Herbert Doms a házasság értelméről
1935-ben jelent meg németül, majd hamarosan francia és angol fordításban is, Herbert Doms morálteológus élénk vitákat kiváltó, korszakalkotónak bizonyult munkája „A házasság értelméről és céljáról” (Vom Sinn und Zweck der Ehe. Ostdeutsche Verl.-Anstalt, Breslau 1935). Már a cím is egyfajta szembehelyezkedés a sok évszázados felfogással, miszerint a házasság elsődleges célja az utódnemzés, és minden egyéb cél ennek van alárendelve. Doms ezzel szemben a házasság értelmére (Sinn, meaning, sens) kérdez rá, elválasztva azt a “cél” fogalmától. Elgondolása mély rokonságban áll kortársa, Dietrich von Hildebrand perszonalista házasságfilozófiájával. Mindkét szerző nézetei erőteljesen befolyásolták a II. Vatikáni Zsinat vonatkozó dokumentumának (Gaudium et Spes) végső szövegváltozatát és az ún. “test teológiáját.”
Doms szerint egyetlen emberi kapcsolat sem olyan speciális, mint a két nem egymással való kapcsolata, amely az emberi egzisztencia minden szintjén, szellemi, pszichikai és fizikai síkon is kölcsönös. A nemi különbség az egész személyiséget meghatározza, és csak egy egész életút teszi teljessé. A két nem spirituálisan kevésbé, ámde testét tekintve annál inkább különbözik, és a test teljessé tétele az egész teljessé válásának kifejeződése. Nagyon lényeges Domsnál, hogy a férfi és a nő egymásnak való odaadása tisztán spirituális szinten kezdődik, és fizikailag teljesül be. Ezért a merőben fizikai aktus lealacsonyít, természetellenes és a legkevésbé sem emberi. A teljes közösség iránti vágy csak akkor nyer kielégülést, ha ez a közösség kölcsönös, tartós és szilárd.
A hagyományos, szenttamási elgondolással szemben Doms azt hangsúlyozta, hogy nem az utódnemzésnek, hanem a férj és feleség közvetlen önátadásának a következménye a tartós életközösség. Nem a gyermek tartja össze a házasokat külsőleg, hanem saját kapcsolatuk egyesíti őket bensőleg, amit Doms sajátos német terminussal jelölt: Zweieinigkeit, utalva ezzel Ter 2,24 versre, „és a kettő egy test lesz”, azaz „kettőegységgé”, vagy a kettő egységévé.
Név nélkül, de egyértelműen Doms könyvének fő tézisére célozva, 1944. március 29-én a Szent Officium tárgyalta azt a kérdést, hogy megengedhető-e az a vélekedés, amely tagadja, hogy a házasság elsődleges célja az utódnemzés és nevelés, vagy hogy a másodlagos célok lényegében nincsenek alárendelve az elsődleges célnak, hanem alapvetőek és függetlenek attól. Április 1-én megszületett a határozat: nem.
Egyik felkészült, tomista bírálója ezt követően egyebek mellett azt rótta fel a német morálteológusnak, hogy szerinte az emberi individuum önmagában tökéletlen és befejezetlen, és a házasság ezt a tökéletlenséget orvosolja. Ez a nézet pedig, teszi hozzá, ellentétes a katolikus állásponttal a cölibátus kérdésében, mely szerint a cölibátus kiválóbb a házasságnál.
Jogosnak tűnő bírálat, de érdemes megnézni, vajon ezt állítja-e Doms. Valójában ő maga is tomista terminológiát használva beszél actus primus-ról, amely a létező önmagában vett tökéletessége, ami tehát az elsődleges tökéletesség vagy aktualitás. Ez által az adott létező az, ami. És beszél actus secundusról, amely a létező végső tökéletessége, és amely a véges létező céljának való megfelelésben áll. Könyvében Doms kifejezetten állítja, hogy az egyedül élő ember is betöltheti a legmagasabb szellemi hivatását, és értékes a társadalom számára is, de hangsúlyozza, hogy a legtöbb ember számára a házasság jelenti az utat a személyes tökéletesedéshez.
Heidl György blogja 
“a cölibátus kiválóbb a házasságnál” – ez az álláspont hol van kifejtve?
Trentó-i Zsinat: „ki van közösítve, aki azt állítja, hogy a házas állapotot fölébe kell helyezni a szűzi állapotnak vagy a celibátusnak, és hogy nem jobb és boldogabb dolog szüzességben vagy celibátusban maradni, mint házasságra lépni” [DH 1810].
XII. Piusz: Sacra Virginitas (1954) (DH 3911-3912): azokkal szemben, akik a házasságot tökéletesebbnek tartják a szüzességnél, mert az előbbi szentség, az utóbbi nem.
XII. Pius: Sacra virginitas (1954) II.: AAS 46 (1954), 174 skk.
„Mert bár azok, akik a tökéletes tisztaság életmódját választották, az ilyen emberi szeretetről lemondtak, mindazonáltal ebből az okból még nem állítható, hogy emiatt emberi személyiségüket mintegy erőtlenné és kifosztottá tették. Magától a mennyei ajándékok Osztogatójától kapnak ugyanis olyan szellemi kincset, amely a házastársak egymásnak adott “kölcsönös segítségét” mérhetetlenül felülmúlja.
II. János Pál: Familiaris Consortio (1982) II.16
„Ezért az Egyház teljes története folyamán mindig megvédte a szüzesség karizmájának kiválóbb voltát a házasság karizmája előtt, amiatt a teljesen egyedülálló kötelék miatt, amely a szüzeket Isten Országához köti.”
Köszönöm! Tanulságos. Most akkor vagy a házasságban élők nem lehetnek tökéletesek vagy ha ők is lehetnek tökéletesek, vannak, akik tökéletesebbek…
Erről a témáról szeretnék hamarosan írni, mert valóban felmerül néhány tisztázandó kérdés. Előbb azonban jön még valami Domstól.
Szerintem „a cölibátus kiválóbb a házasságnál” mondat csak akkor értelmes, ha – mondjuk – János és Júlia úgy érzik, megtalálták egymásban a nagy Ő-t, és boldogan készülnek a házasságra, ekkor azonban egyikük azt fedezi fel magában, hogy Isten a szerzetességre hívja.
Ebben a helyzetben az illetőnek döntenie kell, nem választhatja egyszerre a házas és a szerzetesi hivatást, hiszen a két életállapot kizárja egymást.
Én azt gondolom, hogy „a cölibátus kiválóbb a házasságnál” mondat csak ebben az esetben értelmes, ugyanis ebben az esetben az illetőnek, ha valóban Krisztust kívánja követni, vagyis a lehető legteljesebben Istennek akarja adni magát, akkor azt az életállapotot kell választania, amelyben ezt megteheti, ez az állapot pedig számára a szerzetesség.
Olyan ember esetében viszont, aki a házasságra érez hivatást, a szerzetességre nem, a házasság az az életállapot, amelyben a legteljesebben Istennek tudja adni magát, vagyis az ő esetében értelmetlen az a mondat „a cölibátus kiválóbb a házasságnál”, hiszen Isten nem hívja őt a celebsz életre.
Ami bennem fölmerül kérdésként.
– Ha megengedjük, hogy sokan tökéletesek, de vannak, akik még tökéletesebbek, akkor ezzel a logikát felfüggesztjük, mivel a tökéletes az már felsőfok. Ez persze lehetséges, de nem válogathatunk, hogy ezt a dolgot kikövetkeztetjük, amazt meg nem, hanem megengedjük az ellentmondást.
– Milyen istenképet fejez ki az, ahol van egy fajta elvárás, hogy praktikusan milyen életforma a non plus ultra, de ha valaki más életmódot választ, az már csak másodrendűen lehet tökéletes…
– a caelebs élet és a szűzesség azért nem ugyanaz. Szűz Mária például szerintem feleség és anya volt, hordozva ennek minden terhét. Hány édesanya szívét járja át tőr látva gyermekei szenvedését, értelmetlen halálát… nem sokkal inkább a családjáért, gyermekeiért önmagát feláldozó családanyák példaképe és mintája-e a Szent Szűz, mint a szerzetesnőké?
‘Most akkor vagy a házasságban élők nem lehetnek tökéletesek vagy ha ők is lehetnek tökéletesek, vannak, akik tökéletesebbek…’
Nem az emberekről volt szó, hanem az utakról. Hogy ki milyen messze jut a maga útján, az megint más kérdés.
A ‘kötelező’ papi cölibátus még egyes katolikus ismerőseimet is megbotránkoztatja. Aztán mikor megkérdezem tőlük, hogy miért azokat féltik, akit önként vállalták a szüzességet, miért nem azokat, akik akaratuk ellenére kapták ezt a feladatot, akkor zavart hümmögés a válasz.
A dolog hátterében a szexualitás helytelen szemlélete áll. Nem fogadják el azt, ami Hildebrandnak, II. János Pál pápának és előttük oly sok embernek nyilvánvaló volt: a szexet -az evilági örömökhöz és végső soron az egész emberi élethez hasonlóan- az teszi igazán értékessé, amire mutat
‘a Szent Officium tárgyalta azt a kérdést, hogy megengedhető-e az a vélekedés, amely tagadja, hogy a házasság elsődleges célja az utódnemzés és nevelés, vagy hogy a másodlagos célok lényegében nincsenek alárendelve az elsődleges célnak, hanem alapvetőek és függetlenek attól. Április 1-én megszületett a határozat: nem.’
Azt azért fontos megjegyezni, hogy ebből nem következik például az, hogy két kora miatt vagy más okból nemzőképtelen ember házassága szükségképpen helytelen lenne.