Müller bíboros véleménye a Fiducia Supplicans nyilatkozatról

Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció volt vezetője egyike a Ferenc pápát nyíltan is bíráló katolikus főpapoknak. A 2023 decemberében Ferenc pápa jóváhagyásával, és vállaltan az ő lelkipásztori útmutatásai alapján megfogalmazott Fiducia Supplicans nyilatkozatnak eltérő a fogadtatása a világegyházban – így a kelet-európai katolikus vezetők között is -, de igazán figyelemre méltó teológiai bírálatot még nem olvashattunk róla. A helyzet most megváltozott, mivel Müller bíboros, akinek dogmatikai tudását aligha lehet megkérdőjelezni, éles kritikával elemezte és – szándéka szerint – cáfolta az FS teológiai állításait. Müller bíboros érveivel lehet egyetérteni, lehet velük vitába szállni,egy dolgot azonban biztosan nem lehet: figyelmen kívül hagyni. Minthogy nem igazán látok olyan hazai fórumot, ahol szabadon (egyházi és/vagy politikai kontroll nélkül), érdemben és kulturáltan lehetne aktuális katolikus teológiai kérdésekről beszélgetni és vitázni, a szöveg fordítójának, Sallai Gábor barátomnak az engedélyével, és egyben hálás köszönettel, az alábbiakban közlöm Müller bíboros írását.

A szó és a jel összhangja: minden áldásnak összhangban kell lennie Isten akaratával

A Fiducia supplicans (FS) című nyilatkozattal, mely az áldás lelkipásztori jelentésével foglalkozik, a Hittani Dikasztérium (HD) prefektusa olyan álláspontot foglal el, amely példátlan a katolikus egyház tanításában. A dokumentum szerint a pap – ha nem is liturgikus keretek között, hanem magánszinten – megáldhatja azokat a párokat, akik a házasságon kívül élik meg a szexualitásukat, a homoszexuális párokat is beleértve.

A sok-sok kérdés, amelyet püspökök, papok és világi hívek tettek fel ennek nyomán, megérdemli, hogy egyértelműen és köntörfalazás nélkül válaszoljunk rá.

Vajon ez a kijelentés nem mond ellent nyíltan a katolikus tanításnak? Kötelesek a hívek elfogadni ezt az új tanítást? Szabad a papnak ilyen újonnan meghatározott magánáldást adni? És a megyéspüspök megtilthatja, ha az egyházmegyéjében előfordul ilyen?

Hogy minderre válaszolni tudjunk, nézzük meg, mi is áll pontosan ebben a dokumentumban, és milyen érveket használ.

A kérdéses dokumentum, amelyet sem a bíborosi kollégium közgyűlése, sem a fent nevezett Dikasztérium püspökei nem vitattak meg és nem hagytak jóvá, elismeri, hogy az abban előterjesztett tanítás teljesen új, és hogy mindenekelőtt Ferenc pápa lelkipásztori tanítására épül.

A katolikus hit szerint a pápa és a püspökök meghatározhatnak bizonyos lelkipásztori hangsúlyokat, és a kinyilatkoztatás igazságát találékonyan a mindenkori új kihívásokhoz igazíthatják például a társadalmi tanítás vagy a bioetika területén oly módon, hogy közben a keresztény emberkép sarkigazságait is tiszteletben tartják.

Az újítások nem léphetnek túl az isteni kinyilatkoztatáson

Az ilyen újítások azonban nem léphetnek túl azon, amit az apostolok nekünk mint Isten népének egyszer s mindenkorra kinyilatkoztattak (vö. Dei verbum 8). A helyzet az, hogy az FS végkövetkeztetéseit a Biblia egyetlen szava, az egyházatyák, illetve az egyháztanítók egyetlen szövege, a Tanítóhivatal egyetlen korábbi dokumentuma sem támasztja alá. 

Mindemellett magának a tanításnak a radikális megváltoztatásáról van szó. A tanítás szerves fejlődéséről ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha az új magyarázat legalább burkoltan benne van a kinyilatkoztatásban, és ami a legfontosabb: egyetlen dogmatikai meghatározásnak sem mond ellent. A tanbéli fejlődés pedig, amely a tanítás mélyebb értelmét tárja fel, mindig fokozatosan, hosszú érlelődésen keresztül valósul meg (vö. Dei verbum 8).

Az utolsó tanítóhivatali állásfoglalást erről a témáról ugyanez a Hittani Kongregáció fogalmazta meg 2021 márciusában, vagyis kevesebb, mint három éve, határozottan elutasítva az ilyen kapcsolatok megáldását. A bűnös életállapotú emberek nyilvános és magánjellegű megáldását egyaránt kizárta.

Mivel támasztja az FS az új tanítás létét, ha nem akar ellentmondásba kerülni a 2021-es korábbi dokumentum kijelentéseivel?

Az FS először is elismeri, hogy mind a Kongregáció korábbi válasza, mind az áldásról szóló hagyományos érvényes és kötelező tanítás nem teszi lehetővé olyan helyzetek megáldását, amelyek ellentétesek Isten törvényével és Krisztus evangéliumával, amint arról a házasságon kívüli nemi kapcsolatok esetében van szó.

Ez nemcsak a szentségekre vonatkozik, hanem más áldásokra is, amelyeket az FS „liturgikus” áldásoknak nevez, és amelyek azokhoz a rituálékhoz tartoznak, amelyeket az Egyház „szentelményeknek” hív, és a II. Vatikáni Zsinat után kiadott megújított Rituale Romanum (Római Szertartáskönyv) ismertet. Az áldások ezen két fajtájánál fontos, hogy az áldás összhangban legyen az Egyház tanításával (FS 9-11).

Hogy miért baj az áldás fogalmának kiterjesztése

Hogy olyan helyzeteket is meg lehessen áldani, amelyek ellentétben állnak az evangéliummal, a Hittani Dikasztérium szokatlan megoldást javasol, éspedig az áldás fogalmának kiterjesztését (FS 7,12).

Ezt a következőképpen indokolja: „El kell kerülni azt a veszélyt is, hogy az áldás jelentését kizárólag erre a szempontra (a szentségek és a szentelmények „liturgikus” áldásaira) korlátozzuk, ez ugyanis oda vezetne, hogy egy egyszerű áldástól is ugyanazokat az erkölcsi feltételeket várnánk el, mint amelyeket a szentségek vétele követel meg.” (FS 12).

Hogy tehát azok útját is kísérhessük, akik bűnben élnek, az áldás új fogalmára van szükség, amely túlmutat a szentségeken.

A szentségeken túlmutató áldás azonban már a szentelményeknél is megvan. Az Egyház nem ugyanazokat az erkölcsi feltételeket kívánja meg egy áldás esetében, mint a  szentségek fogadásakor.

Ez történik például annál a megtérő bűnösnél, aki ugyan nem szeretné feladni bűnös állapotát, de alázatosan áldást kérhet, hogy az ÚR adjon neki világosságot és erőt, hogy egy nap megértse és kövesse az evangélium tanításait. Ehhez azonban nem lenne szükség újfajta áldásra.

Miért kell akkor kiterjeszteni az áldás fogalmát, ha a Rituale Romanumban szereplő áldás már most is túlmutat a szentségeken?

A hagyományos értelemben vett áldás ugyan túlmutat a szentségeken, de csak olyan „dolgok, helyek és körülmények” megáldását teszi lehetővé, „amelyek nem mondanak ellent az evangélium tanításának és szellemének” (az FS 10. pontja a Rituale Romanumra hivatkozva).

És ez az a pont, amellyel szakítani kell, hiszen olyan körülményeket akarnak megáldani, amelyek ellentmondanak az evangélium tanításának és szellemének, például az azonos nemű emberek tartós kapcsolatát.

Az új szentelmények nem bagatellizálhatják a bűnt.

