A bécsi érsek elgondolkoztató döntése Nagycsütörtök fényében

A Magyar Kurír tudósítása szerint “a stützenhofeni (Ausztria) plébániaközösség március közepén, a testület megújításakor a világi jelöltek között nagy többséggel támogatta a 26 éves, azonos nemű partnerével bejegyzett élettársi kapcsolatban élő Florian Stangl megválasztását. Miután a település katolikus papja fenntartásainak adott hangot, múlt pénteken az osztrák katolikus püspöki konferencia is foglakozott a kérdéssel, Schönborn pedig személyes beszélgetésen találkozott a párral. Az érsek a beszélgetésről úgy nyilatkozott, mély benyomást tett rá a Caritas katolikus segélyszolgálatnál dolgozó fiatalember „hívő beállítottsága, szerénysége és szolgálni akarása” … “Sokan vannak a világi tanácstagok között, akiknek életstílusa „nem mindenben felel meg az egyházi ideálnak” – jelentette ki Schönborn. Hozzátette: az egyház az ő elkötelezettségüknek is örül, anélkül, hogy ezt az ideált kétségbe vonná.”

Ma reggel olvastam a hírt, és az iménti, nagycsütörtöki szertartáson felmerült bennem néhány kérdés. Ma ünnepeljük az Oltáriszentség alapítását. Az egyház legbensőbb misztériuma, életének forrása az Oltáriszentség, Krisztus valóságos teste és vére a kenyér és a bor színe alatt. Semmi más, egyedül ez igazolja a keresztény papi hierarchia létezését, ezért Nagycsütörtök a papság szentségének, a papi rend alapításának ünnepe is. A Krisztus titokzatos testével való egységnek, az egyházhoz tartozásnak legmélyebb és legteljesebb megélése az eukharisztikus közösségben történik. Az egyház tanítása szerint ebből a közösségből önmagát szakítja ki az, aki halálos bűnt követ el, vagy akinek életállapota nyíltan ellentétben áll a krisztusi tanításokkal.

A római katolikus egyház egyik sürgető kérdése az elváltakkal kapcsolatban az, hogy helyes-e egységes elvek mentén kezelni minden elvált és  újraházasodott katolikus keresztényt, valamint élettársaikat, amennyiben életállapotuk miatt nem részesedhetnek az Oltáriszentségben. Az egyes lelkipásztorok, akik közelről ismerik az érintetteket, sorsukat, elkötelezettségüket, hitüket, a gyakorlatban tehetnek és tesznek is bizonyos engedményeket, de “az egyházi ideál” szerint az elvált újraházasodottak  nyíltan házasságtörést követnek el, életállapotuk miatt nem járulhatnak az Oltáriszentséghez.

A fent idézett hír ennek fényében elgondolkoztató. A bejegyzett élettársi kapcsolat – katolikus szemmel nézve – a házasság szentségétől még távol áll. Különösen távol áll tőle az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolata. Hangsúlyozom, hogy sem a Szentírás, sem az egyház, sem egyetlen jószándékú ember nem ítél el senkit hajlamai miatt. Vannak velünk született hajlamok. Egyes hajlamaink irányát az értelem és az akarat szinte képtelen befolyásolni, és olyannyira erősek lehetnek, hogy kegyelmi segítség nélkül egyszerűen nem tudjuk lecsillapítani őket. Evangéliumi alapon a bűnöst sem lehet elítélni. A bűnt igen, de azt a személyt nem, akiért Krisztus meghalt a kereszten.

Vétkezni szabad akaratból gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással lehet. Vajon egy bejegyzett homoszexuális élettársi kapcsolat nem szabad akaratból történik? Nem szóban és cselekedetben valósul meg? Mert ha igen, akkor felmerül itt néhány fontos kérdés. Először is az, hogy az ilyen kapcsolatban élő ember teljes jogú tagja-e a szentségi közösségnek? Vajon ő a Szentmisén élettársával együtt járul az eukharisztiához például a stützenhofeni plébániatemplom megszentelt falai között? Mert ha igen, akkor miért nem teheti meg ezt az a férj vagy feleség, aki elvált embert választott társának, házastársához és az egyház tanításaihoz hűségesen és példamutatóan él, gondosan gyermekeket nevel, mert heteroszexuális kapcsolatban élve, természetesen egyesülve szerelmével, részesülhetett ebben az ajándékban? Miért nem engedi meg az egyház egy “hívő beállítottságú”, “segítőkész” elvált, de újraházasodott keresztény párnak azt, amit a homoszexuális párnak megenged? Ha viszont a fenti példában említett, bejegyzett élettársi kapcsolatban élő homoszexuális keresztény életállapota miatt nem teljes jogú tagja a szentségi közösségnek, akkor miért választja meg az egyházközség tanácstagnak? Talán nem az az egyetlen feladata, hogy a perselypénzt számolgassa vasárnap esténként. És miképpen van az, hogy az egyházközség a plébános komoly fenntartásai ellenére megszavaz egy tanácstagot? Protestáns testvéreinknél ez inkább megtörténhet, a “merev”, “konzervatív”, “hierarchikus” katolikus egyházban, amelyet szeretek, ez nem szokás. Az osztrák püspöki kar és Schönborn érsek nem papja mellett, hanem az egyházközség tagjai mellett állt ki. Más esetben ez elfogadható, sőt reményt keltő lehet, most azonban, legalábbis a tudósítások alapján, nem tűnik meggyőzőnek. Őszintén szólva az érsek úr fent idézett indoklása, túl azon, hogy sokakat megsért vele, egyszerűen nem állja meg a helyét.

Nem arról van szó ugyanis, hogy valakinek az életstílusa „nem mindenben felel meg az egyházi ideálnak,” hanem arról, hogy valaki Krisztus tanításával nyíltan ellentétes életállapotban él. Schönborn bíboros könyveit szeretem, kiváló teológus, nagyszerű ember, bár olykor képes meglepetéseket okozni. Talán megnyugtató válaszokat tudna adni ezekre a kérdésekre. Érzésem szerint azonban ennek az esetnek is lesz még folytatása.