A hit és az irgalmasság cselekedetei
„Katolikus az, aki közel mer menni olyan emberekhez, akiket kitaszítottak.” A tételt Ferenc pápa védelmében fogalmazza meg az értékes és hiánypótló Talita szerkesztője a katolikus „fundamentalistákkal”, „tradicionalistákkal”, és mindazokkal szemben, akik nem tudják eldönteni, végül is mi a jelentősége és eredménye az októberi rendkívüli szinódusnak. Valóban sokan elmélkednek ma arról, hogy Ferenc pápa megjelenésével pusztán a stílus változott-e meg, vagy tartani kell a katolikus egyházban a tanbeli “fellazulástól”.
Igaz lenne, hogy a kitaszítottakhoz és szenvedőkhöz való közelség a hit mércéje? Bizonyos értelemben igen, bár szerintem helyesebb inkább azt mondani, hogy „nem katolikus az, aki nem mer közel menni az olyan emberekhez, akiket kitaszítottak.” A hittel kapcsolatos kérdéseket azonban, így például azt, hogy milyen irányba vezeti az egyházat a pápa, nem lehet egyszerűen azzal elintézni, hogy az irgalmasság cselekedetei döntenek.
Máté 25. fejezetének tanítása természetesen megkérdőjelezhetetlen: amit egynek tesztek / nem tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek / nem teszitek. Ahhoz azonban hitre és ismeretekre van szükség, hogy tudjuk, ki az az Emberfia, aki Máté evangéliumában beszél, és mit jelent az, hogy neki tesszük vagy nem tesszük meg mindazt, ami alapján majd megítél minket.
Szent Ambrus világosan fogalmaz a hit és az irgalmasság cselekedeteinek viszonyáról: „Első a hit, azután jön az irgalmasság. Az irgalmasság a hittel együtt értékes, hit nélkül pőre, hit nélkül állhatatlan. A hit ugyanis minden erény szilárd alapja. Boldog, aki megérti Krisztus nélkülözését és szegénységét, aki szegénnyé lett értünk, noha gazdag volt. Gazdag az országban, szegény a testben, mivel fölvette ezt a szegény testet.” Logikai sorrendről van szó: Krisztus irgalmasságának hitbeli megértése az alapja a Krisztus-hívő irgalmasságának.
Úgy vélem, sem az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás, sem az októberi szinódus nem ad alapot arra, hogy Ferenc pápa ortodoxiáját bárki komolyan megkérdőjelezze. Ugyanakkor a kitaszítottak és szegények melletti látványos elköteleződése önmagában nem is bizonyíték rá.
Heidl György blogja 
Jó kérdés, hogy melyik az előbbre való a katolicizmusban: a hit vagy az irgalmasság cselekedetei? Melyik előfeltételezi a másikat? Üdvözülhet-e, aki hősies fokon gyakorolja az irgalmasságot, de lelkében tusakodik a hittel? (Hasonlóan Teréz anya “sivatagos” lelki évtizedeire – mi lett volna, ha abban az állapotban marad,miközben továbbra is ápolja a leprásokat, kíséri a haldoklókat?) Miközben egyértelmű, hogy senki se jut az Atyához másképp, csak Jézus által, az is egyértelmű, hogy amit egynek teszünk a “kicsinyek közül”, azt Jézusnak tesszük, és az (is) az üdvözülésünk feltétele. Mindkettő forrása az evangélium, nem is “csak” valamelyik levél. Mt 25 alaposan feladja a leckét azoknak, akik a hitet teszik meg az irgalmasság gyakorlásának értelmévé, alapjává. Mi alapján szólítja ki Jézus a (pogány) nemzetek közül azokat, akik jobbjára állhatnak? Úgy tűnik, kizárólag az irgalmasság cselekedetei alapján. Úgy tudom, erre alapozta Rahner az anonim kereszténység fogalmát, amikor egy jóhiszemű más vallásútól nem várhatjuk el, hogy ismerje Jézust, vagy hittel elfogadja őt, életmódjával mégis lehet látens keresztény. A Zsinat is utalt erre. Pál ihletett Szeretet-himnuszában a hit – remény – szeretet erényei közül első helyre teszi a szeretetet, megelőzve a hitet. Ambrus atya gondolatai tiszteletre méltók, de csak bizonyos korlátok között fogadhatók el teljesen. Sok egyházatya sok szép és megfontolásra érdemes gondolatát írta felül a történelem és az egyház. Mindezeket magam ellen is írom: könnyebbnek érezném a sorsom, ha a hit számítana elsőrendűen… a hit, az irgalmasság cselekedetei nélkül, esetleg csak szellemi tevékenységgel… nagyon kényelmes volna az nekem. Szóval a kérdés nyitva marad.
Bocsánat, de szerintem teljesen másról van szó, nem ilyen érzelmi kérdésekről. A bejegyzés kiindulópontja a következő volt. 1. A Talita felidézi, hogy ma sokan megkérdőjelezik Ferenc pápa ortodoxiáját. 2. Erre a Talita válasza: Ferenc pápa közel megy a szenvedőkhöz, tehát ortodox. 3. Szerintem ez az érv nem helytálló, mert a hit ortodoxiája nem függ attól, hogy közel megyünk-e a szenvedőkhöz. Egyébként hitkérdésekben szívesen tévedek Szent Ambrussal.
Nem is egészen értem a kérdést, legalábbis ebben a formában:
“Üdvözülhet-e, aki hősies fokon gyakorolja az irgalmasságot, de lelkében tusakodik a hittel? (Hasonlóan Teréz anya “sivatagos” lelki évtizedeire – mi lett volna, ha abban az állapotban marad,miközben továbbra is ápolja a leprásokat, kíséri a haldoklókat?)”
A hitetlenség kísértése, illetve a hit ÉRZÉSÉNEK elvesztése miért lenne hitetlenség? Aki a lelkében tusakodik a hittel – de mégis kitart, és továbbra is “hősies fokban” (hú, de félreérthető ez!) gyakorolja az irgalmasságot (és ezt nem farizeusként, önmaga, mások vagy Isten előtti üzleti érdekből, érdemekért teszi), az miért, és hogyan lehetne egyáltalán hitetlen? Ha valamire, hát erre igazán áll a Jakab levél 2, 18: “Ha tettek nélkül megmutatod nekem a hitedet, tetteim alapján én is bebizonyítom neked a hitemet.”
“Üdvözülhet-e, aki hősies fokon gyakorolja az irgalmasságot, de lelkében tusakodik a hittel? (Hasonlóan Teréz anya “sivatagos” lelki évtizedeire – mi lett volna, ha abban az állapotban marad,miközben továbbra is ápolja a leprásokat, kíséri a haldoklókat?)”
Egyrészt Teréz anya tudtommal pontosan “abban az állapotban maradt”: élete végéig tusakodott. Nem a hittel – hanem a hit elvesztésének ÉRZÉSÉVEL. Ő maga úgy fogalmazott, hogy sokszor azt sem tudja, van-e Isten – csak azt, hogy “ha van, akkor engem (mármint Teréz anyát) nem akar”…
A lelki vezetői többnyire valóban a klasszikus “lelki sivatag” élménynek tartották ezt az érzését. Azt gondolom, és viszonylag biztos vagyok benne, hogy az ő esetében egészen másról volt szó.
Egy szemlélődő szerzetes esetében a lelki szárazság valóban majdnem az egyetlen “próbatétel”, és sokszor talán ezt a “célt” is szolgálja elsősorban (ha már mi olyanok vagyunk, hogy szeretünk mindenben “célt” keresni). Ugyanolyan ez, mint a házasságban: amíg jó NEKEM veled, addig persze, hogy nem hagylak el – de addig még én sem tudhatom, hogy igazán téged szeretlek, vagy egyszerűen csak magamat – azt, hogy NEKEM jó veled.
Teréz anyánál viszont, és mindenkinél, aki igazán nyomorult, kiszolgáltatott emberekkel él, egész másról van szó.
Teréz anya pontosan azt kérte Istentől és a rendi elöljáróitól, hogy olyan szegényként élhessen, amilyen szegények azok, akiket szolgálni szeretne. Hát nem is történt vele ennél se több, sem más… Tulajdonképpen nekem teljesen megdöbbentő, hogy a lelki vezetői hogy nem értették meg, és hogy mennyit nehezítettek az életén a lelki elhagyatottság érzetének félremagyarázásával. Egész biztos vagyok benne, hogy az elhagyatottság érzete nem csökkent volna – de ELVISELNI mégis sokkal könnyebb lett volna, ha megérti.
Mert a rá bízottaknak sem az a legrettenetesebb, hogy nincs ruhájuk, vagy nincs mit enniük. Még csak nem is a halál, vagy a fizikai fájdalom. Aki haldoklókkal dolgozott, az jól tudja, hogy ezek alig befolyásolják a legtöbb haldokló kedélyállapotát: borzasztó fájdalmak között is sokan teljesen nyugodtak, derűsek, mosolygósak – és fordítva: egész jó fizikai körülmények és fájdalommentes közérzet mellett is van, aki retteg, szorong, kétségbe esik, vagy éppen őrjöng.
Egy érinthetetlennek, aki akkor sem végezhet WC-pucolásnál érdekesebb munkát, ha 150-es IQ-ja van, vagy annaka leprásnak, aki akkor is a hajléktalanok közt, patkányok által összerágva fog meghalni, ha vannak emberek, akiket szeret, és még szeretne dolgozni is, sőt képes is lenne értékes munkát végezni – hát egy ilyen embernek nem az a fő nyomora, hogy nem kap többet enni, vagy hogy nem lehet váltás ruhája. Az igazi kétségbeesésük (és esetleg lázadásuk) oka az, hogy ők aztán jogosan érzik azt, hogy “lehet, hogy van valami fajta Isten – de akkor az ŐKET NEM AKARJA…” Éli, Éli, lamma szabaktani…
Helyenként a levelezéséből és a hátramaradt vallomásaiból látható, hogy valamit néha kezdett ebből Teréz anya is megérteni: hogy a saját Isten általi elhagyatottsága nem öncélú próbatétel – hanem pontosan ez az a szolidaritás, amit vállalni akart a szegényeivel…
Gyuri, a Talita-cikk számomra éppen arról szól, hogy Ferenc pápa hitének ortodoxiája (vagyis lefordítva magamnak: hitelessége, közelsége a tiszta jézusi tanításhoz) elválaszthatatlan attól, hogy mennyire hajol közel az irgalomra szorulókhoz. Az evangéliumok üdvözülésre utaló részleteiből ez számomra indokoltnak tűnik. A Talita-cikk arra is utal, hogy a pusztán elméleti tiszta hit, a hittételeknek tökéletesen megfelelő életmód és annak megkövetelése másoktól könnyen farizeusi egyházhoz vezet. Nyilván ebben látásmódbeli különbség van közöttünk, ill. a fogalmakat másképp használjuk. Valóban, Ambrus atyával elég jó lehet akár még tévedni is, ezt megértem.
Sokkal egyszerűbb dologra gondoltam, nem a hittételeknek megfelelő életmódra, pusztán elméleti tiszta hitre stb. Ambrusnak igaza van, és ezt szerintem igen könnyű belátni, ha nem valami elvont irgalmasságot állítunk szembe valami elvont hittel. Mindkettő nagyon is jól meghatározott. Ambrus szerint tehát a Krisztus megtestesülésébe vetett hit megelőzi az irgalmasság cselekedeteit, hit nélkül az irgalmasság bizonytalan. Az irgalmasság cselekedeteinek ugyanis az a sajátosságuk, hogy amit a legkisebbeknek teszünk, azt Krisztusnak tesszük (Mt 25, 40 és 45). Az irgalmas cselekedet tehát valójában odafordulás Krisztushoz. A legkisebbekben azért láthatjuk meg Krisztust, mert ő maga szegénnyé és nélkülözővé lett. Hogyan fordulhatnék oda Krisztushoz, ha előbb nem tudok róla, nem hiszem, hogy ő az emberré, szegénnyé, szenvedővé lett Isten? A hit tehát valóban megelőzi az irgalmasságot. Jócselekedeteket véghezvihetek Krisztus-hit nélkül is. Ki tagadná? Ezekről a tettekről Ambrus azért mondja, hogy bizonytalanok, mert nem tudni, mi motiválja a cselekvőt. A dicsőség, a viszonzás, saját jóságom, nagylelkűségem igazolásának vágya? Vajon a multimilliárdos filantrópok adományai az evangéliumi értelemben vett irgalmasság cselekedeteinek tekinthetők? Nem, mert azok lényege, hogy a szegényhez, nélkülözőhöz mint Krisztus képmásához fordulok oda.
Jabbok66, örülök, hogy ennyire rezonál Teréz anyára, én is lenyűgözőnek látom őt, és talányos az élete, a vívódása. Pszichológiai magyarázata a “hitetlenségére” nekem szimpatikus, mert akár igaz is lehet. Ezt azonban sosem tudjuk meg biztosan. Az pedig a mi ítéletünk-véleményünk, hogy valaki elvesztette-e a hitét vagy csak “úgy érezte, mintha”. Hajlok arra, hogy nincs nagy jelentősége, minek gondoljuk a másikban lezajló folyamatokat, mert ez nyilván az ő számára nem lehetett vigasz. De köszönöm, hogy megosztotta a meglátásait, mert számomra jó magyarázatnak tűnnek.