Kezdetben van a viszony

„Kezdetben van a viszony” – írja Martin Buber „Én és Te” című esszéjében, a modern perszonalista filozófiák egyik kiemelkedő mesterművében. A mondat művének fő tézisét fejezi ki a lehető legtömörebben – s egyben utal János evangéliumának jól ismert kezdősorára.

A görög “logosz” ugyanis jelent viszonyt is, bár mi szeretjük így idézni a verset: „Kezdetben volt az Ige (logosz), és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”. E vers maga is “viszonyul”, amennyiben a Teremtés könyvének, s így az egész Bibliának a legelső sorára utal: „Kezdetben alkotta Isten az eget és a földet.” Ezért Jánost követve a Genezis Istenének kimondott, teremtő szavában („És Isten szólt …”) már a legelső keresztény írásmagyarázók felismerték a jánosi, személyes Logoszt, aki kezdetben Istennél, az Atyánál van, és “aki által minden lett, ami lett”. Az Atya és a Fiú tehát „viszonyban” vannak. Örök viszonyban egymással, és a teremtés által az időbeli teremtményekkel is. Egymáshoz való örök viszonyuk maga a Szeretet. A keresztény teológusok, akik teológián éppenséggel a Szentháromság tanát értették, az Atya és a Fiú örök Szeretetét a Szentlélekkel azonosították.

Gyakran elmondjuk, és az eszmetörténeti kutatások szépen igazolják, hogy a modern személy-fogalom nem létezne a kereszténység istenfogalma nélkül, amely paradox módon három személy kölcsönös, örök, megszüntethetetlen szeretetkapcsolataként gondolja el az egy, oszthatatlan isteni lényeget. Ennek megfelelően a modern perszonalista filozófiák végső soron teológiai eredetűek, hiszen a szentháromságtani és krisztológiai viták során letisztult „személy” fogalomra alapozódnak.

Perszonalista szemlélet mindazonáltal létezik azt megelőzően, hogy teológiai viták során nevet kapna, és nem csupán a keresztény hagyományban ismerhetjük fel a nyomait.

Praetextatus és Paulina sírfelirata, Kr. u. 384, Róma, Museo Capitolino

Egy császárkori latin sírfelirat, amelyet talán szobortalapzatra véstek, Aconia Fabia Paulinának és férjének, Vettius Agorius Praetextatusnak állít emléket. Praetextatus a római pogány arisztokrácia egyik utolsó nagy alakja, szellemi vezére volt; műveltségéről, jelleméről, kiválóságáról – a csúnyán elfogult Jeromos egyházatyát leszámítva – egybehangzóan tanúskodnak a korabeli források. 384-ben halt meg, nem sokkal azután, hogy kijelölték a következő év konzuljának. Röviddel később elhunyt Paulina is.

A talapzat elülső oldalán felsorolják Praetextatus vallási és állami tisztségeit, valamint azokat a misztériumvallásokat, amelyekbe hitvese beavatást nyert. A hátoldalon Paulina férjét dicsőítő verse olvasható. A jobb- és baloldalon Praetextatus szólítja meg feleségét.

A rendkívül tudatosan szerkesztett párbeszéd-költemény bepillantást enged Paulina és Praetextatus hitvesi szerelmének mélységébe. Negyven évig éltek együtt hűséges szeretetben. Bár egy sírfelirat természetesen mindig idealizálja az elhunytat, a kő előtt állva mi valóban Paulina és Praetextatus hangját halljuk, és azokat a verssorokat olvassuk, amelyeket egykor minden bizonnyal ők maguk írtak hitvesük iránti tiszteletük kifejezésére.

Nincs okunk kétségbe vonni a sokat megélt házaspár őszinteségét. Az asszony rendkívül hálás férjének. A kor szokásainak megfelelően feltehetőleg egészen fiatalon férjhez ment a nála jóval idősebb férfihoz, aki így nem csupán férje, de tanítómestere is lett, sőt beavatta feleségét mindazon rítusba, amely halhatatlanságot ígért. Mindent megtett azért, hogy az asszony valódi társa legyen a földi életben és a túlvilágon is: házasságukra sub specie aeternitatis (az örökkévalóság szempontjából) tekintett.

Az oszlop baloldalára vésett versben, amelyet prózafordításban idézek, Praetextatus így szólítja meg feleségét: „Paulina! Lelki közösségünk a szemérmesség forrása, a szeretet köteléke, tiszta szerelem és égből adott hűség. E közösségre bíztam elmém rejtett titkait. Ajándéka ez az isteneknek, akik a hitvesi ágyat körülfonják baráti és szemérmes kötelékekkel: az anya odaadásával, a feleség varázsával, a nővér kötelességtudásával, a lánygyermek szerénységével, és oly bizalommal, amely barátainkhoz fűz minket. Te az együtt töltött évek tapasztalatával, a megszentelés szövetségével, tartós, hű, tiszta egyetértéssel segíted, szereted, ékesíted és tiszteled férjedet.”

Paulina varázslatos feleség, odaadó anya, kötelességtudó testvér, szerény gyermek, bizalmas barát. A laudáció szerint úgy feleség, hogy közben gyermek, szülő, testvér és barát. Ezek a viszonyok – a latinban a „nexus” szó áll itt -, amelyeket az istenek szőnek („nectunt”) bonyolult hálóvá, nem választhatók el egymástól. A rokoni, baráti kötelékek az asszony személyiségének integráns részét képezik, de úgy is mondhatjuk, hogy éppen ebben az összetett viszonyrendszerben születik meg az a személy, akit Praetextatus feleségében, Paulában dicsér. Ez a házaspár nem platonikus lelki egyesülést remélt a halál után, hanem két személy találkozását. Találkozást azzal, aki mindig a Másik, mindig Te marad. A földi létben sem két külön lélek közös életét élték, hanem egyetlen lelki sorsközösséget (pectoris consortio) alkottak.

Mi ez, ha nem mélységesen perszonalista szemlélet? Egy vallási hagyományaira büszke, minden lehetséges misztériumvallásba beavatást nyert, pogány római arisztokrata házaspár hitvallása, akik nem a keresztények háromszemélyű egy Istenében hittek. Úgy látszik, aki igazán szeret, eredendően perszonalista, és nem is lehet más – ha igaz az, hogy „kezdetben van a viszony”, kezdetben van a Logosz, és kezdetben a Logosz által alkotta Isten a mindenséget.