A földbérleti pályázatokról – Ángyán József levele
A vitában szóba kerültek a Nemzeti Földalap (NFA) által az állami földek bérbeadására kiírt pályázatokkal, illetve a pályáztatás eredményeivel kapcsolatos visszásságok. Idéztem ugyanis a Rerum Novarum enciklika megfontolandó tanítását: “Az emberek sokkal nagyobb szorgalmat és törekvést fejtenek ki, ha tudják, hogy a sajátjukon dolgoznak, sőt, egyenesen megszeretik a kezük munkájával megművelt földet, amelytől önmaguknak és családjuknak nemcsak mindennapi kenyeret, hanem bizonyos felesleget is remélnek. Mindenki belátja, hogy ez a törekvés mint akarati tényező mennyire fokozza a föld terméshozamát, növelve ezzel az ország gazdagságát.” Majd a beágyazott felvétellel felidéztem Ángyán József professzornak az NFA döntéseit bíráló szavait.
Köztudott, hogy az egykori államtitkár még hivatali ideje alatt végigjárta az országot, biztatva a gazdákat, hogy bátran pályázzanak a lakóhelyükhöz közeli állami földek bérlésére, mert a kormány a családi gazdaságokat kívánja megerősíteni. Nem így történt. Ángyán József lemondását, tiltakozását, mondatainak súlyát és jelentőségét nem tanácsos relativizálni azzal, hogy “a korábbi oligarchai kör nehezményezi, hogy egy új, általa oligarchai körként érzékelt csapat férkőzik oda a cukorrépás fazékhoz.”
A föld- és birtokpolitika leleplezi a hatalom valódi arcát. Különösen igaz ez hazánkra, amely kiváló természeti adottságokkal rendelkezik. A földkérdés az élet kérdése. A legfontosabb politikai kérdés. Mindig bámulatra késztet, ahogyan tavasszal elvetjük a borsót, ledugunk egy-két fokhagymát, locsolgatjuk, majd néhány héttel később már ki is dugja a földből a fejét a növényke. Mi ültettük, mi öntöztük, de a növekedést Isten adta. Miután a növény kifejlődik, meghozza a termését, népes családunk pillanatok alatt lelegeli. Megtehetjük, mert az a picike föld a miénk. A föld és a víz az életünk alapja. A föld és a víz valódi tulajdonosa, az élet Ura: Isten. Mi csupán bérbe kaptuk a Teremtőtől. A bérlők között azután további bérbeadások, adás-vételek zajlanak, és aki azt mondhatja magáról, hogy most övé ez a darab föld, övé az itt fakadó víz, az bizony az élet ura lehet itt a földön.
“Esettanulmányok az állami földbérleti pályázati rendszer értékeléséhez” címmel néhány napja megjelent Ángyán József részletes tanulmánya, amelyben a Fejér megyére vonatkozó adatokat ismerteti és elemzi. Kiderül például, hogy a ténylegesen helyben lakó gazdálkodók együttesen a bérbeadott földeknek mindössze 17,6 %-át kapták meg. A tárgyilagos elemzés végén a dolgozat szerzője a következő kérdéseket teszi fel:
Kedves Barátaim!
A tisztánlátás kedvéért és az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok kavalkádjában az eligazodás segítésének szándékával – az NFA hivatalosan közzétett adatai és helyi valamint egyéb információk felhasználásával, összerendezésével, esettanulmány szerűen – feldolgoztam egy megye valamennyi eddig nyertes állami földbérleti pályázatát. Ennek eredményeit egy rövid, értelmező tanulmányban foglaltam össze. Az összeállítást az Országgyűlés és a FIDESZ-KDNP frakciószövetség vezetéséhez, illetékes kabinetjéhez továbbá képviselőtársaimhoz is eljuttattam.
Nos, ezt az elemzést szeretném most a nyilvánossággal is egy olyan honlapon keresztül megosztani, szíves tájékoztatásul ezúton közreadni, amely mindig következetesen, megalkuvást nem tűrő módon kiállt a magyar föld védelme és a magyar gazdatársadalom, a gazdálkodó családok és a vidéki közösségek értékei és érdekei mellett.
Azért választottam elsőként Fejér megyét, mert kiváló mezőgazdasági adottságai, ragyogó földjei következtében ez a megye valóban sok családnak adhat munkát, megélhetést, a föld eltartó képessége kiváló.
