Beszélgetés egyházról és politikáról

Karácsony előtt beszélgettünk Balavány Györggyel,a 24.hu újságírójával, egyház és politika kapcsolatáról.

A Szemlélek blogon nemrég megjelent egy írása, melyben kritizálja azt a gyakorlatot, hogy egyes püspökök nyíltan támogatják a Fideszt. Az alapfelvetés több izgalmas kérdést nyit ki, hiszen a politikával való összefonódás a kereszténység történetének már a hajnalán megjelenik: az egyház a korai időszaktól kezdve politikai képződményként működik a világban, aminek mindig van valamilyen viszonya a hatalommal. A pápa is politizál, hogyha úgy vesszük…

Az egyháznak az állammal és a politikával való kapcsolatában sokak szerint meghatározó volt az úgynevezett konstantini fordulat a 4. század elején. Ez kezdetben csupán azt jelentette, hogy az addig hol üldözött, hol megtűrt keresztények is szabadon gyakorolhatták saját vallásukat. Az egyházi testületek visszakaphatták elvett tulajdonaikat, fokozatosan megerősödtek, és anyagilag is gyarapodtak. Amikor a politika először vesz részt  a szükségesnél jobban az egyház életében, az nem a vallásgyakorlás engedélyezése, hanem amikor keresztény püspökök Konstantin császárhoz fordulnak vallási kérdések eldöntése érdekében. Ez először Donatus és követői, az ún. donatisták részéről történt, akik a katolikusokkal sokszor véressé fajuló vitákat vívtak eltérő egyházképük és annak gyakorlati következményei miatt, és azt akarták, hogy  Konstantin császár hatalmi eszközökkel tegyen rendet. A császárhoz folyamodás azután katolikus részéről is gyakorlattá vált. Mivel Konstantin a keresztények közötti szakadások és konfliktusok miatt veszélyben érezte a birodalmi egységet, beavatkozott az egyházi ügyekbe, de államvallássá majd csak Theodosius nyilvánítja a kereszténységet 380-ban. Konstantin uralkodásakor mindenesetre elkezdődött a császári hatalom szakralizálása, mondván, hogy ha valaki keresztényként egyben világi uralkodó is, akkor neki a Jóisten sajátos üdvtörténeti szerepet szánt, és ezért spirituális hatalommal is bír.

De miért volt egyáltalán üldöztetésnek kitéve egy ilyen jámbor vallás a sokszínű birodalomban?  

Ennek különféle okai voltak. Lehettek a keresztények bűnbakok, mint  Nero esetében, de a legtöbb üldözés valójában a római törvények megsértése miatt indult, amelyek előírták a római állampolgároknak bizonyos kultuszok elvégzését, áldozatok bemutatását a császárért és a Római Birodalom üdvéért. A keresztények mindezt bálványimádásnak tartották és tömegesen megtagadták. Ily módon a hatalom szempontjából nézve veszélyeztették az állam rendjét, jólétét és fennmaradását. A keresztények sajátos hite és kultusza már a kezdet kezdetén üldözést váltott ki, hiszen zsidó vallási közegben olyan tiszteletben részesítették Jézust, ami addig csakis Istennek járt. Az egyháznak ugyanaz lett a sorsa, mint Krisztusnak, akit a zsidó Szanhedrin és a római joghatóság is elítélt. Amint viszont megszűnt az üldözés, az egyház is kiépíthette saját intézményrendszerét, és közben egyre szorosabban összefonódott az  államhatalommal, noha időnként jelentős feszültség is kialakult egyház és állam között.

A politizálás nem teszi tönkre lelkileg az egyházat?

