Halálgyár helyett gyógyító szeretet

Sokan tudják a megoldást arra a kérdésre, hogy mit kell tenni a sérültekért! Sokan megtapasztalják a magatehetetlen, kommunikáció-képtelen, beteg, kiszolgáltatott emberekben rejlő misztérium határtalan mélységét. Sokan ajándékként tekintenek rájuk. Sokan tudják, hogy ők a Szeretet-Isten szeretett teremtményei, akik puszta létezésükkel is a szeretet művét szolgálják.

Ilyen ember például Jean Vanier, a nemzetközivé terebélyesedett Bárka (L’Arche) közösség alapító-vezetője, és ilyenek a munkatársai is. Jean Vanier 1928-ban született Genfben George Vanier kanadai főkormányzó fiaként. A II. világháború legnehezebb időszakában vonult be a Brit Haditengerészethez, majd később a Kanadai Királyi Haditengerészetnél is szolgált. 1950-ben kezdődött élete spirituális szakasza. Párizsban filozófiából doktorált, és tanított a torontói egyetemen. Franciaországba visszatérve mélyen megérintette az intézetekben élő értelmi sérült emberek nyomorúsága. 1964-ben Trosly-Breuil-ben magához fogadott két értelmi sérült férfit, Raphaëlt és Philippe-et. Hármójuk szövetségéből növekedett a Bárka Közösség, melyben napjainkra több ezer értelmi akadályozottsággal élő ember talált otthonra. Marie-Hélène Mathieu és Jean Vanier 1971-ben alapította meg a Hit és Fény közösséget egy nagyszabású lourdes-i zarándoklat alkalmával, melyet abból a célból szerveztek, hogy az értelmi sérült emberek is megtalálhassák igazi helyüket az egyház szívében. A részvétel feltétele volt, hogy az értelmi sérült emberek, szüleik és fiatal barátaik rendszeresen találkozó kis közösségekben készüljenek elő a zarándoklatra.

Hazánkban a Bárka Közösség 16 éve, a világ 34 országában 134 közösséggel, a 21 éve működő Hit és Fény 77 országban 1462 közösséggel van jelen.

Életem egyik legmeghatározóbb élménye kötődik a Hit és Fény közösséghez. Egy vidéki plébánián töltöttem néhány napot, amikor egyszer csak megállt egy autóbusz, és kiözönlött belőle egy csapat fogyatékos ember, különböző korúak, férfiak, nők vegyesen. Mint az elszabadult méhkas. Konszolidált egyetemistaként döbbenten néztem, fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor tenni. A nagy zűrzavarban megáll előttem egy down-kóros lány, rám néz, és keservesen sír. “Meghalt az apukám.” Nem tudni, mikor történt. Tegnap, régebben, vagy valami távoli múltban, esetleg csak képzeli. Mivel lehetne őt megnyugtatni? Tehetetlen voltam. Hirtelen ott terem egy másik, súlyosan sérült lány, egy fejjel magasabb, erős testalkatú, aki a hóna alá csapja a zokogó lánykát, megsimogatja a fejét, és annyit mond: “Ne sírj, a mennyországban van.” Egy pillanat alatt megszűnt a sírás.

Aznap délután szerepjátékokat játszottunk a sérültekkel, bibliai történeteket kellett megjeleníteni. Vízen járást, feltámasztást, kenyérszaporítást. Dőltünk a nevetéstől.