Ezen túlmenően a választást az is indokolta, hogy itt hirdették ki eddig a legtöbb nyertes pályázatot, ami az elemzés statisztikai megbízhatóságát és ezzel a levonható tanulságok általánosíthatóságának lehetőségét is jelentősen növelte.
Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban – bizonyára az előbbiekkel is összefüggésben – innen kaptam eddig a legtöbb segítségkérő, kétségbeesett, illetve felháborodott viszajelzést, valamint az eligazodást segítő információt a helyi közösségektől és a gazdálkodó családoktól.
Magam is látni akartam tehát a teljes képet, a tényeken alapuló igazságot. Ennek első darabja a Fejér megyei esettanulmány, melyet a Borsodi Mezőség, majd a pályázati eredmények nyilvánosságra hozatali ütemétől függően a többi térség hasonló feldolgozása követ.
Őszintén bevallom, hogy a jelen elemzés alapján kialakuló kép még engem is megdöbbentett. Ezért jeleztem már a Mezőgazdasági Bizottság Ellenőrző Albizottságának március 21-ei ülésén, hogy azonnal alapvető változtatásokra van szükség az állami földek bérbeadási gyakorlatában. A földbérleti pályáztatás bevezetett rendszere ugyanis megítélésem szerint elfogadhatatlan, védhetetlen, az általunk hirdetett birtokpolitikai elvekkel teljességgel ellentétes eredményekre vezet! A helyben lakó gazdálkodó családoknak, a fiataloknak illetve a gazdálkodás mellett gyermekeket is vállaló fiatal pároknak – a Fejér megyei eredmények tanulsága szerint – esélyt sem ad a rendszer a földhöz jutásra.
Az irány – szerintem – tarhatatlan és védhetetlen! Ez az út Dél-Amerikába visz, és alapvetően megrendíti az emberekkel megkötött szövetségünket! Nekünk pedig – szilárd meggyőződésem szerint – velük, az emberekkel és nem a spekuláns nagytőkés oligarchákkal, “zöld bárókkal” kell szövetkeznünk! A helyben lakó, gazdálkodó családoknak kell a földet adnunk! Ez a munkahelyteremtésnek és a föld megőrzésének, nemzeti hatáskörben tartásának, de túlélésünknek is az egyetlen járható útja!
A családok, akiknek az élete, a megmaradása, de a fiaik, unokáik jövője is a földtől függ, körmük szakadtáig védeni fogják azt, és meg is tartják nemzeti hatáskörben, ha ebben mi is segítjük őket. És így lehet a föld eltartó, munkahelyteremtő képessége is a legnagyobb. Nézzétek meg a tényleges – kis, közepes, 10-100 hektáros – családi gazdaságokra és azok szövetkezeteire alapuló Nyugat- Európát! Ha tényleg életképtelenek lennének, akkor már Európa nagy részén nem is lenne mezőgazdaság.
Hogy van az, hogy ugyanabban az EU-ban egy 5-7 tagú szlovéniai, osztrák , lengyel vagy éppen francia parasztcsalád kiválóan megél 50-100 hektár földből. És persze alig van földpiac, mert a családok semmi áron nem akarnak megválni létük alapjától, a földtől. De nem is spekuláns tőkés társaságok kezében van 1.000 hektár számra a föld, amelyek, ha megfelelő ajánlatot kapnak – nemzeti érdek ide vagy oda – könnyen túladnak rajta.
Kedves Barátaim!
Vissza kell térnünk a Nemzeti Vidékstratégiában közösen megfogalmazott föld- és birtokpolitikai irányhoz! Együtt képesek vagyunk a változtatásra, és azt remélem, hogy ehhez a Kormányunk is minden segítséget megad. A változtatáshoz persze a gyakorta ellenséges közegben hitre és bátorságra is szükség van. Álljon itt ennek erősítésére – akárcsak a Nemzeti Vidékstratégia zárógondolatában – Máté evangéliumából vett néhány sor (10,26-33): “Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban: és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön!”
Ezen gondolatok jegyében és irányváltást sürgetve szeretettel ajánlom mindazok szíves figyelmébe jelen elemzésemet, akik tudnak és akarnak is tenni a vidéki Magyarország, a gazdálkodó családok, helyi közösségek, s ezzel az egész magyarság felemeléséért.
