Mi szükség az imádságra?

“Nem a buzgó könyörgések miatt hallgat meg bennünket Isten, hiszen ő mindig készen áll arra, hogy megadja nekünk fényét – nem a látható, hanem az értelmi és szellemi fényt –, csakhogy mi nem állunk mindig készen ennek befogadására, mivel más dolgok felé hajlunk, és a mulandó javak utáni sóvárgás elsötétít bennünket. Az imádságban tehát a szív odafordul Őhozzá, Aki mindig kész adni, ha mi befogadjuk, amit ad.”

Az imádságról értekezve két igazi szakértő, Órigenész (kb. 185 – 254) és Ágoston (354 – 430) felidézi az ismerős érvet, amely soha nem megy ki a divatból. Mi szükség az imádságra, ha Isten úgyis mindent tud? Miért kérjünk tőle bármit is, ha eleve tudja, mire van szükségünk?

„Isten mindent tud, mielőtt megtörténne” (Zsuzsanna 5,35 = Dán 13,42), és nem akkor ismerszik meg számára először, hogy valami megtörténik, amikor az megtörténik, mintha azelőtt nem ismerte volna. Mi szükség hát imával fordulni ahhoz, aki már azelőtt tudja, hogy mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle? Hiszen ‘tudja a mennyei Atya, hogy mire van szükségünk, mielőtt kérnénk őt’ (vö. Mt 6,8).” (Órigenész: Az imádságról 5.2)

“Ámde mivel ő maga [ti. Jézus] is szavakat készül kimondani – még ha csak néhány szót is –, amelyekkel imádkozni tanít minket, fölmerülhet a kérdés, hogy miért szükséges akár csak e néhány szót intézni Őhozzá, ‘aki tud mindent, mielőtt megtörténne’ (Dán 13,42), és aki, miként mondotta, ‘tudja, hogy mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle’ (Mt 6, 8).” (Ágoston: A hegyi beszédről 2.3.13).

Imádkozó nő portréja – Giordani katakomba, Róma, IV. század első fele

Órigenész válasza szerint az imádkozó tudatosítja önmagában, hogy Isten jelenlétében áll, s ez a tudat, vagyis az Istenre való emlékezés, távol tartja őt a bűnöktől, és jótettekre készteti. Az imádság legfőbb haszna a “magát Istenre bízó ember imádságra való készenléte és lelkülete.” Ágoston hasonlóképpen felel a kérdésre. Valójában nem szavakkal kell imádkozni, hanem “a lélekben lévő benső dolgok, és a gondolkozás irányultsága által, őszinte szeretettel és egyszerű lelkülettel.” Egyetértenek tehát abban, hogy nem a szavakban megfogalmazott kérések teljesedése jelenti a legfőbb nyereséget, hanem önmagában az a benső irányultság és lelkület, amellyel az imádkozó ember Istenhez fordul. Az imádságra készülés, a szándék és az ebből fakadó lelkiállapot már önmagában imádság.

Mindezt előrebocsátva egészen hasonló módon leírják azt a folyamatot, amely az imádkozó ember lelkében végbemegy, és amelynek gyümölcse Isten látása. Órigenész a Zsoltárost idézi. “Dávid tehát azt mondja: ‘Hozzád emeltem szememet, aki a mennyben laksz’ (Zsolt 122,1), valamint: ‘Hozzád emeltem a lelkem, Istenem’ (Zsolt 24,1). Mert ha az értelem szeme fölemelkedik a földies dolgokkal való foglalkozástól és az anyagi dolgok képzetével való töltekezéstől, és oly magasra emelkedik, hogy túlnéz mindazon, ami keletkezett, csupán Isten megismerésével van elfoglalva, és tisztelettel, s illő módon társalog ővele, aki hallgatja, akkor hogy ne válna már ez a legnagyobb hasznára annak a szemnek, amely ‘fedetlen arccal szemléli az Úr dicsőségét, és ugyanarra a képmásra változik át dicsőségről dicsőségre’ (2Kor 3,18)? Ekkor ugyanis bizonyos értelmi és isteni kiáradásból részesedik, ami nyilvánvaló ebből a kijelentésből: ‘mint jelet, ránk adtad arcod fényét, Uram’ (Zsolt 4,7). Az a lélek pedig, amelyik fölemelkedik és a testtől elkülönülve követi a szellemet, sőt, nem is csak követi a szellemet, hanem benne van, ami világos ebből: Hozzád emeltem lelkemet (Zsolt 24,1), nos, az ilyen lélek lélek-voltát letéve hogy is ne válna szellemivé?” (Az imádságról 9.2.)

