Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Házasság, özvegység, szüzesség – Tertullianus véleménye

Tertullianus (150-229 után) a korai egyház különleges alakja. Valószínűleg laikus volt, bár a források alapján ezt nem tudjuk teljes bizonyossággal megítélni. Heves természetű, nagyon művelt ember volt, aki túlzásoktól sem mentes hitvitákat folytatott különféle vallási irányzatokkal előbb katolikusként, majd a montanisták új próféciájának szigorú elkötelezettjeként. Óriási hatást gyakorolt nyugaton: Cyprianus naponta olvasta műveit (Jeromos Vir. ill. 53), gondolatai felismerhetők Novatianus kérlelhetetlen etikai nézetei mögött, házasságteológiája pedig olyan mélyen meghatározta Jeromos álláspontját és érveit, hogy hosszú részeket szinte szó szerint átvett műveiből Jovinianus elleni vitája során, tekintet nélkül arra, hogy azokat Tertullianus még katolikusként vagy már montanistaként írta-e.

Az Ad uxorem (Feleségemhez) c. munkát még katolikusként írta valamikor 200 és 206 között. Bár feleségének meghagyja, hogy ha özvegyen maradna, ne menjen többé férjhez, az özvegyek újbóli házasságát, ha keresztényekről van szó, nem tartja bűnnek. Később, montanistaként nem tesz efféle engedményeket.

Az özvegynek azt ajánlja, hogy ne menjen férjhez, de nem azért, mert az újbóli házasság tiltott, bűnös dolog lenne, hiszen Pál is megengedi (1Kor 7,9 és 39), hanem, mert testi gyötrelmekkel jár (Ad uxorem 1.7.1. vö. 1Kor 7,28). A feltámadás után, az angyalokkal való egyenlőség állapotában ugyan nem jelentene gondot, hogy a megözvegyültnek több házastársa volt, hiszen a test, a testi vágyak akkor már nem nyugtalanítják az embereket, az újraházasodással azonban az özvegy lemond a nagyobb jóról (1.1.4). Az önmegtartóztatás ugyanis előbbre való a házasságnál, noha a házasság Istentől adott tisztes és jó dolog (1.31.2, vö. 1.2.1).

Tertullianus szerint az ószövetségi pátriárkák számára egykor a monogámia mellett a poligámia és az ágyasok tartása is lehetséges volt (1.21), amit üdvtörténetileg kell értelmezni. A poligámia eleinte megengedett volt, később mérséklődött, majd teljesen megszűnt. Egy idő után szükségképpen tiltotta a mózesi Törvény, és ezt a tiltást is felülmúlta a Krisztus eljövetelével beköszöntő szellemi törvény. A montanista Tertullianus majd továbblép, és azt mondja, hogy a Paracletus korával, a Montanosznak adott új próféciával a krisztusi törvény alapján még megengedhetőnek tartott dolgok is szigorúbb elbírálás alá esnek, így az özvegyek újraházasodása sem megengedett.

A házasság tehát jó, de a szükség miatt engedélyezett jó, az önmegtartóztatás viszont jobb (1.3.2-3.). Miféle szükség legitimálja a házasságot? Egyrészt a belénk oltott testi vágy (concupiscentia carnis) az utódnemzésre, másrészt a világban való érvényesülés vágya (concupiscentia saeculi – vö. 1.4.2 kk.), amely dicsőséget, elismerést, jólétet keres. Az önmegtartóztató élet mindkettőről lemond, és az embert az angyalok családjába kapcsolja (1.4.4).