Az Egyháznak ugyan lehetősége van arra, hogy bővítse a jelenlegi szentelmények körét (lásd a II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum concilium kezdetű konstitúciójának 79. pontját), a jelentésüket azonban nem változtathatja meg úgy, hogy a bűnt bagatellizálják, különösen olyan ideológiailag terhelt kulturális helyzetben,  amely még a híveket is megtéveszti.

És pontosan ez a jelentésváltozás megy végbe az FS-ben, mivel az áldás olyan új kategóriáját találja fel, amely túlmutat azon, ami a szentségekhez vagy a szentelményekhez kötődik, ahogy azokat az Egyház mindeddig értelmezte. Az FS kijelenti, hogy itt nem liturgikus áldásról van szó, hanem olyanról, amely a népi jámborságra jellemző.

Három szint van tehát:

a) A szentségekhez kötődő imádságok, amelyek azt kérik, hogy az illető a kegyelem állapotában legyen, hogy részesülhessen a szentségben, vagy azt, hogy szakítson a bűnnel.

b) A Rituale Romanumban szereplő áldások, ahogyan azokat a katolikus egyház mindig is értette, és amelyekben olyan embereket is lehet részesíteni, akik bűnben élnek, olyan „dolgokat, helyeket vagy körülményeket azonban nem, amelyek ellentmondanak az evangélium tanításának vagy szellemének” (a FS 10. pontja a Rituale Romanumra hivatkozva). Az abortuszon átesett nőt például meg lehet áldani, az abortuszklinikát azonban nem.

c) Az FS által javasolt új áldások lelkipásztori jellegű áldások, nem liturgikus vagy rituális áldások, ezért  a „b” típusú áldások Rituale Romanumban szereplő korlátozásai nem vonatkoznak rájuk. Nemcsak a bűnben élő embereket lehet megáldani velük – ahogyan az a Rituale Romanumban szereplő áldások esetében van –, hanem olyan dolgokat, helyeket és körülményeket is, amelyek ellentmondanak az evangéliumnak.

Az újdonságot ez a „c” típusú áldás, a „lelkipásztori jellegű áldás” jelenti, amely az FS szerint nem érinti az evangélium tanítását, és ezért az erkölcsi normákkal, valamint a katolikus tanítással sem kell összhangban lennie, hiszen nem liturgikus jellegű, hanem inkább a „népi vallásosságot” szolgálja.

Mit mondhatunk az áldás ezen új kategóriájáról?

Az első megjegyzésünk az, hogy sem a hivatkozott bibliai szövegekben, sem a Tanítóhivatal korábbi nyilatkozataiban nem látjuk ezen új áldás alapját, sőt azok a szövegek sem támasztják alá ezt az újfajta áldást, amelyeket Ferenc pápa tár elénk.

A Rituale Romanum szerinti áldások („b” típusú áldás) lehetővé teszik, hogy megáldjunk valakit, aki bűnben él. És az, aki börtönben vagy rehabilitációs otthonban van, minden további nélkül részesülhet ebben az áldásban, ahogyan azt Ferenc is mondja (lásd a FS 27. pontját).

„Akkor egy abortuszklinikát is meg lehetne áldani“

Az új lelkipásztori áldás („c” típus) túllép azon, amit Ferenc mondott, hiszen az ilyen áldással olyan valóságot is meg lehetne áldani, amely ellentmond az Isten törvényének, mondjuk egy házasságon kívüli kapcsolatot. Ezen lelkipásztori áldás kritériumai szerint ez a fejlődési irány végül teljes abszurd helyzetet eredményezhet: akár egy abortuszklinikát vagy maffiacsoportot is meg lehetne áldani vele.

A második megjegyzésünk tehát:

Mindig veszélyes olyan új fogalmakat kitalálni, amelyek ellentmondanak a nyelv jelenlegi használatának. Ez az eljárásmód ugyanis a hatalom önkényes gyakorlásához vezet. A mi esetünkben az áldásnak megvan a maga objektív jellege, és nem lehet a jelentését úgy megváltoztatni, hogy olyan szubjektív szándéknak feleljen meg, amely ellentmond az áldás lényegének, különben teljesen önkényesen lehetne élni vele.

