Úton Emmausz felé: hit, megismerés, részesedés

Duccio di Buoninsegna, Emmausz. 1308-1311, Siena, Museo dell’Opera del Duomo

A húsvét ünneplése nem zárul le a szent három nap elmúltával, hanem a következő vasárnapig, húsvét nyolcadáig tart – nem beszélve most arról, hogy az egyház minden szentmisében a húsvétot ünnepli. A korai egyházban az ünnep folytatása sokkal látványosabb volt, mint ma. A szombatról vasárnapra virradó éjszaka megkeresztelteket, akiket ekkor már neofitáknak – „új sarjaknak”, „friss hajtásoknak” – hívtak, a püspök tovább tanította. Ezen a héten, amelyet keleten fényes hétnek neveznek, az egyház friss hajtásai már a gyülekezet tagjaival együtt vettek részt az istentiszteleten, a keresztségkor kapott fehér ruhájuk azonban feltűnően megkülönböztette őket a többiektől. Egyes helyeken nem csupán fehér ruhát hordtak ezen a héten, hanem egy külön erre a célra készített, csak ebben az időszakban viselt szandált is. Megjelenésükkel is emlékeztettek a keresztségben kapott teljes megtisztulásra és újjászületésre. A püspök minden nap homíliát mondott az aznapi evangéliumi szakaszokról – ezek a négy evangélium feltámadás-elbeszélései voltak –, valamint a szentségekről: a keresztségről és az eucharisztiáról. Volt, aki ezen a héten magyarázta a Miatyánk kéréseit is.

Húsvét nyolcadának szerdáján az egyház Jézus és az emmauszi tanítványok találkozásának elbeszélését olvassa fel Lukács evangéliumából. A tanítványok fokozatosan jutnak el a hitre és megértésre. A beszélgetésből kiderül, hogy ők prófétának tartják Jézust, akit igazságtalanul megöltek, ámde maga Jézus tanítja meg őket az Írásokból arra, hogy a szenvedés és a kereszthalál a messiási próféciák beteljesülése volt. A tanítványok „szíve lángol”, ahogyan feltárul számukra az Írások értelme, s végül a kenyértörésben felismerik az élő, feltámadt Jézust. Előbb eljutnak a hitre, a hittől a megismerésre, a megismerést pedig beteljesíti a Krisztussal való szentségi egyesülés. A két tanítvány, aki a jeruzsálemi Golgotától, a szenvedés helyétől elindulva halad Emmausz felé, s végül hazaérkezik Jézussal, azt az utat járja be, amelyen Krisztus minden tanítványának végig kell haladnia. A neofiták is akkor érkeznek haza, amikor húsvét nyolcadának vasárnapján immár a hívő közösség teljes jogú tagjaiként részesülnek az eucharisztiában. Ezután levetik fehér ruháikat, és bensőleg teljesen átalakulva, új küldetéssel térnek vissza a világba.

„Íme, két másik tanítvány ment az úton, és a Jeruzsálemben történtekről beszélgetett, a zsidók gonoszságáról, Krisztus haláláról. Útközben csevegtek, sajnálkoztak, hogy meghalt, de nem tudtak a feltámadásáról. Ő megjelent nekik, harmadikként útitársul szegődött hozzájuk, és barátságosan elbeszélgetett velük. Nem nyílt meg a szemük, hogy felismerjék őt. A szívnek alaposabb képzésre van szüksége, ezért késlekedik az ismeret. Megkérdezi tehát tőlük, miről beszélgetnek, hogy ők maguk mondják ki azt, amit ő tudott. Mit hallottatok? Csodálkoztak, hogy egy ilyen híres és közismert dologról úgy kérdezősködik, mint aki semmit nem tud. Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Ő megkérdezte tőlük: »Micsoda?« Azt felelték: »A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt (Lk 24,18-19). Tanítványok! Hát ennyi volna az egész? Krisztus, a próféták ura, csak egy próféta volt? Kikiáltónak nevezitek a bírátokat. (…) Kedveseim, a folytatásból nagy misztériumot ismerünk meg. Halljátok! Velük ment, vendégül látták, megtörte a kenyeret és felismerték. Mi se mondjuk, hogy nem ismerjük Krisztust: ismerjük, ha hiszünk. Még az is kevés, hogy ha hiszünk, ismerjük, mert ha hiszünk, akkor ő a miénk. Az övék volt Krisztus a lakomán, és a miénk a lelkünk mélyén. Nagyobb az, ha a szívünkben van Krisztus, mint ha a házunkban. A szívünk ugyanis mélyebben a miénk, mint a házunk.”

(Részlet Szent Ágoston 232. beszédéből)