Önmagában nem, csak ha kiüresedik az a hit, hogy Krisztus valóságos Isten, aki valóban meghalt és feltámadt. Természetes, hogy az egyház intézményeket hoz létre, és azok kapcsolódnak a polisz, a társadalom és az állam életéhez. Az élő hit mindmáig megmaradt az egyházban, még ha sok sötét folt ékteleníti is, és történelme során az egyházi intézmények is jelentős változásokon mentek át. Például a püspökség egészen mást jelentett eleinte, mint ma. Ma a katolikus püspök általában egy egyházmegye élén álló cölibátusban élő személy, aki szentségi, lelkipásztori és adminisztratív feladatokat lát el. Ez nyilván nem volt jellemző az apostolokra, akiktől a katolikus egyház a püspök spirituális hatalmát eredezteti. Episzkoposznak ráadásul az őskeresztény közösségben azt a személyt nevezték, aki szemmel tartotta az egyház ügyeit, úgynevezett  kipróbált férfi volt, azaz már bizonyította, hogy egy közösséget, egy családot képes tisztességesen és hatékonyan irányítani.

És a püspöknek nem kell valamiféle hitbéli egységet megtestesítenie?

Dehogynem. Éppen ezért nem fér össze a püspöki és papi szolgálattal a pártpolitizálás. A párt a latin „pars”, „rész” szóból származik. Krisztus azonban nem szakítható részekre, amint Pál apostol mondja. Katolikus értelmezésben a papság szentség, amely Krisztus és az egyház egységéből származik, és azt jeleníti meg. Az egyházi dokumentumok, amelyek érintik az aktuálpolitizálás és a klérus kapcsolatának kérdését, mindig arra  hivatkoznak, hogy a püspök vagy a pap az egység képviselője.

A pártok valamiféle antispirituális dolgok, amiktől óvakodni kell?

Nem erről van szó. A demokráciában több párt küzd a hatalomért. Ez teljesen természetes. Több párt, több nézet, más-más érdekek. Hogy ez a helyzet egyáltalán létrejöhessen, el kellett különülnie a politikai és a spirituális hatalomnak, az államnak és az egyháznak. A keleti, bizánci hagyománnyal ellentétben a nyugati, latin kereszténységben ez megtörtént, gondoljunk a sok évszázados küzdelemre pápaság és császárság között, és az invesztitúra harcra. A szekularizáció nagyrészt ennek az  elkülönülésnek a következménye. Az egyház nem kényszeríti az államra a nézeteit, az állam nem avatkozik bele az egyház belügyeibe, például nem szól bele, hogy ki legyen püspök. Érdemes a mintát megfigyelni, hiszen a diktatúrákban az államhatalom mindmáig ragaszkodik ahhoz, hogy tényleges befolyása legyen a püspökök kiválasztására.

Erről például Kína jut szembe. Vagy épp a 2010-es kormányváltás, ahol  az első intézkedések közt szerepelt  hogy azt, hogy mi egyház és mi nem, a parlamenti képviselők, vagyis de facto a kétharmados hatalom  fogja eldönteni.

Az egyházi törvény módosítása az egyik legfontosabb demokratikus alapelvnek, a hatalmi ágak szétválasztásának megcsúfolása volt. Az Országgyűlés hozott egy törvényt, majd az Országgyűlés alkalmazta is a törvényt, eldöntve, hogy melyik közösség egyház, és melyik egyesület, eltérő finanszírozással és jogokkal. Egészen egyértelmű volt a politikai szándék. Nyíltan beszélve, a Hit Gyülekezetét beemelték az úgynevezett történelmi egyházak közé a szavazóbázis növelése érdekében, közben egyesületté fokoztak le eleven hitű közösségeket, köztük az Iványi Gábor által vezetett Evangéliumi Testvérközösséget. Szerintem ekkor meg kellett volna szólalniuk a történelmi egyházaknak, és elmondani, hogy ez nem csupán egyházi szempontok szerint igazságtalan, hanem a szekuláris törvényhozás alapján is. Számos olyan helyzet volt, amikor a történelmi egyházaknak, ha meg akarják őrizni az integritásukat a világ szemében, érdemes lett volna megszólalniuk. Emlékezetes, hogy 2020-ban a Katolikus Püspöki Konferencia közleményben reagált  egy budapesti polgármester néhány, interjúban elhangzott szerencsétlen mondatára, sokkal nagyobb horderejű ügyekben azonban némán hallgatott.