Dingi-dungi híres mondata jut eszembe erről az „Alice Csodaországban” című meseregényből: „Mikor egy szót használok, akkor az a szó pontosan azt jelenti, amit én szeretnék – nem többet és nem kevesebbet.“ Alice így válaszol: „A kérdés csak az, hogy rá tudod-e venni a szavakat arra, hogy ennyiféle különböző dolgot jelentsenek.“ Mire Dingi-dungi: „A kérdés az, hogy ki mondja meg, hogy mi legyen; ennyi az egész.“

A harmadik megjegyzés a liturgián kívüli áldás tulajdonképpeni fogalmára vonatkozik, amely semmit sem szentesít vagy legitimál (FS 34), és amely lelkipásztori jellegű („c” típusú) áldás. Mi különbözteti meg ezt a Rituale Romanumban meghatározott („b” típusú) áldástól?

A különbség nem a spontaneitásban rejlik, amely a „b” típusú áldás esetében már most is lehetséges, hiszen ezt sem kell feltétlenül a szertartáskönyvben szabályozni vagy engedélyezni. A népi vallásosság terén sincs semmi különbség, hiszen a Rituale Romanum szerinti áldások már most is alkalmasak a népi vallásosság céljaira, hogy a különböző tárgyakat, helyeket és embereket megáldják velük. 

Egyetlen olyan helyzetet sem szabad megáldani, amely ellentmond Isten törvényének.

Úgy tűnik, hogy ezt a lelkipásztori áldást („c” típus) direkt az olyan helyzetek megáldására hozták létre, amelyek ellentmondanak az evangélium tanításának és szellemének.

A negyedik megjegyzésünk tehát ezen lelkipásztori jellegű áldás tárgyára vonatkozik, amely megkülönbözteti a Rituale Romanum szerinti áldástól, hiszen a lelkipásztori áldást olyan helyzetekben adják, amelyek ellentmondanak az evangéliumnak. Figyeljük meg, hogy itt nemcsak bűnös embereket áldanak meg, hanem a pár megáldásával magát a bűnös kapcsolatot is megáldják. 

Isten azonban nem tudja kiárasztani a kegyelmét olyan kapcsolatra, amely szöges ellentétben áll az akaratával, és amely nem Őrá irányul. A házasságon kívüli nemi kapcsolat képtelen arra, hogy az embert közelebb vigye Istenhez, és ezért Isten áldására sem tud megnyílni.

Még ha ezt az áldást ki is osztják, az egyetlen hatása az lenne, hogy összezavarja azokat, akik azt fogadják, vagy akik az áldásban részt vesznek, hiszen azt gondolják, hogy Isten megáldotta azt, amit semmilyen körülmények között nem áldhat meg. Igaz, hogy Fernández bíboros az Infovaticana nevű weblapon máris leszögezte, hogy a kapcsolatot nem szabad megáldani, csak a párt – ez azonban játék a szavakkal, hiszen a két ember pontosan azért alkot egy párt, mert kapcsolatban vannak egymással.

A HÁZASSÁG a teremtés rendjéhez tartozik, melyet az Örökkévaló határozott meg

A homoszexualitás esetében a kapcsolat megáldásának nehézsége különösen szembeszökő. A Bibliában az áldás az Isten által teremtett rendhez kapcsolódik, amelyet Ő jónak tart. Ez a rend a férfi és a nő nemi különbözőségére épül, akiknek az a hivatásuk, hogy egy testté legyenek. 

