Méltó a munkás a maga bérére!

 Megfontolandó tanítások az igazságos munkabérről és a családok társadalmi-gazdasági helyzetéről! Az alábbiakban a Nagy gazdasági világválság időszakában, 1930-ban kiadott tanítóhivatali dokumentumból fogok idézni égetően időszerű gondolatokat. XI. Pius CASTI CONNUBII kezdetű enciklikája a keresztény házasságról a szociális kérdésekkel szoros összefüggésben beszél:

 “Mivel Isten parancsainak és a házasság tisztességének tökéletes megtartása sokszor azért ütközik súlyos nehézségekbe, mert a házastársak szűkös viszonyok vagy éppen nyomorúságos körülmények között sínylődnek, amennyire csak lehet, segíteni kell szükségeiken. Elsősorban minden erővel arra kell törekedni – amint már Elődünk, XIII. Leó pápa bölcsen megállapította (Rerum novarum enciklika) -, hogy az államok gazdasági és társadalmi viszonyai úgy alakuljanak, hogy minden családfő megkereshesse az önmaga, felesége és gyermekei tisztességes eltartásához szükséges bért, mert “méltó a munkás a maga bérére” (Lk 10,7). Ezt megtagadni, vagy a méltányosnál kevesebbet adni súlyos igazságtalanság és a Szentírás szerint a legnagyobb bűnök egyike (MTörv 24,14–5). Tilos olyan alacsony béreket megállapítani, amelyek a mindenkori viszonyok között elégtelenek a család eltartására.”

Most álljunk meg egy pillanatra! Súlyos igazságtalanság és az egyik legnagyobb bűn állapotában élünk. A családfők túlnyomó része becsületes munkájáért nem kapja meg a felesége és gyermekei tisztességes eltartásához szükséges bért. Gyakran többletmunkával sem tudja előteremteni. A ma Magyarországon alkalmazott közalkalmazotti bértábla alapján megállapított bérek elégtelenek a feleség és a gyermekek, különösen a több gyermekes család eltartására. Így például a katolikus tanárok és hitoktatók bére is rendkívül alacsony. Előbbiekét a vonatkozó oktatási törvények, utóbbiakét a Hitoktatási szabályzat V.18. pontja a közalkalmazotti bértáblához köti. A nincsből természetesen nem lehet többet adni, ez érthető. Az egyház is nehéz anyagi helyzetben van. A pápai enciklika azonban erre az esetre is megfelelő előírásokat tartalmaz. Így folytatódik:

“Biztosítani kell, hogy maguk a házastársak – s már jóval a házasságkötés előtt – a jövendő élet nehézségeit elháríthassák, vagy legalábbis enyhíthessék. Szakértők oktassák őket arra, miképpen kell ezt sikeresen és tisztességes módon tenniük. Arról is gondoskodni kell, hogy ha egyenként nem tudják megkeresni a szükségleteik fedezéséhez kellő javakat, gazdasági társulással, magán vagy állami szervezetekben megtehessék. (Rerum Novarum enciklika)”

Érdemes lenne komolyan venni az egyház társadalmi tanítását, és saját köreinken belül érvényesíteni. Fontos lenne szakemberek segítségével egyházi képzéseket, tanfolyamokat indítani azzal a céllal, hogy a jegyesek, a házasok, a nehéz körülmények között élő családok képesek legyenek eligazodni a mai összetett gazdasági és jogi kérdésekben. Túlbonyolított, bürokratikus világunkban egy család ügyeinek intézéséhez összetett szakértelemre van szükség. Folyamatosan nyomon kell követni az adójogszabályokat, a helyi rendeleteket; résen kell lenni, s figyelni, hogy a közüzemi szolgáltatók, a hitelező bankok, az önkormányzati intézmények milyen újabb cselekkel és jogi ügyeskedésekkel igyekeznek bevételeiket növelni a családok kárára. Az ismeretek hiánya ugyanis tragikus következményekkel jár. A Rerum Novarum, a Casti Connubii és II. János Pál pápa Catechesi tradendae kezdetű apostoli buzdításának vonatkozó tanításai alapján lelkiismeret-vizsgálatot kell tartanunk! Fel kell tennünk magunknak a kérdést: Hogyan történhetett meg az, hogy az elmúlt években családok tízezrei úgy mentek tönkre, úgy adósodtak el, úgy veszítették el mindenüket, s lettek teljesen kiszolgáltatottak az ún. gazdasági-pénzügyi válság következtében, hogy az egyháznak ezzel kapcsolatban semmilyen előzetes figyelmeztető szava, semmilyen érdemi megoldási kísérlete nem volt? Hol voltak a keresztény szakértők, a Jézus-menedzserek (mert ilyen is van!)?  Márpedig saját egyházunk tanításai alapján minden tőlünk telhetőt meg kellett volna tenni azért, hogy például a deviza alapú hitelekkel járó veszélyre figyelmeztessük a családokat. A megelőzésben nem jeleskedtünk. Mi tegyünk hát? Íme XI. Pius enciklikájának válasza a bajok enyhítéséről:

“Amikor a mondott eszközök nem elegendők a költségek fedezésére, főként ha a család nagy, vagy csapás érte, a keresztény felebaráti szeretet megköveteli, hogy a gazdagok támogassák a rászorulókat, s fölösleges javaikat ne fényűzésre fordítsák vagy eltékozolják, hanem azok életét és egészségét mentsék, akiknek legszükségesebb javaik is hiányoznak. Akik alamizsnát adnak Krisztusnak a szegényekben, bőséges jutalmat nyernek az Úrtól, amikor eljön a világot megítélni; akik pedig az ellenkezőjét teszik, megkapják majd büntetésüket (Mt 25, 34). Nem hiába figyelmeztet az Apostol: “aki bírja e világ javait és látja, hogy testvére szükséget szenved, de elzárja előle a szívét, hogyan marad meg abban Isten szeretete?” (1Jn 3,17.)

Mérlegelni kellene, vajon néhány esetben – nem mindig! – nem fényűzés-e egyházi épületek milliárdos felújítása, turisztikai fejlesztése, borrendek alapítása, szerzetesrendek gépjármű parkjainak bővítése, luxusautók egyházi használata? Nem lépünk-e át olykor a keskeny mezsgyén, mely a szükséges fejlesztéseket, beruházásokat a túlzásoktól elválasztja? Vajon bölcs megoldás-e jószándékú klerikusok és egyházi vezetők részéről a kifizethetetlen magyar államadósság kifizetése céljából egy feneketlen zsákba hordani a pénzt? Amihez hozzátehetjük, hogy van olyan egyházmegye, ahol mindeközben visszatartották a hitoktatók és tanárok bérét.

Különösen nehéz helyzetben vannak ma a sokgyermekes családok. Köztudott, hogy a keresztények általában is, a katolikus keresztény házasok pedig egyházuk tanításának megfelelően és Isten ajándékaképpen másoknál jelentősebb számban vállalnak sok gyermeket. Az ő esetükben a gazdasági válság, pénzügyi bizonytalanság,  a visszatartott bérek, az alacsonyan megállapított fizetések fokozottan fejtik ki romboló hatásukat.  Az enciklika erre is kitér:

“Ha a magánjótékonyság nem elegendő, az államhatalom feladata pótolni az elégtelen egyéni erőfeszítéseket, főként a közjó szempontjából oly fontos esetben, mint a családok és a házastársak emberhez méltó helyzete. Ha ugyanis a családoknak, főként a sokgyermekes családoknak nincs rendes lakása; ha a családfő nem talál munkaalkalmat és keresetet; ha a mindennapi szükséglet cikkei drágaságuk miatt megvehetetlenek; ha még a családanya is, a család nem kis kárára pénzkereső munkára kényszerül, s az anyasággal kapcsolatos rendes és rendkívüli terhek idején megfelelő élelem gyógyszer, orvosi és más segítség nélkül marad, érthető, hogy a házastársak elcsüggednek, túlságosan nehéznek találják a családi élet és Isten törvényeinek megtartását. Veszedelembe kerül a közbiztonság, az állami élet, mert ilyenkor az emberek úgy kétségbe tudnak esni — mivel semmi vesztenivalójuk nincs –, hogy az állam és a fönnálló rend fölforgatásától várják helyzetük javulását.

Ezért az állami élet és a közjó felelős őrei a házastársak és a családok megsegítését nem hanyagolhatják el anélkül, hogy súlyosan ne ártsanak az államnak és a közjónak is. A törvényhozásban tehát és az állami költségvetés megállapításakor úgy gondoskodjanak a szegény családok támogatásáról, mint akik az ilyen gondoskodást legelső kötelességeik közé sorolják.

E téren fájdalommal látjuk, hogy a természetes rend fölforgatásával a törvénytelen anyának és gyermekének (akit egyébként a nagyobb rossz elhárítása miatt szintén segíteni kell), szívesen és bőségesen nyújtanak olyan támogatást, amit a törvényes anyától és gyermektől megtagadnak, vagy szűkösen mérik, vagy szinte ki kell tőlük csikarni.

Ámde, Tisztelendő Testvérek, az államnak nemcsak az az érdeke, hogy a házasságok és a családok anyagi javakban legyenek jól megalapozva, hanem az is, hogy lelki javaikról gondoskodjanak. Igazságos törvényeket kell tehát hozni és hűségesen be kell azokat tartani, hogy a tiszta hűséget és a házastársak kölcsönös támogatását biztosítsák, mert a történelem tanúsága szerint az állam jóléte és a polgárok földi boldogsága nem lehet biztonságban és nem lehet szilárd ott, ahol az alap, amelyen nyugszik, ti. a jó erkölcs rendje meginog és a polgárok bűnei következtében elapad a forrás, amelyből az állam születik: a házasság és a család.” (Casti Connubii IV. 5)

És most tegyük fel a kérdést: vajon igazságosak-e  azok a hazai törvények, amelyek az egyház társadalmi tanítását elvileg megvalósítani igyekvő, kormányzó KDNP képviselők támogatásával léptek életbe? Igazságos-e az egykulcsos SZJA? Igazságos-e az a családi adókedvezmény, amelyet a legkevesebb másfél millió forintos havi fizetéssel rendelkezők tudnak csak kihasználni? Igazságos-e az alacsony jövedelműek nettó bérének folyamatos csökkenése?

Van megoldás, úgy hívják: a katolikus egyház társadalmi tanítása! Ezt kell képviselni, ezt kell megvalósítani! Részletekért lásd a fent hivatkozott dokumentumokat: csak néhány kattintás!