Egy vitatott enciklika – Humanae Vitae

A Humanae vitae (1968. július 25.), VI. Pál körlevele az utódnemzés helyes szabályozásáról, a legvitatottabb enciklikák egyike. Nem véletlen, mert határozott, világos szöveg, gyönyörű házasság-felfogással, és a “Legyetek tökéletesek…” parancsának szellemében íródott. A körlevél azokra az újonnan megjelenő, sürgető kérdésekre és bírálatokra válaszol, amelyek a házasság hagyományos erkölcsteológiai felfogására irányulnak.

A felmerülő kérdések közvetlenül egyetlen téma köré szerveződnek: vajon továbbra is tartható-e a Római Katolikus egyház álláspontja, mely szerint a keresztény házasságon belüli szexuális aktus célja a gyermeknemzés, és ezért elvetendő a születésszabályozás és fogamzásgátlás minden mesterséges eszköze? A kérdés világos, az enciklika válasza egyértelmű: igen. Ugyanakkor a szöveg messze túlmutat a szexuáletikai alapkérdésen. A születésszabályozás kérdésének vizsgálata ugyanis elválaszthatatlan a házasság természetének értékelésétől. Sőt, mivel a házasság az emberi társadalom alapsejtje, nem szabad figyelmen kívül hagyni a társadalom erkölcsi felelősségét a család és a házassági tisztaság irányában. A körlevél tehát felhívja a figyelmet arra is, hogy különösen súlyos felelősség terheli a döntéshozókat, vezetőket, a politikai élet irányítóit a modern, nyugati társadalomban, ahol az emberi élet befolyásolásának, megszüntetésének, manipulálásának mind összetettebb technikai eszközei és módszerei állnak rendelkezésre.

Nem áll szándékomban az enciklika minden egyes érvének bemutatása és elemzése, csupán az érvrendszer alapját szeretném összefoglalni, majd megvizsgálni abból a szempontból, hogy milyen pozitív tanítást hordoz a házasság misztériumteológiáját illetően.

Az enciklika figyelemreméltó árnyaltsággal összegzi négy, kérdésként megfogalmazott pontban az egyház hagyományos szexuáletikai felfogását ért bírálatokat. Ezek lényege a következő:

1. ma szinte lehetetlen betartani az egyház vonatkozó előírásait;

2. a megfontoltan alkalmazott sterilizálás lehetséges születésszabályozási módszer;

3. a születendő gyermek a házasság egészének célja, nem az egyes aktusoké;

4. ha az aktusok időzítésénél megengedett a termékenység-terméketlenség biológiai ciklusainak figyelembe vétele, akkor a mesterséges születésszabályozó módszerek használata is lehetséges.

 Az első pontban idézett felvetésre adott választól függ az, hogy miként közelítünk a további három kérdéshez. Az enciklika leszögezi, hogy az egyház sem az evangéliumi, sem a természetes erkölcsi törvénynek nem megalkotója, csupán őrzője és értelmezője, ezért nem változtathatja meg azokat, és engedményeket sem tehet (2.18). A születésszabályozás törvénye az isteni törvény része, melynek célja, hogy Isten örök törvényével összhangban megőrizze a házasság tisztaságát a házas felek, a család és az egész emberi társadalom javára. Az enciklika nem tagadja, hogy itt kifejezetten aszketikus rendelkezésről van szó, amely sokak számára nehezen vagy egyáltalán nem tartható meg, amelynek teljesítése fáradságos, “sőt, ezt csak Isten segítő kegyelmével lehet megtartani, amely támogatja és megerősíti az emberek jóakaratát”(III.20.).

Mit tudunk meg tehát az enciklikából a születésszabályozásra vonatkozó evangéliumi és természeti törvényről? Van-e valamilyen összefüggés az utódnemzés e szigorú szabálya és a házasság misztérium-volta között?

Az evangéliumi törvény ebben a kérdésben nem ad közvetlen eligazítást. A szóban forgó alaptétel, mely szerint a házastársak szexuális egyesülése a gyermeknemzés szolgálatában áll, nem közvetlenül a Kinyilatkoztatásból levezetett tanítás. Ezek szerint közvetlenül a természettörvényből fakad?

Az enciklika szerkesztői először határozottan leszögezik, hogy az egyház tagjai számára az erkölcsi természettörvény magyarázata a tanítóhivatal joga (vö. I.2). A természettörvény értelmezése ugyanis a Kinyilatkoztatás fényében történik, amelyből levezethető a házastársi szeretetre és a szülői felelősségvállalásra vonatkozó keresztény tanítás. Márpedig a házasságon belüli nemi aktusok céljával, gyakoriságával és szabályozásával kapcsolatos kérdésekre az egyházi tanítóhivatal csakis a biblikus antropológia alapján, a házastársi szerelem és a szülői felelősségvállalás teológiája felől válaszolhat. Válasza a sterilizálás és a mesterséges fogamzásgátlás teljes tiltása lesz, és kitart amellett, hogy a szexuális aktusnak mindig nyitottnak kell lennie az élet továbbadására, s az ún. “naptármódszer” alkalmazása, tehát a természetes termékeny és terméketlen időszakok figyelembe vétele is csak komoly feltételek teljesülése mellett megengedhető.

Mi tehát a házastársi szerelem és a házastársi felelősség teológiája, amely az enciklika érvelését és következtetéseit megalapozza? Ez a teológia a biblikus antropológiából indul ki, vagyis a maga egészében tekinti az embert, elvet minden redukcionizmust, amely az embert pszichéjével, biológiai lényével, demográfiai, társadalmi szerepeivel azonosítaná. Másfelől az ember hivatását teljességében gondolja el, természetfölöttinek és öröknek tartja, azaz elkerüli az immanentizmust, amely szerint az emberi életet visszavonhatatlanul lezárja a halál (2.7.).

A házastársi szerelem és felelősség teológiája

 A házastársi szerelem természetéről és méltóságáról az enciklika legszebb és teológiailag legfontosabb szakaszában ezt olvassuk:

“A házastársi szerelem leginkább akkor mutatja meg számunkra a maga igazi természetét és nemességét, ha úgy gondoljuk el, mint ami mintegy a legfőbb forrásból, Istentől árad ki, hiszen ő a Szeretet (vö. Jn 4,8), s egyszersmind ő az Atya, akitől minden atyaság a nevét kapja az égben és a földön (Ef 3,15). A házasságot tehát nemhogy nem valami véletlen vagy a természeti erők vak találkozása hozza létre, hanem valójában a Teremtő Isten alkotja meg bölcsen és előrelátóan azzal a szándékkal, hogy az emberek között megvalósítsa szeretetének tervét. Ezért a házastársak a kölcsönös önajándékozás által, amely sajátosan és kizárólagosan az övék, elérik azt a személyi közösséget, amely által egymást tökéletesítik, hogy Istennel együtt munkálkodjanak új életek létrehozásán és felnevelésén. A szent keresztségben lemosakodottak számára pedig a házasság akkora méltósággal van felruházva, hogy a kegyelem szent jeleként áll fönn, mivel Krisztus és az Egyház kapcsolatát jelzi.”

[Meglepődve tapasztaltam, hogy az enciklika hivatalos fordítása általában is nagyon pontatlan, ezen a helyen pedig egyenesen félrevezető, ezért kénytelen vagyok saját fordításomban idézni.]

A biblikus antropológia alapján a hitvesi szerelem (conjugalis amor) forrása Isten. A házasságot a Teremtő Isten alapította, “hogy az emberek között megvalósítsa szeretetének tervét.” A Teremtés könyvének tanításánál vagyunk. Isten alkotta meg az embert a saját képmására férfinak és nőnek. A férfi segítőtársául kapta az asszonyt, hogy ne legyen egyedül, s ezért elhagyja apját és anyját, feleségéhez kapcsolódik, s a kettő egy test lesz (Ter 1,27 és 2,20-24). A házasság örök isteni rendelkezdés, és kezdettől fogva önmagán túlmutató jelentősége van: az isteni szeretet üdvrendje fog kibontakozni általa.

A házasságot a Teremtő hozta létre, aki az egész világot nagyon jónak alkotta (Ter 1,31), így a házasság is jó. A házasság ugyanakkor nem pusztán az Isten által alkotott jó dolgok egyike, hiszen a házasság szeretetközösség, a hitvesi szerelem végső forrása így maga a Szeretet-Isten. A házasság mint isteni eredetű intézmény magán hordozza az isteni atyaság képét. A házasság paternális természete tehát nem szociológiailag-történetileg kialakult, hanem ontológiailag adott. A házasság ontológiája a szeretet benső logikáját követi: a házastársak egymás iránti szerelmükben kölcsönösen odaajándékozzák önmagukat a másiknak. Az önajándékozás lényegéhez tartozik, hogy az ajándékozók éppen az önátadásban lesznek a legteljesebben önmaguk. Nem adnak mást, mint legsajátosabb önmagukat, sem többet, sem kevesebbet: ez az önátadás sajátossága és kizárólagossága. Személyiségük nem megszűnik, hanem közösséggé alakul: olyan életállapottá, amelynek sajátos feladatai és tevékenységei vannak. A házastársak, noha megmaradnak önálló személyeknek, a hitvesi szerelem személyi közösségében már nem pusztán önmagukat, hanem egymást tökéletesítik, és együttműködnek szerelmük forrásával, a Teremtő Istennel új életek létrehozásában, és a megszületett gyermekek felnevelésében.

Mindeddig a házasság szeretet-ontológiai értelmezéséről van szó. Ez azonban kiegészül egy új elemmel, amely sajátosan a keresztény házasságra vonatkozik. Az újdonságot a nyelvi megfogalmazás is kiemeli az “autem”, “pedig” kötőszó használatával: “A szent keresztségben lemosakodottak számára pedig a házasság akkora méltósággal van felruházva, hogy a kegyelem szent jeleként áll fönn, mivel Krisztus és az Egyház kapcsolatát jelzi.” A gratiae sacramentale signum a keresztény házasság sajátossága. A keresztségben megtisztult és újjászületett házasok személyi közössége a kegyelem szentségi jele. Csak az ő házasságuk rendelkezik ezzel a méltósággal.

Mit jelent a szentségi jel ebben az összefüggésben? Ha az enciklika idézett szövegében eddig a Ter 2,24 szeretet-ontológiájáról volt szó, akkor mostantól a gondolatmenet Pál apostolnak a Ter 2,24-hez fűzött szeretet-misztológiája mentén halad: “Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szeretette az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen. Ugyanígy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti a feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha, senki sem gyűlöli a testét, hanem táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az egyházat, mert tagjai vagyunk az ő testének. ,Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek’ (Ter 2,24). Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom! Tehát mindegyiktek úgy szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét” (Ef 5,25-32).

A nagy misztérium, vagyis a nagy titok (sacramentum hoc magnum est), amelyet Pál apostol a keresztségben az Ige által megtisztult férfi és nő egy testté válásában lát, a Humanae Vitae enciklikában azt jelenti, hogy a keresztény férj és feleség egysége olyan szent jel (sacramentale signum), amely a megváltás kegyelmét, Krisztus és az Egyház egységének misztériumát jelzi (designet).

 Az ilyen házastársi szerelemnek négy sajátos jegye van: emberi; teljes; hűséges és kizárólagos; termékeny.

– Emberi (humanus), mert egyszerre érzéki és szellemi természetű. Nem pusztán természetes ösztön, nem is csak érzelmi felindulás, hanem ezeken felül és elsődlegesen szabad akarati aktus. A házastársi szeretet a mindennapok örömei és fájdalmai közepette nem csupán kitart, hanem gyarapodik, a házastársakat egyesíti, és egyszerre és együtt juthatnak el emberi tökéletességükre (vö. II.9.).

– Teljes (plenus), mert a személyes barátságnak azon különleges formája (peculiaris personalis amicitiae forma), amelyben a házastársak nem tartanak meg semmi önmaguknak, egymással teljesen megosztják javaikat.

– Hűséges és kizárólagos (fidelis et exclusorius) mert két ember tudatosan és szabadon vállalt házassága egészen az életük végéig tart. A hűség nem csupán természetes, hanem a boldogság forrása is.

– Termékeny (fecundus), mert a két ember szerelme túlnő kettejükön, utódokat hoznak létre és felnevelik azokat.

A Humanae Vitae házasság-misztológiája a szövegben hivatkozott dokumentumok közül elsősorban XI. Pius 1930. december 31-én kelt Casti Connubii kezdetű enciklijára és a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes kezdetű apostoli konstitúciójára (49-51) alapozódik. Nem hivatkozik patrisztikus forrásokra, Szent Tamásra is csak egy helyütt, ami azt mutatja, hogy a teológiai hagyományt az elődök által feldolgozott formában veszi át és alkalmazza az újonnan felmerült kérdésekre. Ez a teológiai hagyomány határozottan és egyértelműen Szent Ágoston házasság-teológiája, amelyből azonban a Gaudium et Spes konstitúciótól kezdve a tanítóhivatali megnyilatkozások örvendetes módon elhagynak minden avíttas elemet. Megtartják az értékeset, és azt további szempontokkal gazdagítják.

Minderről azonban későbbi bejegyzésekben lesz szó.