Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Vita: az egykulcsos adó és az igazságosság

Ismét sikerült lényegi kérdéseket érintő, alapos hozzászólásra késztetnem az egyik olvasómat. Többször utaltam már arra, hogy véleményem szerint az Orbán-kormány által bevezetett egykulcsos adó igazságtalan. Tudom, hogy ezt sokan, sokféle okból és szándékkal elmondják. A magam részéről közéleti, politikai kérdésekben iránymutatónak tartom a katolikus egyház társadalmi tanítását. Legutóbb is erre hivatkoztam, amikor a Rerum novarum kezdetű enciklikából kölcsönzött kifejezéssel jogszerűtlennek és embertelennek neveztem a magyar állam eljárását, amennyiben közadók címén a magánjavakból a méltányosnál többet von el, és ismét utaltam az egykulcsos adó igazságtalan voltára.

A hozzászólást érdemesnek tartom önálló posztként megjelentetni. Nagyon köszönöm névtelenséget kérő olvasóm alább olvasható írását!

“Az talán meghaladja a blog terjedelmét, hogy kitérjünk mindazon gazdaságpolitikai lépésekre, illetve hosszútávon valójában előnyös nemzetközi kötelezettségekre, melyek azt eredményezték, hogy a kormány rákényszerüljön a Széll Kálmán Terv 2.0 kidolgozására. Már csak azért sem látszik érdemesnek túlzottan visszafelé tekinteni, mert a legutóbbi bejegyzés a jelenlegi kormány gazdaságpolitikájának sarokkövét, az egykulcsos adórendszert veszi szemügyre, mégpedig egy bizonyos szempontból: az igazságosság szempontjából.

Népszerű téma a kormánypolitika tarka kritikusainak körében az egykulcsos adó kárhoztatása – éppen ezért érdemes talán egy-két olyan szempontra rámutatni, melyek gyakorta kimaradni látszanak az érvelésből. A legutóbbi bejegyzésben komoly hangsúlyt kapott az igazságosság fogalma. Nos, ennek filozófiai mélységű elemzését nem is oroznám el a blog kiváló szerzőjétől, ugyanakkor fontosnak tartom a fogalom kitágítását – de előtte válasszunk szét két dolgot. Egyrészt először tapasztaljuk történelmünkben az egykulcsos személyi jövedelemadó elvét, valamint annak gyakorlatát. A megkülönböztetésnek hamarosan jelentősége lesz.

Az egykulcsos adó tagadhatatlanul igazságtalan: egyforma százalékos járulékfizetést követel meg eltérő abszolút értékű jövedelmekből. Ám ha megértjük, miért is döntött(ek) a kormány(ok) ezen adóztatás mellett, talán árnyaltabb képet kapunk. A kétezres évek közepén előbb a szlovák, majd pedig a román kormány döntött úgy, hogy az addigi, sávosan progresszív személyijövedelemadó-rendszer helyett bevezeti az egykulcsos rendszert. Mindkét – részben menet közben is változó politikai összetételű – kormányt az a józan gazdaságpolitikai megfontolás vitte rá erre a döntésre, hogy a sávosan progresszív rendszer egyrészt túlzottan bonyolult, másrészt a többletmunkát büntető rendszer volt. Hiába volt cizellált adórendszer, hiába sújtotta magas kulcs a magas jövedelmeket, hogy, hogy-nem, túlzottan sok munkavállaló jövedelme búslakodott éppenhogy egy-egy sávhatár alatt – az afölötti, feketén kapott rész után, sejthetjük, nem is adózott. Az egykulcsos jövedelemadó bevezetése nyomán – rövid visszaesés után – mindkét állam valamivel nagyobb személyijövedelemadó-bevételre tett szert, mint korábban, ráadásul kimutathatóan csökkent a feketegazdaság aránya, illetve – elsősorban Szlovákiában – jelentősen meglódultak a beruházások, illetve a hazai össztermék mutatói is. Az egykulcsos személyijövedelemadó-rendszer működik, s ez immár az egész nemzetgazdaságnak, a nemzeti közösség valamennyi termelő-szolgáltató (járulékot fizető), illetve fogyasztó, továbbá járadékból élő tagja számára előnyös.