Olyan valóságot megáldani, amely ellenszegül a teremtés rendjének, nemcsak lehetetlen, hanem istenkáromlás is. Itt sem arról van szó, hogy olyan embereket áldunk meg, akik „olyan kapcsolatban élnek, amely semmilyen módon nem hasonlítható a házassághoz” (FS 30.), hanem ennek a kapcsolatnak mint olyannak a megáldásáról, holott az nem is hasonlítható a házassághoz. Ezért akar az FS újfajta áldást létrehozni (FS 7; FS 12).

Az FS-ben megjelenik néhány érv ezen áldás igazolására. Először is fennállhatnak olyan feltételek, amelyek kizárják az erkölcsi felelősséget. Ezek a feltételek azonban csak az egyes emberre vonatkoznak, nem magára a kapcsolatra. Az az érv is megjelenik, hogy az áldásért való folyamodás már maga az a lehetséges jó, amelyet ezek az emberek a maguk helyzetében megvalósíthatnak, mintha az áldásért való folyamodás már önmagában véve is az Istenre és a megtérésre való nyitottságot jelentené.

Ez talán igaz lehet akkor, ha az ember magának kéri az áldást, de ha a kapcsolatára vagy a partnerére kéri az áldást, akkor nem, hiszen akkor magát a kapcsolatot szeretné Isten előtt igazolni anélkül, hogy tudná, hogy éppen ez a kapcsolat tartja távol Istentől. 

Végül azt olvassuk, hogy vannak a kapcsolatnak pozitív elemei, és hogy ezeket meg lehet áldani, a helyzet azonban az, hogy ezek a pozitív elemek másodlagosak (pl. a másik ember megsegítése betegség idején), és mit sem változtatnak a kapcsolat szexuális természetén, amely semmiképpen sem tud Istenre irányulni, amint azt már a Hittani Kongregáció 2021-es válasza is hangsúlyozza.

Az abortuszklinikán is vannak jó dolgok, az ember testi fájdalmait megszüntető aneszteziológustól kezdve az orvosok azon óhajáig, hogy tiszteletben tartsák az abortuszért folyamodó nő elképzelését az életéről.

A pap Krisztus és az Egyház képviselőjeként jár el

Az ötödik megjegyzés a lelkipásztori jellegű áldás („c” típus) belső következetességét érinti.

Létezik-e egyáltalán olyan, hogy liturgián kívüli áldás? Van olyan áldás, amely nem hivatalosan Krisztus és az Egyház tanítását képviseli? A válasz állítólag attól függ, hogy az adott szertartást hivatalosan is engedélyezték-e, vagy csak spontán improvizálták. A nehézség a dologban az, hogy az áldást osztó ember pap, Krisztus és az Egyház képviselője.

Az FS megerősíti, hogy a pap minden további nélkül részt vehet olyan emberek imádságában, akik olyan helyzetben vannak, amely ellentmond az evangéliumnak (FS 30).

A helyzet azonban az, hogy a lelkipásztori áldás során a pap nem mások imádságához csatlakozik, hanem magára a kapcsolatra hívja le Isten ajándékait. Mivel a pap Krisztus és az Egyház nevében jár el, az áldás és a tanítás szétválasztására tett kísérlet szembeállítja egymással azt, amit az Egyház tesz, és azt amit az Egyház mond.

A kinyilatkoztatás azonban – amint azt a II. Vatikáni Zsinat tanítja – jelek és szavak által történik, amelyek elválaszthatatlanul összekapcsolódnak  (vö. Dei verbum 2), és jelek és a szavak szétválasztására az Egyház igehirdetése sem képes.

Éppen az egyszerű emberek esetében, akiknek a dokumentum a népi vallásosság előmozdításával kedvezni akar, áll fenn leginkább a veszély, hogy a tanításnak ellentmondó jel megtéveszti őket, hiszen a jelben foglalt tanítást ösztönösen is megértik.

Elfogadhatja a katolikus hívő ezzel a hátérrel az FS tanítását?