“A világ fölött őrködő Rend”-ben, a jó szándékú emberek összefogásában, az igazság és a nyilvánosság erejében változatlanul bízva, a visszajelzéseket, megjegyzéseket szívesen várva és fogadva, őszinte tisztelettel és baráti szeretettel üdvözöllek Benneteket:
Ángyán József
Heidl György blogja 
A mezőgazdaság helyzetéről eszmét cserélve rendkívül nehéz racionális érveket találni arra, hogy ugyan miben is különbözik a föld a más, piac- és forgóképes javaktól. A gyakran elhangzó, élelemtermelési cél ugyanis nem ennek megfelelő racionális érv. (Éppen azon dolgozom egyébként, hogy javasoljam a Balti-tenger heringjeinek egyéni tulajdonba vételét. Hiszen élelmiszertermelésről van szó ott is…) A magyar földárak többek között azért alacsonyak — az oly “kiváló természeti adottságok” ellenére, már, ha szemérmesen eltekintünk az évtizedek óta tartó túlzott műtrágyázás miatt elnitrátosított földek garmadájától, továbbá a gyenge minőségű és ezért a (nagy) Szovjetunió széthullása óta eladhatatlan terményeket kiszolgáló földterületek kivonásáráól a gazdálkodásból –, mert forgalom-, tehát piacképtelenek. Pontosan ott tartunk, mint Széchenyi idejében: mivel a birtok nem forgalomképes, hitelfedezetként alkalmatlan, tehát a valós értékénél jóval kisebb értéket képvisel. Az érték pedig az árát jelenti. Azért nem fog senki, legyen bármilyen nemzetiségű is, nem többet beruházni egy földterület terményeinek fölvásárlásába, mert Árpád seregében jött be az ott gazdálkodó dédapám. Abba fog, hogy forgalomképes javként tekinthet a birtokra, melybe beruházva új érték teremtődhet.
Bárhol járva Európában nem lehet megértetni külföldi barátainkkal, hogy mire is jó hazánkban az egyéni földtulajdonnak a földbérlettel szemben és minden józan ésszel szemben való erőltetése, annak ellenére, hogy a kelet-európai mezőgazdaság az úgynevezett második jobbágyság kialakulásának ideje óta erősen tőkehiányos. Ángyán József, miközben talán akaratlanul, talán elírásból rámutat az elaprózott birtokszerkezet alapvető problémájára, hiszen hol 10-100 hektárról, hol 50-100 hektárról beszél, végül ki is mondja a kulcsszót: szövetkezet. Semmi sem akadályozza a szövetkezetek alakítását úgy, hogy azokat a bérlők hozzák létre. Forgalomképes birtokokkal, szövetkezetekkel a gazdák hitelképessé válnak, így lehetővé válik a jelenleg nagyjából a nyolcvanas években megrekedt technológiai színvonal korszerűsítése, korszerű, folyamatosan kiváló minőségű, tehát piacképes termények előállítása, illetve az ahhoz kapcsolódó családi földolgozóvállalatok fölvirágzása. Ez a valódi munkahelyteremtés, nem pedig a széttagolt, megművelhetetlen méretű birtoktestek, melynek hatékony műveléséhez mindenekelőtt a technika hiányzik. MIért? Mert hitelképtelenek a gazdák. MIért hitelképtelenek a gazdák? Mert beleerőltetik magukat a földtulajdonba. Miért baj ez? Mert nem forgalomképes a földbirtok. Miért nem forgalomképes a földbirtok? Mert nem elsősorban piaci, hanem elsősorban érzelmi alapon foglalkoznak egy olyan javval, melytől eközben piaci reakciókat, azaz például rögtön megélhetést várnak. Ha bérlők lennének, jobb lenne a helyzet? Természetesen igen, hiszen a bérlő (különböző pártállású oligarcha, patrícius, zöld báró — a megfelelő szó a megfelelő történelmi korszakban aláhúzandó) — tőkeerejénél (hiszen több birtoktestet vásárolt föl) fogva képes a földdarabjaival mint értékesíthető javakkal gazdálkodni, fedezetként hitelhez fölmutatni, elcserélni, eladni, stb., stb. stb.
