Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

A gazdagság megosztása

A társadalmi kérdések iránt fogékony egyházatyák (elsősorban Alexandriai Kelemen, Nagy Szent Bazil, Nazianzoszi Szent Gergely, Nüsszai Szent Gergely, Szent Ambrus, Szent Ágoston, Aranyszájú Szent János) azt tanítják, hogy a gazdagság önmagában nem jó, nem rossz, hanem közömbös. A kérdés az, hogy mit kezd a gazdag a vagyonával. Ha a pénz igézetében élve öncélúan gyarapítja, raktározza, dugdossa a kincseit, akkor olyan, mint az evangéliumi gazdag ember, aki a bőséges termésnek megörülve azon tanakodott, hogy a régi magtárakat lebontja, és nagyobbakat építtet. Azt hitte, mostantól gondtalanul élvezheti a javait, de Isten még aznap számon kérte rajta lelkét (vö. Lk 12,16-21). Az ilyen birtoklás kapzsiság, a lélek halála. A valódi gazdagság ugyanis nem a javak felhalmozásában, hanem azok igazságos megosztásában áll.

Nem vagyunk azonosak azzal, ami a miénk, hiszen én, aki birtokolok, más vagyok, mint az, amit birtokolok. A magántulajdon fontos, de nem abszolút érték, csak kölcsön, amelyet azért kapunk, hogy másoknak használjunk vele. Ha a gazdag a nélkülözőnek ad, csupán visszaadja jogos tulajdonosának azt, ami megilleti. Amit ugyanis a szükséget meghaladóan birtokolunk, azt mástól vesszük el. Nagy Szent Bazil szerint “ha mindenki a saját szükségletének kielégítéséről gondoskodna, és a fölösleget átengedné a nélkülözőnek, akkor nem volna sem gazdag, sem szegény.”

Szépen összefoglalja a gazdagság megosztásával kapcsolatos ókeresztény tanítást a következő szöveg.

A gazdagság akkor tölti be az embert szolgáló feladatát, ha arra van rendelve, hogy javakat termeljen mások és az egész társadalom számára. „Hogyan tudunk jót tenni felebarátainkkal, ha senkinek nincs semmije?”, kérdezi Alexandriai Kelemen. Aranyszájú Szent János szemléletében a kincsek azok közé a dolgok közé tartoznak, amelyekkel érdemeket szerezhetünk magunknak, amennyiben megosztjuk azokat másokkal. A vagyon érték, amely Istentől jön: aki birtokolja, annak használnia és forgatnia kell, úgy, hogy az ínséget szenvedők is részesüljenek a hasznából: rossz dolognak kell tartanunk a gazdagsághoz való mértéktelen ragaszkodást, a felhalmozásra való törekvést. Nagy Szent Bazil arra szólítja fel a tehetőseket, hogy nyissák fel raktárházaik ajtaját és kiáltsák: „ahogyan egy nagy folyó ezernyi csatornával szeli át a termékeny földet: ugyanúgy szakadnak ezek is ágakra, amikor sokféle úton gondoskodnak arról, hogy ez a gazdagság a szegények hajlékaiba is eljusson.” A gazdagság, amint Szent Bazil magyarázza, olyan, mint a víz, amely annál tisztábban buzog elő a forrásból, minél gyakrabban merítenek belőle, akkor pedig, ha senki sem hasznosítja, megposhad. Később Nagy Szent Gergely is azt mondja, hogy a gazdag csupán kezelője annak, amit birtokol; a rászorulónak megadni a neki szükségeset olyan cselekedet, amit alázatossággal kell végbevinni, mert a javak, amelyekből valaki részesedik, nem az övéi. Aki a gazdagságot megtartja a maga számára, az nem vétlen, hiszen arra van rendelve, hogy adjon másoknak, ami annyit jelent, hogy valójában adósságot törleszt. (Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma 329.)

Advertisements

Information

This entry was posted on március 24, 2014 by in A szeretet kultúrája, Egyházatyák, Közélet.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1,229 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: