Lelkiismeretvizsgálat és bocsánatkérés a KDNP kormányzati tevékenysége miatt

Elérkezett az idő, hogy mi, katolikusok, lelkiismeretvizsgálatot tartsunk, és szükség esetén bocsánatot kérjünk polgártársainktól, amiért a Kereszténydemokrata Néppártot bármi módon hozzásegítettük jelenlegi hatalmi-politikai pozícióinak megszerzéséhez. Demokrata néppárti politikus, országgyűlési képviselő leszármazottjaként fájó szívvel mondom ezt.

Az 1944-ben alapított, keresztényszociális programot képviselő pártot Barankovics István tudatosan Demokrata Néppártként jegyeztette be. A “keresztény” jelző az ő számára olyannyira értékes volt, hogy nem kívánta azt a politikai csatatéren feláldozni. Bölcs döntés. A kommunisták által szétvert, 1949-ben feloszlatott párt szellemi-politikai örököseként zömmel egykori néppárti politikusok 1989-ben megalapították az immár Kereszténydemokrata Néppártnak nevezett alakulatot. Az elmúlt huszonhárom esztendőben a nevében keresztény párt válságos időszakokat ért meg, és komoly változásokon ment keresztül, míg végül a Fidesz szoros szövetségeseként sajátos arcvonásai elhalványodtak, és gyakorlatilag nem indított önállóan jelölteket parlamenti mandátumokért. Tudjuk, a 2010-es választásokon a Fidesz-KDNP koalíció elsöprő győzelmet aratott mind az önkormányzatokban, mind az országgyűlésben.

A második Orbán-kormány sajátos, több szinten megosztott és széttagolt, ugyanakkor a miniszterelnöki bársonyszékből szigorúan irányítható kormányzati struktúrájában a KDNP a legkényesebb területeket kapta meg. A Nemzeti Erőforrás Minisztériumát. Ebben a minisztériumban egyesült a korábban önálló Oktatási és Kulturális Minisztérium, az Egészségügyi Minisztérium és a Szociális és Munkaügyi Minisztérium. Egészségügy, munkaügy, szociális gondoskodás, oktatás, kultúra. Olyan területek, amelyek a legtöbb embert érintik, mégpedig közvetlenül. Tömegek érzékelik azonnal a meghozott törvények, rendeletek hatását. A KDNP múltjából, programjából és célkitűzéseiből adódóan joggal kapta meg a legérzékenyebb és legnehezebb területek irányítását.

Tudjuk, halljuk, elfogadjuk, hogy le kell szorítani az államadósságot, növelni kell a GDP-t, meg kell küzdeni a belső nehézségekkel és a számunkra kedvezőtlen nemzetközi gazdasági, pénzügyi hatásokkal. Azt is látjuk, hogy ez két év alatt nem igazán sikerült, az államadósság tovább nőtt, a gazdasági felemelkedés elmaradt. Mit áldoztunk fel a meg nem valósult legfőbb célokért? Éppen az egészségügyet, a kultúrát és az oktatást. 

A leglátványosabb kormányzati kudarcsorozatot éppenséggel az Oktatásért Felelős Államtitkárság könyvelheti el magának. Gazdasági megfontolásból leszállították a tankötelezettség felső korhatárát 18-ról 16 évre, ami kiszámíthatón súlyos társadalmi következményeket von maga után. A felsőoktatásból 34 milliárd forintot vontak ki az idén 2011-hez képest, és a Széll Kálmán terv előirányzatai szerint a pénzkivonás a következő években folytatódni fog. A megnyirbált büdzsét is csökkenteni fogják. Minden korábbinál nagyobb mértékben csökkentették az állami finanszírozású hallgatói helyek számát: összesítve nagyjából 76 ezerről 62 ezerre. A csökkentés ráadásul aránytalanul és teljesen irreális módon történt, egymás ellen hangolva tudományterületeket, képzési területeket, felsőoktatási intézményeket. A közgazdasági és jogi képzéseken megszűntek az állami finanszírozású helyek, kivéve két budapesti intézményt. A társadalomtudományi és bölcsész képzések államilag támogatott státuszainak száma jelentősen csökkent, a természettudományos és műszaki képzéseké nőtt. Abból az életidegen megfontolásból történt mindez, hogy ily módon szabályozni lehet “a piacot”, azaz mintegy átirányítják a jelentkezőket a bölcsész, közgazdász, jogi és egyéb területekről a természettudományos és műszaki pályák felé. A keretszámok véglegesítése nem hatástanulmányok alapján történt, hanem a miniszterelnök személyes döntése nyomán.

Mindezzel együtt óriási mértékben felemelték az önköltségessé átkeresztelt költségtérítéses képzések tandíját. Nagyrészt ennek köszönhetően csökkent az idén a tavalyihoz képest több, mint 30 ezer fővel a felsőoktatási intézményekbe jelentkezők száma.

Nem igazán bíztató, hogy kivételt tettek egy újonnan létesített egyetemmel, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel, amely az államigazgatási apparátust hivatott káderekkel ellátni, és az erőszakszervezetek vezetőit és munkatársait képezi ki. 

Csendben 10-15 százalékkal csökkentették az egyetemeknek átutalandó hallgatói normatívák összegét, amely – szerencsétlen módon – mindmáig a felsőoktatás finanszírozásának legfőbb tétele. A mai napig sem lehet tudni, miképpen kívánják a jövőben finanszírozni a képzéseket. Tervbe vették egy gazdasági nonszensznek nevezhető diákhitel-konstrukció bevezetését, amelyről már most tudni lehet, hogy hosszú távon óriási károkat fog okozni mind a hitel felvevőjének, mind az államnak, ezáltal pedig az egész társadalomnak.  

Nem mellékes, hogy az elmúlt két esztendőben a felsőoktatás kivéreztetése bürokratikus eszközökkel is zajlott. A kifizetések rendjének túlbonyolítása, hirtelen és váratlan zárolások, kiszámíthatatlan elvonások, csökkentések. Ma az állami egyetemek gazdálkodását egyetlen szóval lehet jellemezni: káosz.

Szükséges lett volna a Pokorni Zoltán vezényletével, kifogásolható módon lezajlott egyetemi integrációval kapcsolatos tapasztalatok kiértékelése, és a rendszer felülvizsgálata: legelőször az egyetem-monstrumok megszüntetése, az önálló mezőgazdasági, művészeti és orvosi egyetemek létrehozása. Jelenleg egyetlen gazdálkodási egységet alkotnak a vidéki orvosi karok és hozzájuk kapcsolódó klinikai hálózatok a bölcsész, természettudományos, műszaki, művészeti és egyéb karokkal. Persze Budapest mindig kivétel. Az egészségügy financális hiányait és gazdálkodási anomáliáit az integrált egyetemeken keresztül a többi kartól való folyamatos forráselvonással igyekeznek ellensúlyozni. 

Hol vannak a választási kampányban hangoztatott ígéretek? Várjuk a beharangozott pedagógus-életpályamodellt és a nehéz terepen dolgozó tanárok külön díjazását, amiről ma már nem esik szó. Mi lesz a korábban szignált szerződésekkel, vállalásokkal, amelyek a diplomások számának növelését ígérik, felzárkózást az európai átlaghoz?

A KDNP vezette oktatáspolitika oly mértékben ártalmas, hogy már baráti körökben sem védelmezik. A kereszténydemokrata politikusok gyakorta és joggal felháborodnak a gyermekek és a társadalom jövőjét veszélyeztető törekvéseken. A mi kereszténydemokratáink azonban szintén veszélybe sodorják az ifjúságot és a családokat, és kiforgatják sarkaiból a társadalmat, amikor kidolgozzák és megszavazzák a fent hivatkozott törvényeket és rendeleteket.