Mindez nem érinti azt a tagadhatatlan és valóban csodás tényt, hogy a borsót Isten kelti ki a kis borsószemből.
Kissé cinikusnak tűnsz: “Mindez nem érinti azt a tagadhatatlan és valóban csodás tényt, hogy a borsót Isten kelti ki a kis borsószemből.”
Hát pontosan abban “különbözik a föld a más, piac- és forgóképes javaktól, hogy nem piac- és forgóképes, ugyanis helyben marad, nem lehet elvinni onnét, ahol van. Körülötte kultúra bontakozhat ki, rajta közösség épülhet, család, és nemzet.
Az alacsony árról: “valós értékénél jóval kisebb értéket képvisel”. Mi van, ha szándékosan tartják ilyen alacsony áron. A földpiac egyes szereplői extraprofitot remélnek ettől az üzlettől, de Ángyán úr eleget nyilatkozott már erről.
A bérlőkkel kapcsolatban idézd már föl a szőlőművesekről szóló evangéliumi részt (Luk. 20. 9-19.)
Nem vagyok szakértője a témának és tiszteletben tartom “az előttem szóló”-nak véleményét.
Köztudott, hogy szétdarabolt kis parcellákkal nem lehet ütőképes mezőgazdaságot létrehozni. A felhozott alapkérdés azonban a pragmatikus szemléleten túlnyúlik.
Ha valóban az áll elő,hogy nem a helyben lakó és földet megművelni akaró és arra képes emberek kapják meg a MEGÍGÉRT földbérleti jogot, akkor a döntéshozók embertelen hibát követnek el. Megingatják a földet szerető – és a jelenlegi kormányban bízó – emberek hitét abban, hogy az adott szónak van értéke. Ezen felül egzisztenciális kérdés, hogy családok életlehetősége javuljon.
Három szempont hozható még fel.
– 15-20 hektár már nem nadrágszíj-parcella
– Bőven van összefüggő nagy, megművelt és megművelhető földterület az országban
– Ahogy más országok gazdái, a hazaiak is szövetkezhetnek hatékonyabb földművelés megvalósítása érdekében (nagyüzemi körülmények, értékesítés, feldolgozás stb.)
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Én is úgy látom, hogy most nem a szövetkezet versus nadrágszíjparcella volt a kérdés. Ángyán József sem erről beszél. Azt mutatja be, hogy a helyi gazdák, akik számára elsősorban kiírták a bérleti pályázatokat, nem juthattak földhöz, vagy csak nagyon kevesen, viszont távoli ügyvédek és egyéb ügyeskedők hatalmas területeket kaptak, még ha nem feleltek is meg a pályázati kiírásnak. Szövetkezni az tud, akinek van földje. Ha a kormányzati ígéretek ellenére a családi vállalkozók nem jutnak földhöz, maradnak a kis hatékonyságú nadrágszíjparcellák.Ebben a posztban valójában nem a termelőszövetkezetekre, hanem a bűnszövetkezetekre szerettem volna ráirányítani a figyelmet.
Teljesen igaza van a blog írójának, illetve az egyik hozzászólónak, hogy a poszt és az Ángyán-levél elsősorban a vérlázító és fölháborító módon elmaradt ígéretekről, úgymond — bár ez nekem kissé erős –, bűnszövetekezekről szól. A második és a harmadik hozzászólóra azonban mégiscsak kell reagálnom.