Órigenész tehát az imádkozást benső fölemelkedésnek tekinti. Az értelem először eltávolodik a földi dolgok képzetétől, amely az érzékszervek közvetítésével jut be az emlékezetbe. Az első lépés tehát az elszakadás az érzékelhető dolgoktól. Ezután az értelem elhagyja a teremtményeket, nem csupán az érzékszervekkel felfogható dolgokat, hanem valamennyi teremtményt. Ekkor kiárad rá egy értelemmel felfogható fény, pontosabban ekkor megnyílik az értelem a fény befogadására, és e fényben a fedetlen értelem átváltozik annak képmásává, akit lát – ti. a Fiút – hiszen ismeretelméleti alaptörvény, hogy csakis a hasonló ismerheti meg a hasonlót. Az átváltozás azt jelenti, hogy a lélek természete átalakul, mert elkülönül a testtől, már nem a testben van, hanem a szellemben, ti. Isten Szellemében, a Szentlélekben, aki azonos a fénnyel, mely kiárad az értelemre, hogy az lásson (vö. 2Kor 3,18).

Ágoston nem a fölemelkedés, hanem az odafordulás, a conversio képét választja a leírás keretének. “Csakhogy ismét fölmerülhet a kérdés, hogy akár szavakkal, akár dolgokkal imádkozunk, miért kell egyáltalán imádkozni, ha Isten már eleve tudja, mire van szükségünk. A válasz az, hogy az imádkozás szándéka már önmagában földeríti és megtisztítja szívünket, és alkalmasabbá teszi az isteni adományok befogadására, amelyek szellemi módon áradnak bensőkbe. Mert nem a buzgó könyörgések miatt hallgat meg bennünket Isten, hiszen ő mindig készen áll arra, hogy megadja nekünk fényét – nem a látható, hanem az értelmi és szellemi fényt –, csakhogy mi nem állunk mindig készen ennek befogadására, mivel más dolgok felé hajlunk, és a mulandó javak utáni sóvárgás elsötétít bennünket. Az imádságban tehát a szív odafordul Őhozzá, aki mindig kész adni, ha mi befogadjuk, amit ad, és ebben az odafordulásban megtisztul a benső szem, mivel kizárjuk mindazt, amire a mulandó sóvárgás irányul, mégpedig azért, hogy a szív egyszerű szeme képes legyen elviselni az egyszerű fényt – mely isteni módon, soha le nem nyugodva, változás nélkül ragyog –, sőt nem is csak elviselni, hanem megmaradni benne, nem csupán nehézség nélkül, hanem azzal a kimondhatatlan örömmel, amely a boldog életet igazán és tisztán tökéletessé teszi.” (A hegyi beszédről 2.3.14)

Ágoston szerint a benső szem, az értelem, az Istenhez-fordulásban tisztul meg, hiszen a conversio egyben elfordulás a mulandó dolgoktól. Ebben a szellemi odafordulásban az értelem egyszerűvé lesz, hasonló ahhoz az egyszerű fényhez, amely Istentől belé árad. Ágoston nem hagy kétséget afelől, hogy e fény maga Isten, hiszen változhatatlannak mondja, márpedig ez a jelző egyedül Istent illeti meg. A megtisztult szem, az egyszerű értelem már nem úgy tekint e fényre, mint ami rajta kívül van, vagyis nem csupán elviseli azt, hanem benne marad. A fény, ami talán ebben az esetben is a Szentlélekkel azonos, átjárja és körülöleli az értelmet.