Vajon miért?

Nem kockáztatták a jó politikai kapcsolatokat és az állami kedvezményeket. Az evangéliumból azonban nem következik, hogy ha én politikai kedvezményezett vagyok, akkor befogom a szám, és nem képviselem az igazságosságot. Meg kellett volna szólalni, amikor a hajléktalanokat kitiltották a közterekről, amikor az összes menekültre rásütötték a szégyenbélyeget, és elképesztő gyűlöletet gerjesztett a hatalom ellenük. Vagy amikor Soros György megjelent a plakátokon oly módon ábrázolva, hogy az kifejezetten antiszemita indulatokra hasson. És most is meg kellene szólalni, amikor tele van mesterségesen keltett gyűlölettel az ország, amikor kifeszítette a kormány  a nyilvánvaló hazugságait óriásplakátokra. Közben az egyházak nemhogy hallgatnak, hanem a püspökök és papok közül többen is nyíltan kampányolnak emellett a hatalom mellett. Aki azt hirdeti, hogy Krisztussal eljött az Isten országa, és még az ellenséget is szeretni kell, annak olykor azért ki kellene mondani, hogy a kereszténységtől idegen emberek méltóságának megsértése és hazug propagandák terjesztése a hatalom megtartása vagy megragadása érdekében.

És talán ugyanígy meg lehetett volna szólalni a melegekkel kapcsolatban is, amikor egyértelmű volt, hogy a pedofíliával egy szintre nyomják le a homoszexualitást, holott a kettőnek semmi köze egymáshoz. Nagyon  szembe menne az egyház önmagával, ha adott esetben kiállna a melegek mellett is?

A világegyházban ez azért megtörtént, ismert Ferenc pápa példája. Az viszont kevéssé ismert, hogy a katolikus egyház tanítása szerint senki nem felelős a veleszületett hajlamaiért, és nem tudjuk, mi a homoszexuális hajlam forrása. De azt tudjuk, hogy hajlam alapján senkit nem lehet megítélni. Igaz, az egyháznak szigorú erkölcsi tanítása van arról, mit kell kezdeni a hajlamainkkal, és azt mondja, ha te kereszténynek tartod magad, és homoszexuális kapcsolatra vágysz, akkor szembe kell nézned az alapvető tanításban felállított korlátokkal. Ugyanakkor a szekularizáció szerencsés fejleménye volt, hogy hitelvi alapon nem tanácsos világi törvényeket hozni, nem lehet ráerőszakolni a társadalomra az egyházi tanítást. Ha az állam úgy dönt, hogy bizonyos kapcsolatokat elismer házasságnak, akkor a keresztény ember legfeljebb érvelhet amellett, hogy a házasság kifejezést nem kéne kitágítani vagy megváltoztatni.

Gyakran hivatkoznak arra, hogy a melegházasságnak megvoltak az előzményei az antikvitásban is.

Létezett azonos neműek közti kapcsolat a görög-római világban, amit pederasztiának neveztek, nem házasságnak. Ebben az esetben egy fiatalabb fiúnak meg egy idősebb férfinak volt viszonya, és volt köztük testi kapcsolat is, amiben a fiú passzív résztvevő volt. De nem a szex volt az alapvető cél, hanem egyfajta felnőtté avatás, informális nevelés. Ha a szexuális gyönyörszerzés volt a kapcsolat elsődleges célja, akkor ezt a prostitúcióval azonosították. Ha pedig valaki prostituált lett, mondjuk, Athénban, elveszítette a polgárjogát. Az volt az alapelv, hogy ha nem tudsz uralkodni a saját testeden, akkor szabad polgárként ne legyen hatalmad a polisz, vagyis mások teste fölött sem.

Ön boldogan tudna élni olyan országban, ahol van melegházasság?

Igen, ha én is szabadon és retorziók nélkül elmondhatom az ellenérveimet. Jó lenne olyan demokráciában élni, ahol például ilyen kérdésekről van nemzeti konzultáció és társadalmi vita. Az egyházak is kiállhatnának amellett, hogy ne az állam szabályozza az emberek magánéletét, hanem minden kérdés szabadon megvitatható legyen és az állampolgárok lelkiismereti döntéseket hozhassanak. Mondok egy másik példát: a munkaalapú társadalom eszménye, amit a Fidesz zászlajára tűzött, messze nincs összhangban az egyház társadalmi tanításával, ugyanis nem a munka tesz minket emberré. Ha nem vagy munkaképes, akkor is kikezdhetetlen a személyi méltóságod. Persze nagyszerű az a munka, amelyik a munkásnak és a közösségnek is erkölcsi, lelki, anyagi hasznot hajt, és igazságos bérezés jár érte, amit ma sok területen nem látunk teljesülni. Most azonban egy öncélú, homályos munkaeszménynek van alárendelve a család is. Olyan jogszabályokat alkottak meg, amelyek célja, hogy az anyuka a szülés után minél előbb elkezdjen dolgozni. Sorra épülnek a bölcsődék, és három éves kortól kötelező az óvoda, még ha az anya otthon van is a kisebb testvérrel, testvérekkel. A  kisgyerek elsődleges helye azonban a család, jóllehet vannak élethelyzetek, amikor a gyermek számára kedvezőbb lehet egy bölcsődei vagy óvodai környezet.

„Az emberi méltóság alapja a férfi és nő házassága. ” A kormány ezt az állítását  az egyházak aláírásával, hogy is mondjam, szentesítette.

Teljesen abszurd tézis. A politika győzedelmeskedett az egyházak lelkiismerete fölött. Biblikus alapon az emberi méltóság alapja az úgynevezett istenképiség, vagyis az, hogy az ember Isten képmására lett teremtve.

Lehet hozni akár olyan törvényt is, miszerint „az emberi méltóság alapja, hogy fideszes légy.”

Az emberi méltóság kérdésköréhez tartozik például a halálbüntetés ügye is, amiről az egyházaknak lehetne a hatalom képviselőitől szögesen eltérő mondandójuk. Időnként több vezető politikus is felveti a halálbüntetés esetleges visszaállításának lehetőségét, ami puszta politikai retorika, mivel nem csupán Alaptörvénnyel ellentétes, hanem nemzetközi szerződésekkel is. A katolikus egyház álláspontja ebben a kérdésben a történelem során változáson ment át.

Ha jól emlékszem, Pál apostol írja, hogy a kardot nem véletlenül viseli a hatalom a rosszat cselekvők megbüntetésére, és ezt az egyházban sokan értelmezték már a halálbüntetés melletti érvként…

Így van. Ugyanakkor ez a kard a Római levél e szakaszában nem egyszerűen az élet elvételének a jelképe, hanem általában a hatalomé, az erőé, ami ott van az állam kezében szervezetei és eszközei révén. Mindenesetre ma a katolikus egyház tanítása  egyértelműen halálbüntetés-ellenes és szigorúan életpárti. Ilyen, életpárti értelemben szólalt meg legutóbb a Katolikus Püspöki Konferencia, amikor a petesejt-donáció ügyében egy törvény előkészítéséről értesült, és világosan megfogalmazta az ezzel kapcsolatos kifogásokat. Ennek örültem, ez is olyan kérdés, amiről értelmes vita lehetséges az eltérő álláspontok között. Attól tartok azonban, egyre nehezebb lesz megteremteni azt a diskurzust, amiben az efféle vitákat az egyház hitelesen le tudja folytatni.

Ki lehet mondani, hogy azáltal, hogy a katolikus egyházi vezetők egy része nyíltan beáll a Fidesz mellé, megtagadják a katolikus tanítást?

Csupán azt állítom, hogy a katolikus tanítással nincs összhangban, ha egy klerikus belép valamilyen pártpolitikai csoportosulásba vagy áldást oszt egy politikai kampányrendezvényen. Bármilyen pártról legyen is szó.

Hadd legyek még egy kicsit az ördög, akarom mondani az egyház ügyvédje. Az nem fogadható megértéssel, ha egy konzervatív-jobboldali gondolkodású ember egyházi vezetőként úgy véli, hogy egy konzervativizmust zászlóra tűző  rezsim jobban szolgálja az egyház érdekeit, és képviseli az értékeit?

Elfogadható, természetesen, de a saját hivatásával ellentétes, ha egy párt mellett kampányol. Ráadásul nem világos, mit értenek konzervativizmuson. Politikai filozófiai értelemben konzervatívnak lenni annak belátását jelenti, hogy az ember önmagában tökéletlen és korlátozott. Ebből következik, hogy nem egyedül tudom megválaszolni a legfontosabb kérdéseket, hanem egy közösség tagjaként. Ez a közösség hasznos tudással rendelkezik, mert generációkon keresztül tapasztalatra tett szert, létrehozott kultúrát, intézményeket, átélt történelmi eseményeket, amikor jó vagy rossz döntések születtek, és ez a közös tapasztalat, nyelv, kultúra és hagyomány zsinórmértékül szolgál a jelenben. Ezért a konzervativizmus valójában nem is eszmerendszer, mint a liberalizmus vagy a szocializmus, nem olyasmi, aminek le lehet írni a főbb téziseit. A konzervativizmus inkább szemléletmód merev ideológiák nélkül. A  Fidesz-KDNP konzervativizmusától én konzervatívként elhatárolódom, mert azt látom, hogy valójában forradalmi változásokat kívántak megvalósítani az élet szinte minden területén, márpedig ez alapvetően ellentétes a konzervatív attitűddel.

De azért a hagyománytisztelet, hagyományos család, intézmények, tekintély, vallás stb., mind a konzervativizmus értékei. Lehet, hogy sokan, akik magukat jobboldalinak, nemzetinek tartják, természetes szövetségest látnak egy olyan politikai erőben, amelyik nemcsak, hogy ezeket mondja, hanem harcot hirdet azok ellen, akik mást mondanak. Lehetnek vezetők is egy egyházban, akik elhiszik a propagandát és úgy látják: a család, hagyomány, közösség politikai letéteményese épp a Fidesz. Hát nézzük meg, a miniszterelnök buzgón jár templomba, Istent is gyakran…

… emlegeti. A hagyományokra és konzervatív értékekre való hivatkozás a radikális társadalom-, gazdaság- és intézményátalakítás, valamint a külpolitikai hazardírozás fügefalevele. Ez politikai kereszténység, ismerős a történelemből. Aki azonban mindezt tizenöt év elteltével is elfogadja és támogatja, ráadásul a maga köreiben akár főpapként reklámozza, abból szerintem hiányzik a tisztánlátás és a megkülönböztetés képessége. Ugyanakkor az egyházakat átjárja a félelem attól, hogy mi lesz, ha jön az ellenség, ha nem jutunk hozzá ilyen-olyan forrásokhoz; hogyan tudjuk fenntartani a templomokat és a műemlékeket. Nem egy püspök gyakorlatilag múzeumban lakik, aminek a fenntartása iszonyúan költséges. Két-három ember él egy hatalmas palotában. Közben nagyméretű falusi templomok télen kifűtetlenek, és alig néhány tucat ember vesz részt a szentmisén. Ismerek olyan gyönyörűen felújított templomot, amelyben évente legfeljebb kétszer-háromszor miséznek.

És ezeket renoválgatjuk egy elszegényedő társadalomban?

Ha tartósan ilyen szűkös a létszám egy-egy templomi közösségben, akkor inkább kisebb kápolnákra lenne szükség. Talán a jövőben egyes helyeken a korai egyház gyakorlatához térünk vissza, amikor a keresztények magánházakban végezték a szertartásaikat, azokból alakították ki a liturgiának megfelelő belső tereket.

Nagy kérdés, hogyan hat ez az egész a misszióra, ami valahol azért a kereszténység lényegéhez tartozik.

Máté evangéliuma végén van az a krisztusi parancs ,hogy „menjetek, tegyetek tanítványommá mindenkit, tanítsátok meg őket mindarra, amit tőlem hallottatok, és kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. Ez a misszió alapja, nem pedig a hatalommal való szövetkezés, és az anyagi javak, épületek megbotránkoztató halmozása.

De a széles egyházi közvélemény vajon háborog akkor, amikor egy püspök belép a DPK-ba?

Nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt föl tudjam mérni, de az én baráti körömben jellemző az ellenérzés. Vannak számosan klerikus barátaim és ismerőseim is, tudom, hogy közöttük sincs egyetértés ezekben a kérdésekben. Sokféle gondolkodásmód van jelen a magyar katolikus egyházban, van, aki támogatja a rezsimet, van aki csak elfogadja, és sokan hozzám hasonlóan kritikusan vélekednek róla.

Az elmúlt években megszámolhatatlanul sok pedofil bűncselekményt lepleztek le egyházon belül. És sokszor felmerült az érv egyházi személyek, és egyébként a kormány részéről is, hogy nincs itt semmi látnivaló, egyáltalán nem több az egyházban az ilyen jellegű visszaélés, mint másutt.

Sokat, ez igaz. Sajnos volt olyan nyilatkozat magyar egyházi vezető részéről, hogy más munkakörökben is vannak ilyenek, és az arányokat tekintve nem rosszabb a helyzet az egyházban. Az összemérés, hogy hol van több pedofil, egyszerűen ízléstelen, ráadásul semmire sem válasz, csak megkerülése a problémának. A világegyházat megrengette, amikor sorra fény derült egyháziak által elkövetett pedofil bűncselekményekre. Ferenc pápa érdemi lépéseket tett a feltárás, megelőzés és gyógyítás érdekében, és itthon ennek szellemében jártak el például a bencések, de létrejöttek hatékony munkacsoportok is, mint az ún. „Gyerekasztal”.

Elég erős-e ebben a mai spirituális kínálatban az evangélium üzenete ahhoz, hogy még ilyen körülmények között is működjön? Gondolom, lehet azt csinálni, amit a Fidesz, amely az úgynevezett magszavazóknak beszél. Az egyház is beszélhet azoknak a néniknek, bácsiknak, akik úgyis ott ülnek a templomban, ha törik, ha szakad. De amennyiben az az egyház ambíciója, hogy elérje azokat, akiknek  van spirituális érdeklődésük, de nem találták meg Istent, hogyan tudja ezeket az embereket megszólítani egy olyan helyzetben, amikor sokaknak már önmagában arról, hogy „pap”,  az jut eszébe, hogy Fidesz, szolgálati Mercedes, dőzsölés, gyerekek megrontása?

Lehet, hogy sokaknak ez jut eszébe, ami nagyon fájdalmas, mert összességében ez a kép igazságtalan, és ezt nagyon fontos világosan kimondani. Ugyanis a papok többsége nem ilyen. A többség nehéz körülmények között is becsületesen és mély hittel végzi a szolgálatát. Ráadásul az egyház nem azonos a papi testülettel. Erre igyekszik rámutatni az úgynevezett szinodalitás is, a Ferenc pápa kezdeményezésére indult mozgalom, amely arról szól, hogy a laikusok minél aktívabban kapcsolódjanak be az egyház szolgálatába. Magyarországon ennek egyelőre kevéssé van érdemi hatása, de a világegyházban, úgy tűnik, egyre erősebb. Lehet, hogy intézményesen a magyar vagy a lengyel egyház hiteltelenné vált sokak szemében az erkölcsi botrányok és a szexuális jellegű bűncselekmények miatt. Ezeket aligha tudja ellensúlyozni és elfeledtetni az egyházi intézmények egyébként nagyszerű karitatív tevékenysége, vagy társadalmi szolgálata, amiről viszont többet is lehetne beszélni, mint amennyit a botrányokról. De a kereszténység missziója nem az intézményről szól, hanem az evangéliumról, és személytől személyhez tart. Minden keresztény feladata tanúságot tenni arról, hogy eljött Isten országa. Ez a tanúságtétel számtalanszor megtörténik, akár egy beszélgetésben, egy találkozás alkalmával néhány jó szó formájában, ami megfelelő pillanatban hangzott el, s ennek nyomán az emberek megnyílnak.

Veszít az egyház híveket a botrányok miatt? A népszámlálási adatok szerint lényegesen csökkent a létszám.

Igen, veszít. Akinek mély, érett egyházképe van, és nemcsak az intézményt látja, hanem a szentségi közösséget is, az nem hagyja el az egyházat amiatt, hogy kiderültek ocsmányságok. Az evangélium még mindig erős és képes hatni, mert az az üzenet áll a középpontjában, hogy Jézus Krisztus él. Megszületett, meghalt és feltámadt. Tudom, hogy ez racionálisan végiggondolva képtelenség, de kétezer éve gyakorol óriási hatást az egyes emberek és népek életére. Pál apostolt e tanítás miatt az Areopagoszon a filozófusok kigúnyolták, vagy legyintettek rá, de meg lehet figyelni, hogy a sztoikus iskola meg az epikureus, akikkel ott vitatkozott, ma nem létezik, az egyház viszont igen.

Az a történet sem tűnik könnyen érthetőnek, hogy a mindenható Isten, aki teremtette az eget, a földet és mindeneket, emberré lesz. A Karácsonynak mióta van kultusza az egyházon belül?

A 4. században kerül a naptárba egyházi ünnepként. Hogy Jézus pontosan mely napon született, azt nem tudjuk, a december 25 nyilvánvalóan a természeti jelenséggel, a téli napfordulóval van összhangban, amikor az északi féltekén már nagyon várja az ember, hogy növekedjék a világosság. A kereszténység sajátossága az a tanítás, hogy a természetfölötti a természetesen keresztül gyakorol hatást. Nem cél elfordulni a természettől, az anyagi világtól, mint egyes gnosztikus irányzatok tanították, mert a szellem az anyagon, a lélek a testen keresztül hat, a teremtő Isten pedig a teremtett emberi testben mutatkozott meg. Az egyik kedves teológusom, Szent Iréneusz hangsúlyozza, hogy Isten a mindentudás Istene, aki öröktől fogva tudja, mi lesz a következménye az ember megalkotásának. Tudja, hogy el fog fordulni tőle, de tudja azt is, hogyan hívja vissza önmagához. Tudja, hogy a Fiú megtestesül, és azt is, hogy ebben a testben keresztre feszítik. Ádámot ezért már eleve Krisztus majdani ember testének mintájára alkotja meg. A földből alkotott Ádám időben ugyan jóval megelőzi Jézus megszületését, de logikailag Jézus Krisztus később megmutatkozó  emberi természete a mintája az első ember és minden ember megalkotásának. A Karácsony ezért Isten emberszeretetének az ünnepe, és ha kivesszük belőle ezt a kissé már – hogy is mondjam – unalmas, émelyítő csingilingit, akkor azt is megmutatja, hogy valójában ki és mi az ember. Isten megtestesülése elvezet önmagunk megismeréséhez, és egyben történelmi fordulópont az emberiség életében. Aligha vitatható, hogy Krisztus születése megváltoztatta a történelem menetét, és felépült Krisztus titokzatos teste, az egyház is.

Ami politikailag korrumpálódik?

Nem. Ebben az összefüggésben egyházon sokkal többet értünk, mint az emberi  intézményrendszert, olyasmit, ami nem korrumpálódhat, amin, ahogy Pál apostol mondja, nincs sem folt, sem ránc, hanem szent és hibátlan.

Ön zenészként is tevékenykedik, a Sator Quartet alapítója , és  többek közt Lovasi Andrással szokott fellépni. A mai kultúránk mennyire tekinthető keresztényinek?

Az alapjait és a szemléletét tekintve olyannyira, hogy a kereszténység nélkül nem is érthető. Évek óta tartok eszmetörténeti jellegű előadássorozatot az európai kultúráról, olyan alapvető fogalmak kialakulását és történetét mutatva be, mint történelem, személy, emberi méltóság, természettudomány, fejlődés, haladás, és hasonlók. Mindezen fogalmak, eszmék, szemléletmódok megjelenésében a kereszténységnek volt döntő szerepe. Gazdag irodalma van a témának, néhány éve például Tom Holland brit történész mutatta be egy monográfiában, hogy a nyugati gondolkodás történetileg keresztény alapú. Ma természetes, hogy elvárjuk a szociális érzékenységet, a gyengékhez, szegényekhez való odafordulást, de ez egyáltalán nem volt ilyen természetes az antikvitásban. Az  első kórházat Nagy Szent Vazul, Kaiszareia püspöke alapította a 4. században. Ekkoriban olyan szentbeszédeket mondtak művelt, retorikailag kiválóan képzett püspökök például arról, hogy miért kell a leprásoknak adományt gyűjteni, amelyek éppen tárgyuk miatt elképzelhetetlenek voltak az antik retorikában. A nők egyenjogúsága szintén a kereszténység következménye, és még a szekularizáció is a nyugati kereszténység találmánya. Döntő befolyása volt a nyugati gondolkodásra Ágoston történelemteológiájának is, amely szerint a jók és rosszak mindig keverednek az emberi társadalmakban, és csak a feltámadás után, egy történelmen túli pillanatban különülnek el egymástól, azaz a történelem vége nem a történelemben van. Ezért eleve kudarcra van ítélve minden reformkísérlet a tökéletes társadalmi berendezkedés megalkotására.

De most a történelmet éljük, és sokan Isten nevében politizálnak, azt állítva, de legalábbis sugallva, hogy az ő küldöttei. Nemcsak Magyarországon.

Ma ismét látjuk, miként igyekeznek szakralizálni a politikai hatalmat. Szerintem nálunk ennek apró jele az is, hogy a miniszterelnöki palotát „karmelitaként” emlegetik, vagyis egy szerzetesrend nevével hivatkoznak rá. A  trumpi, orbáni, és különösen a putyini nemzeti kereszténység teológiai eretnekség. Nyíltan vagy burkoltan arról akarnak meggyőzni minket, hogy az említett vezetők olyan történelmi szerepet kaptak a Jóistentől, aminek üdvtörténeti jelentősége van. Ők azok, akik megakadályozzák, hogy eluralkodjék a világban az istentelen liberalizmus, ateizmus, relativizmus, individualizmus, stb., azaz, megakadályozzák, hogy eljöjjön az Antikrisztus. Főleg az orosz politikai teológiában van ez nagyon erősen jelen, de a Trumpék által most kiadott nemzetbiztonsági stratégiai terv szemlélete is hasonló. Politikai kereszténység, keresztény nacionalizmus, nemzeti kereszténység: az a helyzet, hogy bármit hozzáteszünk ahhoz, hogy keresztény, már csak ront rajta. A keresztény nacionalizmus önellentmondás. Jézus Krisztus minden nép, minden ember megváltója, és ebből az egyetemességből nem engedhet az egyház, mert akkor saját lényegét tagadja meg.