lényeg. Ha valaki csupán az “élvezetet” keresi, az tévúton jár. A lényeg a megegyezés Isten akaratával, ami nem más, mint az Isten- és az emberszeretet. Az Isten-szeretet pedig az emberi kapcsolatainkon mérhető le. Azt mondja, hogy a keresztény misztika csúcsa a szolgáló szeretet.
Köszönöm, ez – a szolgáló szeretet -az Énekek Éneke magyarázatok végkicsengése. Bernini szobra szerintem ezt nem fejezi ki.
Avilai Szent Terézia szerint a hetedik lakásban (ez a belső várkastély legbensőbb lakása, a lelki élet csúcsa) ezek a látványos, misztikus kegyelmek “megnyugszanak”. Élete vége felé ő sem részesült már ilyen kegyelmekben.
Az atyák a Kármelben azt tanítják, hogy a rendkívüli a rendesért van, hogy a szentek a látványos kegyelmeket nem csupán önmaguk számára kapják, hanem ezek értünk is vannak.
A két nagy kármelita misztikus: Keresztes Szent János nyíltan, Avilai Szent Terézia burkoltabban tanítja, hogy Istent csak a hit-remény-szereteten keresztül lehet elérni.
A szívsebzés kapcsán hoztam egy idézetet Keresztes Szent Jánosnak az „Élő szeretetláng” c. művéből:
„Amint Ötödik könyvében Mózes mondja: „Az Úr, a te Istened emésztő tűz” (Mtörv4,24), tudniillik a szeretet tüze, amely végtelen erejű lévén, mérhetetlen hatalommal képes a lelket megemészteni és önmagává alakítani, ha egyszer azt megérintette. Azonban mindegyiket annyira égeti és nyeli el, amennyire előkészülve találja; az egyiket többé, a másikat kevésbé; és teszi ezt annyira, akkor és úgy, amint neki tetszik. Mivel pedig Ő a szeretet végtelen tüze, ha a lelket valamivel erősebben találja érinteni, a lélekben a szeretet tüze olyan magasra csap, hogy úgy érzi, nincs a világon tűzvész, mely ahhoz fogható volna. Mert amiként az égetésben a tűz az erősebb, hevesebb és nagyobb hatással nyilvánul, mint za egyszerű égésben, akként ebben az egyesülésben is a szeretet tüze magasabb hőfokú, mint minden másban, s ezért, a többiekhez viszonyítva égetésnek minősíti.
Igazán csodálatos és megfontolásra méltó dolog, hogy habár Istennek ez a tüze oly heves emésztő, hogy könnyebben égetne hamuvá ezer világot, minta földi tűz egy cérnaszálat: nem teszi tönkre és nem semmisíti meg a lelket, amelyben ily módon lángol. Még csak legkevésbé sem kellemetlen neki, sőt a szeretet hőfokának arányában istenivé teszi, gyönyörködteti, és szelíden lobog benne. Mert ezekben a közlésekben az lévén isten célja, hogy megnagyobbítsa a lelket, nem kínozza és szorongatja, hanem kitágítja és gyönyörködteti, nem sötétíti és nem égeti hamuvá, hanem megvilágosítja és gazdagítja.
Így tehát boldog az a lélek, aki oly szerencsés volt eljuthatni eddig az égetésig, mindent tud; mindent élvez; mindent megtesz, amit akar és sikerül neki; senki sem képes őt legyőzni, sőt, még csak érinteni sem. Mert ez a lélek az, akiről az apostol azt mondja. „A lelki ember azonban mindent megítél, maga azonban senki ítéletét nem vonja magára (1Kor 2,15). És ismét: „A lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is” (1Kor 2,10).
Megesik, hogy midőn a lélek Isten szeretetétől lángol, lát egy Szeráfot, aki a szeretet tűzétől fehéren izzó nyíllal, vagy dárdával döfi át a lelket, amely már ég, mint az izzó parázs, vagy lánggal lobog és tartalmasan megégeti. Ilyenkor e nyíl szúrása a lélekben föllobog.
Kevés lélek jut ilyen magasra. Egyesek azonban eljutnak idáig, különösen az olyanok, akiknek az volt a rendeltetésük, hogy fiaik révén erényük és szellemük elterjedjen, amennyiben Isten a rendi szellem zsenge korában, többé vagy kevésbé árasztja el lelki kincsekkel és erényekkel a rendfőnököket aszerint, amint az ő tanításuk és szellemük nagyobb vagy kisebb számú utódoknak van hivatva örökségül szolgálni.
Ó, boldog seb, amelyet az üt, aki csak gyógyítani tud! Ó áldott, ó dicső seb, a te egyedüli célod a gyönyörködtetés és a te sajgásod élvezet és boldogság a megsebzett lélekre nézve! Nagy vagy te, ó drága seb, mert nagy az, aki téged okozott! Nagy a te gyönyörűséged, mert végtelen szeretet tüze a te képességedhez és nagyságodhoz mérten gyönyörködtet téged! Ó kedves seb, annál fenségesebb élvezetet nyújtasz, minél bensőbb lelki központban érintett az égetés, fölgyújtva mindazt, ami fölgyújtható volt, hogy gyönyörködtessen mindent, amit gyönyörködtetni lehet.”
A múlt évben jelent meg – végre – magyar felirattal Josefina Molina filmsorozata Avilai Szent Terézről: http://www.magyarkurir.hu/hirek/josefina-molina-avilai-szent-terez
Nagyon tudom ajánlani, mert hiteles, a szent művei alapján készült, remek a rendezés, a szentet alakító színésznő is rendkívüli, látszik, hogy ő is alaposan felkészült Szent Teréziából.
“A józan misztika megüresedett helyének betöltésére mostanság bámulatosan sok a jelentkező… A katolikus egyházban is vannak lelkipásztorok, akik jobban bíznak a mentálhigiénés módszerek hatékonyságában, mint a szentségek erejében…Ez tévút. Ehelyett érdemes megmaradni a kipróbált “technikáknál”: imádság, Szentírás, Eucharisztia. Minden egyéb csak ezek után következik.”
A pszichológia valóban a misztika helyére kívánna lépni? Az én olvasatomban arról van szó, hogy a cél az Istennel való találkozás, de ennek nagy akadályai lehetnek a psziché sérülései, görcsei is. Sok esetben nagyon is hasznos ezeket a problémákat felfedni, ahogy érdemes az antibiotikumot is beszedni egy súlyosabb fertőzés esetén, nem csak imádkozni a gyógyulásért. Azonban az általam olvasott katolikus lelkipásztorok, akik a lélektannal is foglalkoznak, rendszerint pont azt hangsúlyozzák, hogy ez bár fontos, de nem ez a cél, a pszichológia az Istennel való találkozáshoz és egyesüléshez nem vezet el, csak elgördíthet előle néhány akadályt, viszont az imát és a szentségeket nem szabad elhanyagolni, mert a gyógyulást Isten adja, és nem a módszer. Sőt, arról beszélnek, hogy annyiban jó a pszichológia, amennyiben felszabadít az imára és a szeretetre. Nem tapasztaltam azt soha, hogy ezek a lelkipásztorok “jobban bíznak a mentálhigiénés módszerek hatékonyságában, mint a szentségek erejében” – épp ellenkezőleg. Az Egyház sem veti el a tudományt, és elismeri hasznosságát…
Ugyanakkor vannak közeli tapasztalataim például a karizmatikus mozgalomról is, véleményem szerint ott sokkal jellemzőbb ez, hogy a szentmisét és a szentségeket háttérbe szorítják a karizmatikus imamódok… de talán ott is inkább a mámoros frissen megtérők gyermekbetegségéről van szó elsősorban, mert a nagyobb karizmatikus közösségek épp a szentmisét, a szentírást és a szentségeket állítják a középpontba, ami örvendetes.
“A pszichológia valóban a misztika helyére kívánna lépni?” Sok esetben igen, máskor nem. Nagyon tudatosan kerültem az általánosítást. A tapasztalataink talán eltérnek abban, hogy melyik lelkipásztor mekkora jelentőséget tulajdonít a mentálhigiénés technikáknak a szentségekkel összevetve. A karizmatikus mozgalmakkal hasonló a tapasztalatom. Ott sem általános, de létező veszélyről van szó. A katolikus egyház híveinek jelentős, papjainak bizonyos része egyszerűen nem fogja fel a szentségek jelentőségét. Ha ez nem így lenne, nem tapasztalnánk az ebből fakadó betegség tüneteit. Tapasztaljuk.