Mivel a keresztény hitben a jel és a szó egyetlen egységet alkot, csak akkor fogadhatjuk el jónak ezen kapcsolatok bármilyen módon történő megáldását, ha abból indulunk ki, hogy az ilyen kapcsolatok nem ütköznek objektíve Isten törvényébe. Ha tehát Ferenc pápa továbbra is hangsúlyozza, hogy a homoszexuális kapcsolatok mindig ellentmondanak Isten törvényének, akkor ezzel azt is állítja, hogy ilyen áldást nem lehet adni.

Az FS tanítása ezért ellentmond önmagának, ami további tisztázást igényel. Az Egyház nem tehet mást, mint amit tanít, hiszen – amint azt Antiochiai Szent Ignác írja – Krisztus az a tanító volt, „aki szólott és lett” (az Efezusiakhoz  írt levél 15,1), és amit tett, azt nem választható el attól, amit mondott.

A másik kérdés, amelyen elgondolkodtunk, a következő: megáldhatja-e a pap azokat a kapcsolatokat, amelyek mások, mint a törvényes házasság, vagy ahol a partner váltogatása nem számít ritkaságnak.

Az FS szerint az ilyen helyzetben lelkipásztori jellegű áldás („c” típus) adható, liturgikus, illetve hivatalos áldás nem. Ez azt jelentené, hogy a papnak úgy kellene ilyen áldást osztani, hogy közben nem Krisztus és az Egyház nevében jár el.

„A Teremtő terve elleni istenkáromló tett“

Ez azonban azt jelentené, hogy itt nem papként cselekszik.  A helyzet az, hogy ilyen áldást nem Krisztus papja adna, hanem az, aki megtagadta Krisztust. Az a pap, aki ezeket a kapcsolatokat megáldja, ezen cselekedetével úgy mutatja be őket, mint a Teremtőhöz vezető utat.

Ezért a Teremtő terve és Krisztus értünk való halála ellen irányuló szentségtörő és istenkáromló tettet követ el (hiszen nekünk a Teremtő tervét kell beteljesítenünk). 

Mindez a megyéspüspököt is érinti. Mint a helyi egyház legfőbb pásztora meg kell akadályoznia ezeket a szentségtörő cselekedeteket, különben ő maga is részese lenne azoknak, és Krisztustól kapott megbízatását elhanyagolva nem erősítené meg testvéreit a hitben.

A papoknak minden embernek hirdetniük kell Isten szeretetét és jóságát, azokat a bűnösöket és gyengéket pedig, akiknek nehezükre esik a megtérés, tanácsaikkal és imádságaikkal kell támogatniuk.

„Megtévesztő jelek és szavak“

Mindez egészen más dolog, mint saját maguk által kitalált megtévesztő jelekkel és szavakkal azt sugallni, hogy Isten nem is olyan szigorúan bánik a bűnnel és elhallgatni, hogy a gondolattal, szóval és cselekedettel elkövetett bűn eltávolít minket Istentől. 

Sem nyilvánosan, sem magánszinten nem áldhatók meg az Isten szent akaratának ellentmondó bűnös élethelyzetek. És az sem az egészséges hermeneutika jele, hogy a keresztény tanítás bátor védelmezőit rigorózus embereknek nevezik, akiket jobban érdekel erkölcsi normáik törvényközpontú teljesítése, mint bizonyos emberek megszabadulása.

Jézus ugyanis ezt mondja az egyszerű embereknek: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” (Mt 11,28-30). 

János apostol pedig így magyarázza ezt: „Parancsai nem nehezek. Mert mindenki, aki Istentől született, legyőzi a világot. És ez a győzelem – győzelem a világ fölött! – a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?“ (1Jn 5,4-5).

Olyan korban, ahol az egy férfi és egy nő alkotta házasság és a család isteni intézményét hamis emberkép ássa alá, az Egyháznak URA és Feje szavait kell emlékezetébe idéznie: „A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.“ (Mt 7,13-14).

(fordította: Sallai Gábor) eredeti szöveg: https://christlichesforum.info/sakrileg-kardinal-mueller-zum-segen-fuer-sexuelle-beziehungen-ausserhalb-der-ehe/