A magyar kormány célja pontosan ugyanez. A jelenlegi adórendszer még nem végleges, még a beüzemelés folyik, még messze nem tökéletes, az új adók nem teszik egyszerűbbé – bár az igazi bonyolítás a mezőgazdaságban érvényesítendő fordított ÁFA-kötelezettségnél jelentkezik. Az egykulcsos személyijövedelemadó-rendszer igazságtalan – ha pusztán a különféle méretű abszolút bérekre kivetetett egyforma százalékot tekintjük. Ám abban a pillanatban talán egyáltalán nem is az, ha azt tekintjük, hogy a közösség érdekét szolgálja: a gazdaság föllendülését, tartósan legalább évi kettő-négy százalékos növekedését. A jelenlegi, félszuperbruttós rendszer kétségkívül az átlagosnál kissé, illetve nagyon nagyobb jövedelműeket részesíti – némiképp – előnyben. A jelenlegi kormány társadalompolitikája deklarált módon szakított ugyanis a baloldali (látszat)egyenlősdivel: nem jut mindenkinek mindenből egyenlően, így azon társadalmi rétegeket támogatja, amelyektől munkahelyteremtést és beruházást vár. A probléma egyrészt az, hogy ez a pozitív hatás a reméltnél lényegesen lassabban bontakozik ki, másrészt a túlzott bürokrácia, valamint a gyakori képtelenség az állandóan és egyenletesen kitűnő minőségű termék előállítására hátrányos helyzetbe hozza a magyar kis- és középvállalkozásokat.

Mivel szóba került, érdemes észrevenni, hogy hasonló megközelítés érvényesül a mezőgazdaságban is. Tagadhatatlan, hogy történnek furcsa üzletkötések, folynak visszaélésnek látszó eljárások – ám a híresztelések nem csekély része mögött puszta sértődés és rosszindulat áll (a megyei lapok szerkesztősége nem a jelenlegi kormány barátja), hiszen a korábbi oligarchai kör nehezményezi, hogy egy új, általa oligarchai körként érzékelt csapat férkőzik oda a cukorrépás fazékhoz. A rendszerváltás után – már akkor is anakronisztikus történelmi és minden, külföldi, tőkével érkező, jóindulatú befektető számára fölfoghatatlan érzelmi érvekre alapozva – szétvert, akkoriban legalább közepes minőségben, ám nagy mennyiségben, és a a keleti piacokon exportképes termékeket előállító mezőgazdaság kizárólag akkor tud ismét eredményes lenni – s a tavalyi GDP-adat igen jó mezőgazdasági összetevője pontosan erre mutatott rá – ha hajlandó azokat a modern vállalati formákat magáévá tenni, melyeknek köszönhetően akár a nyugat-európai versenytársaink, akár pusztán a lengyel mezőgazdaság nagyobb megtérülési és jövedelmezőségi mutatókkal rendelkezik. Ehhez ki kell mondani olyan, már-már irracionális módon tiltott szavakat, mint szövetkezet (farmergazdaság), mint technológiai megújulás, mint technikai korszerűsítés, mint továbbképzés, mint tapasztalatszerzés külföldön, stb. Nem csupán néhány, kitűnő, törekvő, példamutató és ezért a médiában mutogatandó fiatal gazda képében, hanem tömegesen. Mindehhez pedig szükség van a birtokszerkezet korszerűsítésére: véget kell vetni a gazdaságosan megművelhetetlen parcellácskák korának: pontosan a birtokigazítások végrehajtására jött létre a Nemzeti Földalap. Remélem, egyszer a földtőzsde is létrejön végre. Nem véletlen, hogy a legkevesebb kritikát a maga is gazdálkodó múlttal dicsekedhető karcagi Fazekas Sándor kapja.

Ahol nehezen lehet a hazai egykulcsos adórendszert megmenteni az igazságtalanság vádjától, az a megvalósítása, azaz a korábbi szétválasztásban jelzett gyakorlat. A valódi nehézséget, családok tömegeinek negatív változást két tény okozott: egyrészt a minimálbér adózott jövedelemmé tétele – önmagában, ki kell, bizony, mondani, helyeslendő módon. Másrészt ugyanilyen hatású volt az adójóváírás egy lépésben történt kivezetése – ráadásul ez a komolyabbik változás, pedig erről esik kevesebb szó. Itt lehetett volna nagyobb rugalmasságot tanúsítani, s akkor az adórendszer-változtatás kisebb megrázkódtatással járt volna sokaknál.

Inkább lévén barátja a közgazdasági összefüggéseknek, mintsem a számolásnak, annyit mégis kijelenteni merészelek, hogy egyrészt valamiféle átmenetet lehetett volna biztosítani az egyik rendszerből a másikba – igaz, hogy a refinanszírozási helyzet nem volt és jelenleg sem rózsás, és a rendszer még jobban bonyolódott volna. Másrészt, ennél is óvatosabban: talán a tizenhat százalékos kulcs is magas: amennyiben – rendkívül helyes és támogatandó módon – az adóalapot szélesíteni kívánjuk (azaz min-den-ki, ismétlem: min-den-ki résztvesz a közteherviselésben), akkor egy tizenöt százalékos kulcs sem vezetett volna gazdasági összeomláshoz. A két változás együttesen okozott túlzottan nagy változást a jövedelmi viszonyokban, különösen úgy, hogy az alkalmazotti réteg egyszerűen nem olyan munkát végez, amelynek mennyiségi növekedése a jövedelmének növekedését is maga után vonná.

Az adóalap kiszélesítésének, illetve a fogyasztás megadóztatásának elvét követi az új adók többsége is: sokan fizetnek keveset, de a sok kicsi sokra megy, ráadásul a fajlagos adóteher nem válik elviselhetetlenné. Tagadhatatlan, hogy adózott jövedelem újbóli megadóztatása történik, de ugyanez történne az ingatlan-, illetve vagyonadóval, amely részben tőkemenekítést, részben elképesztő korrupciós hullámot (pl. kacsalábon forgó nyaralók szeretetotthonná átminősítését), részben komoly lobbireakciókat indítana el, amire most a legkevésbé van szüksége – a nemzeti közösségnek.”

 

Advertisements

5 comments on “Vita: az egykulcsos adó és az igazságosság

  1. Névtelen
    április 27, 2012

    Olvasva az írást, nem véletlen, hogy névtelenséget kért a hozzászóló. Nem katolikus szemmel lát az biztos. Senkinek sem lehetne megadóztatni jövedelmének azt a részét, ami a létfenntartásához, az emberi méltóságának megőrzéséhez szükséges. Arról lehetne vita, hol ez a határ Kínában, vagy Magyarországon, de nem róla.

    • Névtelen
      április 28, 2012

      Jogos igénynek tűnik az, hogy “a létfenntartáshoz, az emberi méltóság megőrzéséhez szükséges jövedelemrészt” ne sújtsa adó. Ezzel azonban két probléma támad: egyrészt, hogyan számítsuk ki ezt a részt; másrészt milyen indoklással nem óhajt ez a jövedelemrész a közteherviselésben résztvenni? Az első kérdésből világosan adódik az eszményi kommunista gazdaság működése, mely szerint mindenki képességei szerint dolgozik, és igényei szerint részesül a javakból. A másodikból pedig a minimálbér adómentessége iránti visszavágyás, mely nem pusztán embertömegeket vesz ki a közös felelősségből, hanem ezáltal súlyosan meg is alázza őket. Már ha van nekik polgári adófizetői öntudatuk — ez, elismerem, komoly kérdés.
      A poszthoz pedig csak annyit, hogy ebből talán nehéz megítélni az illető világlátását. A gazdaság működése mindenesetre a naiv, gyakran semmitmondó és önmagában igaz, kiragadottságukban azonban gyakran irreleváns idézetekből összeállított hivatalos állásfoglalásoknál szinte minden esetben bonyolultabb. Ebben kicsit hasonlít az egykulcsos adóhoz: lehet, hogy a politikai filozófiai értelemben vett baloldali-egyenlősítő, disztributív igazságosság (amit, ugye, a kifogyott olajú szüzek szorgalmaznak) elvének nem felel meg, de működik. És egy adórendszernél ez a lényeg.

      • Névtelen
        április 28, 2012

        Örülök, hogy nem arról vitatkozunk, hogy legyen-e, hanem arról, hogyan. (Amolyan Schmitt-kabarés módon)

  2. Nagymajtényi Gábor
    május 3, 2012

    Tisztelt Blog,

    A névtelen blogger hozzászólása összekeveri az egyéni jövedelemadó és a vállalkozásokat terhelő adók közgazdasági hatását. Ez utóbbi csökkentése szokta a gazdasági növekedést ( meglendülést ) eredményezni. Az első főleg az egyéni javak felhalmozását növeli ( persze áttételesen a megtakarítások a betéti- és ezáltal a hitelforrások bővülését is eredményezi, amennyiben az ország a szabad és likvid javait nem a cihában tartja és nem a deviza hiteleinek visszafizetésére fordítja ).

    Szép napot kívánva,
    NG

    • Névtelen
      május 3, 2012

      Köszönöm a pontosítást: az egyéni jövedelemadó és a vállalkozásokat terhelő adó közgazdasági hatásának tényleg tettenérhető összekeverése valójában egészen pontosan az NGM-től származik. Melynek reményei szerint az egyéni jövedelemadó csökkentése pótlólagos keresletet teremt, továbbá a hazai gazdaság növekedését váltja ki. Kétségtelenül nem váltotta, amint a zárójeles megjegyzés rámutat: “devizahiteleinek (sic!) visszafizetésére” fordította.

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Information

This entry was posted on április 27, 2012 by in Közélet and tagged .

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 231 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: