Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Izsák feláldozása

A Szentmise olvasmányai 2012. március 4-én, Nagyböjt 2. vasárnapján: Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18; Zsoltár 115; Róm 8,31b-34; Mk 9,2-10.

“Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, és áldozd fel”

“De mit tett Ábrahám? Ő sem túl korán, sem túl későn nem érkezett. Fölült a szamarára, és lassan végigment az úton. Mindezen idő alatt hitt; hitte, Isten nem kívánja tőle Izsákot, s közben mégis kész volt feláldozni őt, amikor Isten ezt kívánja. Az abszurd erejénél fogva hitte, mert szó sem lehetett emberi számításról, és mégis abszurd volt, hogy Isten, aki ezt követeli tőle, a következő pillanatban visszavonhatja követelését. Fölkaptatott a hegyre, és még abban a pillanatban is, amikor a kés megvillant, hitte – hogy Isten nem kívánja tőle Izsákot. Meglepte ugyan a végkifejlet, de egy kettős mozgás által visszajutott előbbi állapotába, és így nagyobb örömmel fogadta Izsákot, mint az első alkalommal. Menjünk tovább. Valóban áldozzuk fel Izsákot. Ábrahám hitt. Nem azt hitte, hogy majdan odafönn üdvözül, hanem hogy itt a földön lesz boldog. Isten megajándékozhatja egy új Izsákkal, életre keltheti a feláldozottat. Az abszurd erejénél fogva hitt; hiszen itt már minden emberi számítás régen érvényét vesztette.” (Kierkegaard: Félelem és reszketés, 1986, 56.o.)

 A “menjünk tovább” felszólítás után a dán filozófus, Kierkegaard az akéda (“megkötözés”) gazdag keresztény exegetikai hagyományát majdnem hűségesen összegzi. Ábrahám, mint fogalmaz, az abszurd erejénél fogva (“det absurdes styrke”) hitte, hogy Izsák feltámad. Hite felülmúlja az erkölcs általános érvényű parancsait, így a gyilkosság tilalmát. Nem gyilkos, mert hisz. A Félelem és reszketés egészéből mindazonáltal teljesen eltűnik egy fontos gondolat, amely itt még felvillan: a hitnek van tárgya és van története. Kierkegaard ugyanis végső soron mindkettőt tagadja. A hit az ő felfogásában végletesen szubjektív “ugrás” az értelemmel felfoghatatlanba, amely egészen más, mint az a világ, ahonnan Istenhez közelítünk. A fiát Isten parancsára feláldozni készülő Ábrahám végrehajtotta ezt az ugrást, de ha igazán belegondolunk helyzetének és döntésének képtelenségébe, megértjük Kierkegaard rezignált szavait: “Nem bírom megtenni a hit mozdulatát, képtelen vagyok csukott szemmel, teljes bizalommal az abszurditás szakadékaiba vetni magam, számomra ez lehetetlen, de ezzel nem dicsekszem.” Hogyan értelmezzük tehát azt a megjegyzését, mely szerint Ábrahám hitte, hogy “itt a földön lesz boldog. Isten megajándékozhatja egy új Izsákkal, életre keltheti a feláldozottat.” Vajon csakugyan az abszurd erejénél fogva hitte, ahogyan a dán filozófus állítja?

Kierkegaard nem fedi fel minden lapját. Nem árulja el, hogy megjegyzésének forrása a Zsidókhoz írt levél: Mivel hitt, azért áldozta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett; feláldozta egyszülöttjét, akiben az ígéreteket kapta, amikor azt mondták neki: Izsák utódait hívják majd utódaidnak. Hitt ugyanis abban, hogy Istennek van hatalma a halálból is életre kelteni; ezért fiát – előképül – visszanyerte (Zsid 11,17). A levél szerzője maga is egy értelmezési hagyományt követ, amelynek nyomait megtaláljuk a Rómaiakhoz írt levélben: Ábrahám hitt annak, aki életre kelti a holtakat, és aki nevet ad a nemlétezőknek, hogy létezzenek. Ő reménységgel hitt a remény ellenére, így sok nemzet atyja lett, amint megmondatott neki: Annyi lesz a te utódod (Róm 4,17-18).

A két levél alapján csak akkor jelenthetnénk ki, hogy Ábrahám az abszurd ereje által hitt, ha a feltámadásba vetett hitet az abszurddal azonosítanánk. Ez mindenesetre összhangban lenne a tévesen Tertullianusnak tulajdonított “hiszem, mert képtelenség” absurdum fogalmával, amely Kierkegaard számára rendkívül fontos volt. Ábrahám hite azonban sem a páli levelek, sem Tertullianus, sem más egyházatyák szerint nem volt abszurd a kierkegaard-i értelemben. Ugyanakkor az egyházatyák nem iparkodtak olyasfajta racionális magyarázatokat fűzni az elbeszéléshez, amilyeneket a történeti Biblia-kritika vagy az összehasonlító mítoszkutatás kínál, és amelyek hatása alatt az érdekesség kategóriájába száműzzük, és készséggel eltávolítjuk magunktól az akédát mint asztrálmítoszt, példázatot, vallástörténeti dokumentumot, az emberáldozat megtiltását rögzítő szöveget. Meglehet, az elbeszélés mélyén a nap lenyugvásának és az éjszakai égbolt mindent sötétségbe borító hatalmának a nomád ember számára félelmetes tapasztalata áll. Talán a pszichológiai élményre rétegződik Jahve híveinek vallási polémiája az emberáldozatot elrendelő istenségekkel, és az elbeszélést bonyolult történelmi kapcsolatok fűzhetik egyes görög vagy sumér mitologémákhoz is. Megelégedhetünk a bizonyosan sok szálból font történet szétbontásával, hogy egyes összetevőit valószínű okokra vezessük vissza. Aki azonban ilyesmire vállalkozik, annak, mint Szókratész mondja, “ugyancsak sok szabadidőre lesz szüksége. Nekem azonban egyáltalán nincs időm az ilyesmire, s ennek oka, barátom, a következő: még arra sem vagyok képes, hogy – a delphoi felirat értelmében – önmagamat megismerjem, s nevetségesnek tartom, hogy amíg ebben tudatlan vagyok, tőlem idegen dolgokat vizsgáljak” (Platón, Phaidrosz 229e-230a).

A racionalista magyarázatok a János evangélium olvasójának válláról leveszik azt a terhet, amelyet Jézus szavai helyeznek rá: Ha Ábrahám fiai lennétek, Ábrahám tetteit cselekednétek (Jn 8,39). Hogyan lenne Ábrahám a hit lovagja (Kierkegaard), a nemzetek atyja (Pál apostol, vö. Róm 4,16, Gal 3,7), ha Izsák feláldozásának biblikus története csupán irodalmi fikció? Az egyházatyák és Kierkegaard valóban megtörtént eseménynek tekintették az Akédát, amelynek súlyos következménye van az egyes ember életére és személyes hitére nézve. Amíg azonban Kierkegaard a hit fogalmából kizár minden ésszerűséget és történetiséget, addig az atyák nem tartják Ábrahám hitét sem képtelennek, sem racionálisnak. A hit nem ragadható meg a racionálitás vagy irracionalitás kategóriáival.

Órigenész meghökkentő, de a Szentírásra alapozott megjegyzést fűz a Zsidókhoz írt levél gondolatához: “Ábrahám tudta önmagáról, hogy előképe a jövendő igazságnak, tudta, hogy az ő magvából fog megszületni a Krisztus, akit fel kell majd ajánlani mint az egész világ igazabb áldozatát, és aki fel fog támadni a halottak közül.” (Homília a Teremtés könyvéhez 8,1) Hogyan lehetséges ez? Ábrahám tudta, hogy mindaz, amit az adott pillanatban tesz, előképe egy majdani eseményláncolatnak? Tudta, hogy ő maga Isten megváltó művének mintájára cselekszik? Igen, Órigenész szó szerint így érti. Meggyőződése ugyanis, hogy Ábrahám látott valamit “szellemben” és ezért válaszolta Izsák kérdésére: Isten majd gondoskodik magának bárányról. Aranyszájú Szent János e részlet megvilágítására idézi János evangéliumának egy fontos versét: Ábrahám ujjongott, hogy láthatja az én napomat. Látta és örvendezett. (Jn 8,55.). Jézus “napja”, amely ujjongással töltötte el Ábrahámot, Krisztus halálának és feltámadásának napja volt, annak az üdvtörténetnek a beteljesedése, amelynek része és előképe Ábrahám saját története. “Hogyan láthatta,” kérdezi az Aranyszájú, “hiszen sok-sok évvel megelőzte? Előképben, homályban. Amint ugyanis itt egy kos lett az áldozat Izsák helyett, úgy áldoztatott fel az Isten báránya a világért. Előbb homályban kellett sejtetni és jelezni az igazságot” (Homília a Teremtés könyvéhez 47.3). A János evangélium elbeszéléséből érezhető a Jézussal vitatkozó zsidók mélységes megdöbbenése: Még ötven esztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot? Nem értették, mit mondott. Jézus szerint ugyanis éppen fordítva, Ábrahám látta őt. Bizony, bizony mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok. Ekkor köveket ragadtak, hogy megkövezzék. De Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból (Jn 8,57-59). Ezt a kijelentést blaszfémiának tartották. János teológiája alapján viszont arra utalnak Jézus szavai, hogy a megtestesülés előtt majdnem kétezer esztendővel Ábrahám láthatta őt, hiszen ő az örökkévaló Ige (vö. Jn 1,1). Ha Ábrahám látta, akkor nem hazudott Izsáknak, amikor azt mondta: Isten majd gondoskodik magának bárányról, hanem prófétaként látta a jövőt. Ábrahám tehát a feltámadásba vetett hittel indult fia feláldozására: hitte, hogy miután megöli a gyermeket, Isten életre kelti, és így még a földi életben visszakapja fiát, mert tudta, hogy ez az áldozat Krisztus eljövendő egyetemes áldozatának előképe. Valóban “rémisztő” a hitnek az a “mozdulata” (Kierkegaard), amellyel egykor Ábrahám mindenről lemondott, hogy mindent visszanyerjen. Isten személyes megszólítására válaszolt, amikor elindult Mórija hegycsúcsa felé. Azért hitt, mert Isten Igéje által kinyilatkoztatást kapott. Persze, ha nincsen feltámadás, Ábrahám hite őrültség.

Reklámok

Information

This entry was posted on március 4, 2012 by in Egyházatyák, Szentírás-magyarázat and tagged , , , , , , , .

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 240 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: