Forradalom, szabadság és a Civitas Dei – Március 15. alkalmából

Nehéz feladat megemlékezni a forradalomról. Azért nehéz, mert nyilvánvaló az ellentmondás a Biblia határozott és egyértelmű “Ne ölj!” parancsa és a forradalmakkal, népfölkelésekkel, szabadságharcokkal – tapasztalataink szerint – szükségképpen együtt járó vérontás között.

A híres csillagász-kanonok, Nicolaus Copernicus fő művének címe: De revolutionibus orbium caelestium. Rövidítve De revolutionibusként szokták emlegetni, és talán ez az oka annak, hogy e cím magyarra fordítva nyomtatott szövegben is előfordult már így: A forradalmakról. A hivatkozást nem értő fordítót megzavarta a revolutio szó. Copernicus, noha joggal nevezhetjük forradalmárnak, fő művét nem forradalmakról írta, hanem “Az égitestek körforgásáról.” A “revolvo” igéből származó “revolutio” szó ugyanis elsődleges értelemben valóban visszafordulást, visszakanyarodást, visszatérést jelent.

Mihez akartak visszatérni a magyar forradalmárok 1848-ban és – tegyük hozzá –1956-ban? A válasz magától értetődik: a szabadsághoz. A szabadsághoz, amelyről sokan sokféleképpen vélekednek, de amely eredendően hozzátartozik egy nemzet, egy közösség, s minden egyes emberi személy természetéhez. A szabadság nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kibontakozzék a közösség kultúrája, gazdasága. Szabadság nélkül nem tudunk olyan intézményeket létrehozni és működtetni, amelyek nemzedékeken keresztül képesek fenntartani, továbbfejleszteni, és áthagyományozni közös értékeket, legyen szó egyházakról, iskolákról, tudományos társaságokról, egészségügyi intézményekről, kereskedelmi, ipari, mezőgazdasági szervezetekről. Mindezek között a legfontosabbak a hitélet színterei, az iskolák, az egészségügy és az elesettekről való gondoskodás intézményei. Ha ezeket elhanyagoljuk, netalántán leromboljuk, megfojtjuk, működésüket ellehetetlenítjük, a közösség elveszíti minden sajátosságát, értékét, egyáltalán: közösség-voltát, valami színtelen, szagtalan masszává alakul, s végül erejét veszítve megszűnik.

Mészáros Lázár, az igen művelt katonatiszt, a Batthyány-kormány későbbi hadügyminisztere, a magyar hadsereg egyik megszervezője 1845-ben azt írta “A katonaságrúl” című akadémiai székfoglalójában, hogy “a forradalmak hibás emberi szabályok következményei.”

Hazánkban az elmúlt évtizedekben hibás szabályok, törvények és rendeletek tömkelegét hozta meg a hatalom. Volt, hogy a felháborodást erőszakkal és megfélemlítéssel igyekezett megfékezni, és törvényeket megszegő, azonosító nélküli, állig felfegyverzett rendőrökkel veretett szét békés demonstrálókat. Haynaut pedig megjutalmazta jól végzett munkájáért. Sőt, mostanság is életben vannak, sőt életbe lépnek igazságtalan törvények és rendeletek.

Mit tegyen a Krisztus-hívő ebben a helyzetben? Először is tisztáznunk kell valamit. A nemzeti közösségért érzett felelősséget gyakran éppen a krisztusi szeretetparancsra hivatkozva szokás megkérdőjelezni, mondván, hogy valójában az emberiség egészéhez tartozunk, minden embert szeretnünk kell, mégpedig egyenlő mértékben. Az olyan nagy szavak, mint nemzet, sorsközösség idejétmúltnak tekinthetők, az emberiség immár globalizálódik. Mit válaszoljunk tehát erre az érvelésre? Azt, amit Szent Ágoston így fogalmaz meg:

“Minden embert egyenlő mértékben kell szeretnünk. Minthogy azonban nem tudunk mindenkinek a hasznára lenni, leginkább annak kell segítenünk, akit tér, idő vagy bármely más körülmény mintegy sorsközösségbe kapcsolt velünk. Mert tegyük fel, bővelkedsz valamiben, amit a rászorulónak kellene adnod, ámde két ilyen embernek már nem jutna belőle. Ha mégis elibéd állna e két ember, akik között nincs különbség a rászorultság vagy a hozzád fűződő kapcsolat tekintetében, akkor nem cselekedhetnél igazságosabban, mint hogy a sorsra bízd, melyiknek adod azt, amit mindkettőnek nem adhatsz oda. Ugyanígy az emberek között is a sors rendelésének kell tartanod, hogy alkalmasint melyiküket fűzi szorosabb kapcsolat hozzád, hiszen minden embernek nem tudsz segíteni.”

Isten rendeléseképpen egyenként hordozzuk az ő képmását mint személyiségünk lényegi vonását, mindannyian egyszeriek, megismételhetetlenek vagyunk, ugyanakkor közösség hozott létre minket és közösségbe születtünk. Fogantatásunk pillanatában kettőből lettünk egyek, születésünkig a legközvetlenebb közösségben voltunk édesanyánkkal, rajta keresztül közvetve a család, a társadalom többi tagjával, elődeinkkel és kortársainkkal. Születésünktől a közösség gondoskodására szorultunk, s miközben beszélni tanultunk, a nyelv által mélyen összeforrtunk egy nyelvi-kulturális közösséggel. Egyéni szabadságvágyunk és közösségeink szabadságának vágya ezért egy tőről fakad: Isten szeretetéből, aki ilyennek alkotott meg bennünket. Egyszerre egyéninek és közösséginek.

Ha szabadságunkat a hatalom korlátozza, esetleg a végletekig leszűkíti, akkor visszatérésre van szükség: revolutio-ra. Visszatérésre a szabadsághoz. A szabadság azonban több, mint az elnyomástól való mentesség. Már az is szép és üdvös, ha nem nehezedik az emberre elviselhetetlen, megnyomorító és hazug politikai, gazdasági nyomás, ha nem gyalázzák naponta a számára fontos értékeket. A valódi szabadság azonban ennél több: egyrészt a bűntől való szabadság, másrészt olyan belső felkészültség, irányultság, amely legtisztább formájában akkor lesz láthatóvá, mások számára megtapasztalhatóvá, amikor az ember esetleg arra kényszerül, hogy életét is odaadja hitéért, családjáért, hazájáért. Ez a vértanúságra való készség szabadsága.

Tudjuk, vannak mártírjai politikai eszméknek, utópiáknak is. Egy-egy politikai rezsim a maga valódi vagy kitalált mártírjairól elnevezhet iskolákat, utcákat, közintézményeket, úttörőcsapatokat, bélyeggyűjtő szakkört, bármit, ámde történelmi távlatból világosan kiderül: haláluk nem hozott gyümölcsöt másoknak, sőt mártírkultuszuk valódi célja egy hazug hatalom legitimációja volt.

A magyar szabadságharc tábornokainak lett volna lehetőségük a szökésre, sőt az orosz tisztek nem egyet szökésre bíztattak közülük. Egyikük sem élt ezzel a lehetőséggel. Ők olyanok voltak, mint a földbe hullott mag. A vértanú ilyen mag. Ma ugyan március 15-ét ünnepeljük, de tudjuk, hogy amint 1956. október 23. nem választható el november 4-től, úgy 1848. március 15. sem választható el 1849. augusztus 13-tól. Nem választható el 1849. április 14-től, a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztásától, és október 6-tól, Aradtól. Nem választható el Haynautól és a Bach-korszaktól. A szabadságharc ismert és ismeretlen vértanú hősei 1849 után halottak. Voltak, sokan voltak, akik életüket adták szeretetteikért. Ők valóban olyanok, mint a földbe hullott mag, amely szükségképpen elpusztul.

A földbe hullott mag elrohad, feloszlik, hogy elveszített ereje megsokszorozódjék, kisarjadjon, és gyümölcsöt teremjen. De mikorra érnek be 1848/49 gyümölcsei? 1867-re? Talán a XX. század elejének néhány “boldog békeévére”? Esetleg 1945-re vagy 48-ra, amint a kommunisták és a marxista történetírók vélték? Vagy 1989-re, ahogyan a mai napon sok ünnepi szónok el fogja mondani?

Nem, ezek a magok az örök életre hoznak gyümölcsöt. A szabadságért és igazságos társadalmi viszonyok megteremtéséért tett minden egyes lépés, minden küzdelem, még ha látszólag hiábavaló is, sőt, sokan talán azt mondják: eleve vesztésre van ítélve, nos, minden egyes elveszettnek tűnő mag érett gyümölcsöket hoz. A feltámadás fiait, akik Isten fiainak szabadságát élik meg. E szabadság előérzetét, előízét hordozza magában minden ember. Meglehet, nem tudja, honnan ered mélységes szabadságvágya, talán nem képes felismerni annak isteni eredetét, ámde nem kétséges, hogy a szabadságvágynak nem az ember a forrása. Látjuk, tapasztaljuk, sokan tehernek érzik szabadságukat, és szívesen lemondanak róla. Egy filmsorozatért, egy bevásárlásért, egy új autóért, sikerért, karrierért, gazdagságért, élvezetekért. Mégsem tudunk megszabadulni attól, ami a szívünkbe oltatott, nem szakadhatunk el önnön személyiségünktől, a szabadságra irányultságtól, hiszen teremtett, értelmes létezőként Isten, a végső Szabadság képmását hordozzuk. “Magadra teremtettél minket, Uram, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned” – írja Ágoston a Vallomások nyitó soraiban.

Micsoda jámbor együgyűség kell ahhoz, hogy elhiggyük, a monarchiák bukását, a demokráciák létrejöttét, az egypártrendszerek, kétpártrendszerek kialakulását a “történelmi véletlen”, vagy a “nép akarata” befolyásolja! A politika látható és így-úgy ellenőrizhető felszíne mögött a tömegek számára láthatatlan és ellenőrizhetetlen erők és érdekszövetségek húzódnak meg, és döntéseik, tevékenységük mélyen befolyásolja az állampolgárok életét.

A Szentírás tanításából és tapasztalatból is tudhatjuk, hogy ezen láthatatlan – mert nem a nyilvánosság porondján cselekvő – hálózatok mögött szintén láthatatlan erők formálják a történelmet. Létezik ugyanis a gonoszság, maga a gonosz, akinek egy ideig még hatalma van, és létezik az ő birodalma: a civitas diaboli. Ámde létezik a civitas Dei – Isten országa is, mégpedig nem valami távoli birodalomként, a világtörténelmet beteljesítő szuperdemokráciaként, vagy szuperkommunizmusként, hanem itt, most, közöttünk. És mivel tagjai vagyunk ennek az országnak, ezért angyalok a polgártársaink. Ábrahám, Izsák, Jákob, a próféták, az Ószövetség és az Újszövetség szentjeinek közösségéhez tartozunk.

A hitben, a reményben és a szeretetben Krisztushoz kapcsolódó lelkek olyan közösséget, országot alkotnak, amelynek tagjai valóban szabadok. Vannak, akik már színről színre látják ennek az országnak a királyát, mi még csak tükör által, homályosan, ámde “sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38-39).