Sajnálom, ha cinikusnak tűntem, pedig egyáltalában nem volt szándékomban: tényleg azt gondolom, hogy Isten adja a növekedést — amint az a posztban is áll –, továbbá tényleg azt gondolom, hogy amint beavatkozunk a piaci folyamatokba, súlyos torzulások állnak elő. Így volt ez a napóleoni háborúk idejében, amikor az osztrák hadsereg fölvette a egeres-szemetes búzát és az ecetté átlényegült bort. Így volt ez az előző rendszerben, amikor a szovjet élelmiszerellátás rendszere minden terméket fölvett. A piaci viszonyokról lehet nem tudomást venni, de az hiány- és (a jelenlegi harminckét százalékos aránynál is nagyobb) feketegazdasághoz vezet. Ezek a dolgok úgy működnek, mint Pavlov kutyusa: ha valamiből kevés van, rögtön sokba kerül. Ha pedig kiveszünk egy lényeges elemet a gazdaság vérkeringéséből — rögtön elveszíti az árát. Pedig az értéke — így jövedelemtermelő képessége, család- és nemzetmegtartó ereje — meglenne, ha piacképes lenne. Érdemes az ingatlanpiaccal összevetni a helyzetet: mivel a lakások-házak-kertek piacképes vagyont képviselnek, a piaci viszonyoknak megfelelően viselkednek. Pontosan ennek ellentétét mutatja például a — legalábbis részlegesen — piacképtelen magyar földbirtokok túlzottan alacsony ára. Amit részben legalábbis éppen a kistulajdonosok / bérlők / gazdák a hozzászólásomban ismertetett, egészen bizonyosan nem rosszindulatú, inkább hagyományos fölfogású és mindenekelőtt érzelmi töltöttségű hozzáállása eredményez. Amivel szemben áll azután a jövedelemtermelő képesség iránti elvárás (amely ellentét a hozzászólásban véleményem szerint a lényeget ragadja meg), amit, persze, néha sikerül is elérni, csakhogy aránytalanul sok és a technikai-technológiai fejlesztés tőkehiány miatti elmaradása miatt hatékonytalan munka árán. És ismét helyben vagyunk, miért is kellenek tőkeerős befektetők. Nem gondolnám összekeverni a piacképesség fogalmát az ingatlanvagyon fogalmával. Valami nem attól értékes, vagy sem, hogy el lehet-e cipelni.
Úgy vagyok bátor gondolni, az utalt Lk-példabeszéd pusztán ürügyül hozza a mezőgazdasági képet arra, hogyan bánt el a választott nép a Jézust megelőző prófétákkal.
Ha azonban vetünk még egy pillantást a tulajdonos-haszonélvezői, illetve a tulajdonos-üzembentartói viszonyokra, rögtön látjuk, hogy az utóbbiak élvezik a vagyon áldásait: az utóbbi lakhat, autózhat. És a bérlő a bérleményéből megélhet. Abban a pillanatban, amint az egzisztenciális jövőjét biztosítva reméli — és a gazdák nyilvánvalóan ilyenek –, örömmel és odaadással dolgoznak a teljesen mindegy, kinek a tulajdonát képező földbirtokon. Ahogyan a Kacorlaki Jancsiszöggyárban is nagyobb örömmel dolgozik a jancsiszögsorjázó munkás, ha tudja, hogy a gyárigazgató elképesztő tárgyalássorozat után nagyobb megrendelést, tehát munkát, tehát megélhetést szerzett. A gazda örömmel mond le a hazai és nemzetközi üzleti tárgyalásokról, hiszen azt majd a tulajdonos intézi. Ha eredménnyel jár, neki is, a bérlőknek is jobb helyzete lesz. A lényeg tehát, véleményem szerint, a személyes, anyagi érintettség-érdekeltség.
A már említett második jobbágysággal szemben Nyugat-Európában már a tizenötödik században megkezdődött a jobbágyok bérlővé alakulása — és hogy, hogy nem, ezen körülmények között “kultúra bontakozhat(ott) ki, rajta közösség épülhet(ett), család, és nemzet.” Ehhez elegendő ismét Hollandiát idézni, mely elszakadását a Német-Római Birodalomtól gazdasági szempontból éppen a bérlői és szövetkezeti rendszerű, a munkában érdekeltekkel végrehajtott modernizációjú mezőgazdaság indította meg. A hajókázási, fuvarozási szolgáltatási tevékenység — bérelt matrózokkal — csak később jött.
Egész jó kis írást hoztam ki belőled. Már megérte. Na, ez egy kicsit nagyképűen hangzik De ettől még elgondolkodtató az eszmefuttatásod. Köszi!
a második hozzászóló
A “bűnszövetkezet” enyhe kifejezés volt. Lásd az MTI, MNO, és egyéb fideszes hírharsonák döbbenetesen hazug mocskolódását Ángyán Józsefről, amelyre elsőként az LMP ugrott. Köszönet érte! Mármint az LMP-nek és a Kettős Mérce blognak.
http://lehetmas.hu/sajtokozlemenyek/33453/az-lmp-nyilt-levele-az-mti-vezerigazgatojanak/
http://magyarinfo.blog.hu/2012/05/02/nem_letezo_bloggal_mocskolja_az_mti_angyant