Akinek van, még kap – hozzászólás a hozzászóláshoz
A Vita: az egykulcsos adó és az igazságosság című, logikus és sok szempontból teljesen méltányolható gondolatmenethez csak a következőket tenném hozzá. Szeretném remélni, hogy az új adórendszer és gazdaságpolitika hosszabb távon meghozza a maga kellemes gyümölcseit.
Adórendszerünket egyébként még biblikusnak is tarthatnánk, amennyiben a hatalom “ad annak, akinek van, akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszi, amije van” (vö. Mt 25,29). A jézusi példabeszéd azonban, amelynek ez a híres mondat a tanulsága, úgy kezdődik, hogy mindenki “a képessége szerint” (Mt 25,15) kapott talentumot: az egyik ötöt, a másik, kettőt, a harmadik pedig egyet. Nincsen tehát hamis egyenlősdi. A kiindulópont igazságos, mert ki-ki azt kapja, ami megilleti. Éppen ezért igazságos az Úr döntése is. Aki a képességének megfelelő egyet elásta, attól elvették, amije volt. (Ezt úgy is mondhatnánk, hogy azok az egészséges, munkanélküli férfiak, akiket még egy tisztességes árokásásra sem lehet felbérelni – személyes tapasztalat! -, mert inkább otthon ülnek a tévé előtt vagy a kocsmában támasztják a pultot, joggal veszítik el a munkanélküli segélyt. A kormány helyesen döntött számos ilyen természetű kérdésben.)
Az egykulcsos adó azonban akkor lenne igazságos, ha mindenki képessége és munkája szerint kapna fizetést. Soha nem értettem a hivatkozást arra, hogy ja, igen, hát a versenyszférában természetesen kiemelkedőek a bérek. Miért? A rendelőintézet, kutatóközpont, egyetem, stb. nem versenyszféra? Nem ott dőlnek el a legfontosabb dolgok? Hát nem fontosabb egy egészséges, tiszta, barátságos óvoda egy csillogó-villogó banknál vagy egy kozmetikumokat árusító áruházláncnál? Versenyszféra az iskola is, ahol azonban a (köz)szolgák – hogy a bibliai példázatnál maradjunk -, nem a munkájuknak és képességeiknek megfelelő talentumot, fizetséget kapják. Megalázóan kevesebbet. Az állam a közalkalmazottainak például eleve alacsonyabb fizetéseket ad, mint a köztisztviselőinek: politikusoknak, állami cégek vezetőinek, felügyelőbizottságok tagjainak, stb. Ez ab ovo igazságtalan. Amikor tehát a kicsiktől elvesz, akkor attól vesz el, aki igazságtalanul kap kevesebbet. Ráadásul a kevésből visszavett adó arányait és következményeit tekintve magasabb, mint a sokból elvett adó. Nem mindegy, hogy százezer forintból nyocvanezer marad nálam, vagy egymillióból nyolcszázezer. Ma, nálunk ez a helyzet, és sok minden eszembe jut róla, de az igazságos jelző nem. És itt merülhetne fel az a döntő kérdés, hogy egészen pontosan milyen értékrendet képvisel a kormányzat!?
Mert a talentumok példabeszédéből azt is meg kell tanulnunk, hogy minden számonkérés, minden adóztatás akkor igazságos és méltányos, ha méltányos és igazságos a bérezés. Ebben az összefüggésben érdemes elgondolkozni azon, hogy honnan és hova áramlanak át ma számolatlanul a pénzek.
Heidl György blogja 
Igazságos adórendszerről, akkor kezdhetünk el beszélni, ha megszüntetnénk a kamatjövedelmeket és azok lehetőségét. Jelenleg a munkajövedelmem egyik része az éppen árfolyamnyereségét realizáló, vagy lejáró államkötvénye utáni kamatait felvevő “tisztes” állampolgárunk hoz kerül. Hogy is van ez, miután adózók?
Azt hiszem, a kamat létjogosultságát nem lenne érdemes fölvetni, amennyiben nem óhajtunk egy laza hatszáz éves időutazáson résztvenni — visszafelé. Arról nem is beszélve, hogy a költségvetés, illetve az annak működtetésére fölvett hitelek finanszírozása elengedhetetlen a nyugdíjak, az államszerkezet, illetve a közszféra béreinek július utáni kifizetéséhez. Eddig tart ugyanis minden esztendőben a saját erőforrás, vagyis messze — nagyjából százhúsz éve óta egyébként — magasabb színvonalon élünk, mint amennyi jövedelmet megtermelünk.
A munka- és tőkejövedelmek mechanikus megkülönböztetése ahhoz hasonlatos megközelítés, mint amelyik szembeállítja a termelésből és a szolgáltatásból előállított bruttó hazai összterméket. Ez hazánk vezetőinek első vonalából rendszeresen elhangzik ugyan, utána pedig a gazdasághoz ténylegesen értő második vonal, miután magához tért sápadtságából, igyekszik “tüzet oltani.” Ezzel a megközelítéssel ugyanis figyelmen kívül marad az a tény, hogy sem pl. Hollandia, sem szintén pl. Svájc nem azért gazdag országok, mert túlnyomórészt termelnének, hanem mert túlnyomórészt szolgáltatnak. Gyakori elképzelés, hogy a munka lényege a minél fárad- és izzadságosabb, nehéz fizikai tevékenység — ez azonban az imént fölvetett időutazáshoz szorosan kapcsolódó elképzelés. A világ, benne a nemzetgazdaság működtetése elképesztően bonyolulttá vált, szerkezetéből nem érdemes kiszakadni, és nem is kellene. Akik így gondolják, azokat egyikünk sem irigyli (régebben Albánia, manapság Észak-Korea).
Igazad lehet, “A világ, s benne a nemzetgazdaság működtetése elképesztően bonyolulttá vált, szerkezetéből nem érdemes kiszakadni, és nem is kellene” jobb ha minél tovább így marad minden, mert akkor lesz idő, hogy megtérjenek azok, akik fenntartják ezt. Késleltetni kell miattuk a folyamatokat. A világ még nem kész a megváltásra. Most még sok olyan ember lehet, aki elbukna a záróvizsgán. Katekhón
Most merre a laza hatszáz?
A megváltás megtörtént, a végítéletre gondolhattál, amelyre valóban aligha állunk még készen. Talán a gazdasági rendszert működtetők — a túlságig is ismerős, klasszikus kódolt beszéddel, melyből értÜNK, ugye…, — “akik fenntartják.” — nos, talán ők sem állnak még készen. Ám a közgazdaságtanban elmélyülni, alapvető összefüggéseket megérteni, a gazdasági folyamatok irányításában résztvenni a keresztény ember számára egyáltalában nem tiltott terület. Ha mostantól senki sem öregszik, semmi sem romlik el, egyetlen természeti szélsőséges esemény, illetve csapás nem következik be, senki sem betegszik meg, senki sem születik meg és nem is hal meg, valamint a természeti erőforrások nem merülnek ki, máris nincsen szükség a szívesen kárhoztatott, úgymond, hajhászott gazdasági növekedésre. A világ- és nemzetgazdaságnak tagadhatatlanul rengeteg hibája van, katolikus-keresztény és más világnézetű szempontból egyaránt, ám úgy vélem, a megoldás inkább a fenntarthatóság, azon belül pedig különösen is a környezetvédelem irányában található, semmint a kommunisztikus, egyenlősítő, az ember (nem föltétlenül és mélységesen bűnös, ám mégis törekvő és gyarapodni vágyó) valódi természetét figyelmen kívül hagyó megközelítésben.
Visszafelé hatszáz, persze. A szívesen példának hozott muszlim gazdaságban is van kamat (a kölcsönadott pénz használatának ára, illetve a kölcsönadás helyett általa más tevékenység végzéséből származható, ám a kölcsönadás miatt elmaradt jövedelem fájdalomdíja), csak nem így hívják, és ennek megfelelően nem így könyvelik.
Köszönöm a helyreigazítást a megváltás-végítélet dolgában. Lassabban kellene gondolkodnom és gyorsabban írnom, vagy fordítva.
Ez a “kódolt beszéd” nem volt tisztességes. Nem mondom, hogy nem tudom miről beszélsz, vagy mondom, hogy tudom miről beszélsz. Ááá ezt hagyjuk!
Fájdalomdíj? Amíg az a jövedelem, amit fájdalomdíjként lehet keresni nagyobb, mint a munkával megszerezhető jövedelem, addig az ember miért fektessen a munkába. Hiszen munka nélkül nagyobb vagyonra tehet szert, mint nélküle. Ezért pénzét időről időre kivonja a reálgazdaságból, a banknak adja, majd kamatosan kéri vissza, miközben a munkásnak annyival kell többet dolgozni a béréért, hogy ez a kamatteher is kifizetésre kerülhessen. Ezen illene változtatni.
De ez a párbeszéd nem ér annyit, amennyi időt beleölünk. Nekem rengeteg elmegy belőle. Ha neked csak tized annyi, már az is sok. Elnézést kérek, az időrablásomért!
A párbeszéd, szerintem, nagyon is sokat ér, és köszönöm is a fáradozást. Még egyvalamit, mégpedig a munkáról. Amint írtam: “Gyakori elképzelés, hogy a munka lényege a minél fárad- és izzadságosabb, nehéz fizikai tevékenység — ez azonban az imént fölvetett időutazáshoz szorosan kapcsolódó elképzelés.” Ezt érzem ismét visszatérni abban, hogy “miért fektessen a munkába”. A tanítónő is munkát végez, hazánk legjobb szaktudású és legmagasabb presztízsű munkásai az Audi-, vagy a Richter Gedeon-gyárban is munkát végeznek, és egy bank döntéshozói is munkát végeznek. A munka értékét nem a ráköltött izzadságcseppek mennyisége jeleníti meg — és ehhez kiegészítésül érdemes a stresszről megkérdezni egy vállalati vezetőt… A versenyszférabéli munkásnak, alkalmazottnak egészen pontosan annyit kell dolgoznia, amennyivel hozzájárul a cég remélhetőleg nyereséges és nem veszteséges voltához, vagyis — természetesen — a bérszínvonalat a piaci környezet szabályozza. Hogy ez a bérszínvonal azonban ne naponta változzék, ágazati, kollektív, vagy egyéni munkaszerződések köttetnek.
Az pedig, aki a kamatból akar élni, oda fogja vinni a pénzét, ahol mindenekelőtt biztonságban, másodsorban nyereséggel kecsegtetően tudja elhelyezni. Hazánknak jelenleg kb. 8%-ért adja ide, január közepén pedig a Negyedik Birodalom egyik államkötvény-kibocsátásán még ő fizetett azért, hogy oda tehesse a pénzét: 0,05%-os, negatív kamattal keltek el az állampapírok. De ezt a rendkívüli kibocsátást leszámítva is ott 1,05%-os az állampapírhozam-szint. Miért? A bizalom miatt, mely a gazdaság működésének alapja.
A bank pedig a már ismertetett okoknál fogva fizet kamatot, mégpedig pontosan a kihelyezett hitelek visszakapott részleteiből, melyet azért helyezett ki, hogy pl. a magyar kis- és középvállalkozó beruházhasson. Persze, tagadhatatlan hogy ez lenne az ideális állapot, ha a kkv-k nem lennének alapvetően tőkehiányosak, nehéz piaci helyzetűek, és így az alacsony jövedelmezőképesség és növekedési potenciál miatt kevéssé hitelképesek is, miközben ráadásul a bankok is — nyilvánvalóan már-már eltúlzott óvatosságból — visszafogják a hitelezési tevékenységet.
A blog szerzője a következőképpen vélekedik: „Az egykulcsos adó azonban akkor lenne igazságos, ha mindenki képessége és munkája szerint kapna fizetést.” Ez pontosan a klasszikus szocialista közgazdaságtan alapvetése, mely szerint mindenki a képességei szerint dolgozik és a munkája szerint részesül az előállított javakból (– szemben a klasszikus kommunista fölfogással, mely szerint mindenki a képességei szerint dolgozik és igényei szerint részesül a javakból). Mindez önmagában még nem is lenne baj – még ha eltekintünk is a jeruzsálemi ősegyház idealizált és utólagos pasztorális szempontból megszerkesztett bemutatásától (ApCsel 2,42-47) –, ha működne. De nem működik, pedig kipróbáltuk, különböző karszalagokkal, többféle fegyver segítségével is, de hát nem ment, na. Mégpedig, azt hiszem, egyszerűen az emberi természet miatt nem. Ugyanezért, azt gondolom, megint az igazságosság fogalmának fölfogásában rejlik a nézetkülönbség.
A fölháborodás egyébként teljesen érthető, amikor úgy általában a köz- és versenyszféra bérei vettetnek össze, ám ne feledjük, az Elcoteq-nél a szalag mellett álló asszonyok is a versenyszférához tartoztak – úgyszólván korántsem kiemelkedő bérért, már amíg egyáltalán létezett Elcoteq Pécsett, így ezen asszonyoknak jutott munka. A közszféra általánosságban és nem kis mértékben nagyjából a Monarchia idejéből itt felejtett módon azért kínál alacsonyabb jövedelmet, mert ellenszolgáltatásként – elméleti szinten legalábbis – biztosabb munkahellyel és kiszámíthatóbb életpályával kecsegtet. A teljesítmény mérése azonban itt rendkívül nehéz. Ha most megtesszük azt a megkülönböztetést, melyre a szerző is utal, nevezetesen a közalkalmazottak és a köztisztviselők között, akkor világos, hogy a közigazgatási szintek szaporításától eltekintve az utóbbiak minőségi munkára való ösztönzése kifejezetten támogatandó intézkedés. A két köz-réteg közötti bérezési különbség pedig részben a feladatkörök, részben a korrupció elleni biztosítás felárából adódik: ez a felár hozzáadódik a bérükhöz, így lesz a végeredmény magasabb. Ha pedig magasabb szintre tekintünk, ott azért a felelősség és a stressz, véleményem szerint, igenis jogosíthat magasabb bérekre. Szerintem egy francia-orosz szakos tanárnő kaphat magasabb fizetést, ha államtitkárrá (ha épeszű kormányszerkezetben élnénk: miniszterré) verekedte föl magát.
Az is tagadhatatlan, hogy a közintézmények is bizonyos értelemben egyfajta versenyszférát képeznek – ám ennek megtérülési ideje kiszámíthatatlan, hatékonysága kevés kivétellel mérhetetlen. Erre remek példát szolgáltatnak az egyetemek kisebb szakjai. Van-e szükség hazánkban például négy, közpénzből finanszírozott francia tanszékre? Józan ésszel, azaz a közös pénz elköltése fölött érzett felelősségtől áthatva erre egyetlen lehetséges válasz létezik. A megtérülést, a gazdaságossági szempontot pedig nem lehet – büntetlenül – kiiktatni, hiszen a rendszer egy bizonyos pontján – pl. mindjárt a fizetési napon, valamint a bevásárláskor, föltéve, hogy a gazdaságba történt állami beavatkozás kiváltotta hiánygazdaság miatt még nem jegyrendszer működik – megjelenik a pénz. Ha a gazdasági közösség által összegyűjtött összeg (azaz a költségvetés), illetve annak kezelői (országgyűlés és kormány) meglátása szerint a közalkalmazottak annyi bért érdemelnek, amennyit jelenleg kapnak, akkor nem csodálkozhatunk a közszféra szolgáltatásainak egyenletes színvonalcsökkenésén. Erre ellenhatásul pedig kizárólag a külső források bevonása a megoldás, még ha itt most két tiltott szó következne is. Mindenesetre a szak(munkás)képzés gyökeres megújítását nem egy, felelősen gondolkodó nagyvállalkozó és vállalatvezető szorgalmazza. Ehhez rövid távon Németország, hosszú távon pedig Finnország szolgálhat például, mely durván számolva száz év alatt lett fejlett ország, nem kis részben éppen a közszférába történt beruházásai révén.