Fontos szempontra figyelmeztet Tertullianus. A házasság nem pusztán a szexuális vágyak mederbe terelésének, az utódok világra hozatalának intézménye, hanem kiemelkedő szerepet játszik a társadalom szerveződésében. A családi kapcsolatokon, a rokonságon keresztül betagozódunk egy szélesebb viszonyrendszerbe, összeköttetéseinknél és társadalmi helyzetünknél fogva mások fölött hatalmat gyakorolhatunk, vagyonra tehetünk szert, fényűző és kényelmes életet élhetünk. Az önmegtagadás, a házasságról való lemondás ezért bizonyos lázadást jelent a fennálló társadalmi rend ellen. Nem pusztán egy adott társadalmi-politikai berendezkedés ellen, hiszen a szekuláris társadalom mindig igazságtalan marad. Tertullianus nem kommunista. A kereszténység eleve lázadás e világgal szemben, hiszen a keresztények nem a megreformált és igazságos társadalmi rendszerekben bíznak, hanem a mezők liliomait öltöztető, és az ég madarait tápláló, gondviselő Isten ígéreteiben (vö. 1.4.6-7).

Az önmegtartóztatás melletti érvei között megjelennek a kényelmi szempontok. Nem érdemes újraházasodni az utódnemzés végett, hiszen a gyermeknevelés számos aggódással, szorongással jár. Szofisztikus érvelésében túlságosan messzire megy, ráadásul tökéletesen megfeledkezik Jézus tanításáról a gyermekek születése fölötti örömről: “Amikor az asszony szül, szomorú, mert eljött az óra. Miután pedig megszülte gyermekét, nem emlékszik a szenvedésre az öröm miatt, hogy ember született a világba” (Jn 16,21). Azért, hogy igazolja: a gyermeknevelés nehézségekkel és kellemetlenségekkel jár együtt, Tertullianus hivatkozik a pogányokra, akik a kellemetlenségek elkerülése végett kiteszik gyermekeiket, megölik magzataikat.

Nyilván rétorikai fogásról van szó, és persze nem tekinthetünk el a korszak keresztényüldözéseitől sem, amikor gyermekek maradtak árván, mert szüleiket megölték, vagy éppenséggel a szüleiktől ragadták el gyermekeiket, hogy megöljék őket. Mindazonáltal sokat elárul egy szónokról, hogy meddig hajlandó elmenni a rétorikai túlzások alkalmazásában, hogy az érzelmekre hasson. Az alábbi sorokat mindenesetre kevés magát kereszténynek valló szerző írná le a gyermekvállalásról, ha mégoly közelinek érezné is a végidő eljövetelét, s ha olyannyira kedvelné is a szójátékokat, mint Tertullianus:

“Csak nem vagyunk már elég biztosak üdvösségünkben, hogy gyermekekre pazaroljuk az időnket!? Hát keresni kell magunknak a terheket, amelyeket a pogányok többsége is elkerül, és amelyeket törvények szabályoznak, s amelyek ellen akár gyilkosságok árán is küzdenek!? A mi számunkra ezek sokkal hátrányosabbak, hiszen a hitet veszélyeztetik. Miért harsogta az Úr: Jaj a várandósoknak, és a szoptató anyáknak (Mt 24,19; Lk 21,27), hacsak nem annak igazolására, hogy a végső eloldás (expeditio) napján a gyermekekhez kötődés (impedimenta) hátrányt fog jelenteni? Mindez ugyanis a házasság velejárója, az [a jaj] viszont az özvegyeket nem érinti” (1.5.2).

Miért ne érintené az özvegyeket? – kérdezhetnénk. Talán az élet kiszámíthatatlan fordulatai, az ifjú férj váratlan halála miatt nem özvegyülhet meg egy várandós vagy szoptatós anya? Nem inkább jelképesen kell a mondatot érteni, Alexandriai Kelemenhez hasonlóan, aki Lk 18,8-al összefüggésben azokra vonatkoztatja, akikben Krisztus a nem talál majd hitet (Stromateis 3.6.49)? Ráadásul Pál tanítása szerint az utolsó időkben éppen nem a házasokkal, hanem a szélsőséges aszketizmust hirdetőkkel lesz gond, akik önmegtartóztatást és böjtöt hirdetnek, és tiltják a házasságot (1Tim 4,1-3, és Kol 2,18,23), vagyis azokkal, akik Tertullianushoz hasonló nézeteket vallanak. Isten önmegtartóztató szolgáinak életét tehát nem nehezíti a házasság, amelyet Tertullianus szerint vagy a test, vagy a világ, vagy az utódlás miatt kötnek (1.5.3.).

Az özvegyek önmegtartóztatása Isten kedvéért persze nem könnyű, mondja Tertullianus, de példát vehetnek a pogányokról, akik az ő istenük, vagyis a sátán kedvéért hajlandók lemondani a házasságról: a Vesta-szüzekről, a Junonak sorsvetéssel kiválasztott szüzekről Aegiumban, Delphoi papnőiről, Ceres özvegyeiről (1.6.3-5). A szűz és az özvegy összehasonlításából esetleges várakozásainkkal ellentétben nem a szűz kerül ki győztesen. Egyformán becsesek az Úr színe előtt, noha más-más módon valósítják meg az önmegtartóztatást. Az özvegység mindenesetre küzdelmesebb, mert az özvegy arról mond le, aminek az édességét megtapasztalta. Ezért dicsőségesebb is. A szüzességben Isten kegyelme mutatkozik meg, az özvegységben az emberi törekvés nagyszerűsége (1.8.1-3.).

Az Ad uxorem második könyvében nagyon időszerű gyakorlati kérdéseket vizsgál, mégpedig igen éleselméjűen. Vajon az özvegy újraházasodhat-e pogánnyal? Egyáltalán, megengedett-e a kereszténynek házasságot kötni egy pogánnyal? Az exegézis ebben az esetben pontos, Tertullianus világosan rámutat Pál tanításának lényegére (1Kor 7,12-15): akik már házasként lettek Krisztus követői, házastársuk azonban pogány, maradjanak meg a házasságban. Ebből azonban nem következik, hogy keresztény összeházasodhat pogánnyal. A két élethelyzet lényeges különbségeit Tertullianus jól érzékelteti. Az előző esetben a keresztény életének megváltozása, tisztasága, jó példa lehet házastársa számára, az utóbbi esetben viszont a pogány fél igen könnyen magával rántja keresztény házastársát a maga szokásai közé, s így az egészen az aposztáziáig eljuthat (2.7.1-3). Valós, a mi számunkra is ismerős helyzeteket mutat be (2.3.2-4.3), amelyek közül itt érdemes kiemelni a következő érvet, mert áttetszik rajta a keresztény házasságnak az eddigieknél kedvezőbb megítélése:

“Miközben [a keresztény feleség] a pogány férj kedvét keresi, maga is pogány dolgokat művel: külső alak, hajviselet, világi csillogás, szemérmetlenebb nyájaskodás, sőt még a házas élet megszennyezett titkait illetőleg is. Hiszen a nemi élet kötelességeit nem úgy cselekszik, mint ez a szenteknél szokás: a szükség tiszteletben tartásával, mintegy az Isten színe előtt, szerényen és mértékletesen” (2.3.4. Városi István fordítása). A keresztény házasságban a szexuális együttlét szükségszerű és tisztességes, nem szennyezi be a szenteket, szerény, mértéktartó, Isten tekintete előtt zajlik. A szexualitás keresztény felfogása azonban érthetetlen a pogány házastárs számára, ezért bizonyára nem is hajlandó ilyen mértékben korlátozni nemi életét.

Tertullianus nem a levegőbe beszél. Érdemes utalni itt a kor cirkuszi-színházi látványosságainak nyílt szexualitására, Pompei nagy számú, közvetlenül erotikus falfestményére, valamint a latin szókincskutatásra, amely a coitusra vonatkozóan 49 kifejezést gyűjtött össze, s ezek jelentős része a legkülönfélébb figurae Veneris-re utal. A keresztények Isten tekintete előtt zajló házasélete, melynek elsődleges célja az utódnemzés, aligha egyeztethető össze a kéjfokozás kifinomult pogány gyakorlataival. 

Elejtett megjegyzéseiből látjuk tehát, hogy Tertullianusnak lenne mondanivalója a keresztény házasság értékeiről, de mert a teljes önmegtartóztatással hasonlítja össze, rétorként a házasság vélt vagy valós árnyoldalait emeli ki. Egyik fontos, ám kellőképpen nem kifejtett gondolata szerint a keresztény házasság nem ismeri a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ha a gazdagabb húzódozik frigyre lépni egy szegényebb testvérrel, annak szegénysége miatt, akkor vegye fontolóra, hogy ő az, aki ebből többet nyer: “Ha ugyanis a szegényeké a mennyek országa (Mt 5,31), mert nem a gazdagoké, akkor a gazdag többet nyer a szegénnyel. Bőségesebb hozományt adnak annak javaiból, aki az Istenben gazdag (2.8.5. Városi 224.). Az utóbbi, derűsebb megjegyzések végül előkészítik a házasság dicséretét a mű zárlatában:

“Honnan lehetne elegendő erőnk ama házasság boldogságának ecseteléséhez, melyet az Egyház kötött egybe, melyet az áldozat erősít meg, az áldás megpecsétel, az angyalok hirdetnek, és érvényesnek tekint az Atya? Hiszen jogos és helyes házasságot még a földön sem kötnek a gyermekek atyáik beleegyezése nélkül. Mily nagyszerű az iga, amelyet a hívő pár visel. Egy a reményük, egy a fegyelmük, és ugyanaz a szolgálatuk. Testvérek ők mindketten, szolgatársak mindketten, sem testben, sem lélekben nincsen különbség közöttük. Valóban ketten egy testben élnek ők. Ahol egy a test, egy a lélek is. Együtt imádkoznak, együtt borulnak térdre, együtt böjtölnek. Tanítják egymást kölcsönösen. Buzdítást adnak egymásnak. Egymás irányában közösen türelmesek. Hasonló módon viselkednek az Isten egyházában, hasonlóképpen az Isten lakomáján, egyazon lelkülettel a szorongásokban, az üldözések idején, s a verőfényes napok nyugalmán. Egyik sem titkolózik a másik előtt, nem kerüli egymást, életük párjának terhére nincsenek. Szabadon látogatják a betegeket, és segítik a szegényt. Keserves gyötrelmek nélkül adják az alamizsnát, aggályoktól nem kínzottan mutatják be az áldozatot, és senki sem akadályozza a mindennapi jámborkodást. Nem lopakodásban vetik a keresztet, nem aggodalmaskodóan kívánnak szerencsét, és nem lélekben mondják csak az áldás igéit. Mindkét szájon fölcsendül a zsoltár és a himnusz, s kölcsönösen versenyre kelnek, hogy ki énekeljen jobban Istennek. Örül Krisztus, ha lát, és hall ilyeneket, s békéjét küldi rájuk. Ahol ketten vannak, ő is ott van, s ahol ő van, ott a gonosznak helye nincsen” (2.9.6-8, Városi 225.).

Advertisements

7 comments on “Házasság, özvegység, szüzesség – Tertullianus véleménye

  1. David Vincent
    május 8, 2012

    ‘A poligámia eleinte megengedett volt, később mérséklődött, majd teljesen megszűnt.’

    A zsidók hogy tekintettek erre a kérdésre? A monogámia/poligámia azért elég fontos dolognak tűnik. Ezért az ember nem várná, hogy a vallási hagyományok terén oly konzervatív zsidók álláspontja változzon a kérdésben.

    Az Újszövetségben nem szerepel explicite a többnejűség tilalma. Arra lennék kíváncsi, hogy véleményed szerint Mt 19 9-ből következik-e?

    ‘ aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt -, és mást vesz el, házasságot tör’

    Arra gondolok, hogy ha a többnejűség megengedett lett volna, akkor az újraházasodás minden lett volna, csak nem házasságtörés. Én persze csak egy laikus vagyok, fogalmam sincs, hogy le lehet-e vonni ilyen következtetéseket egy eredetileg valószínűleg más céllal elhangzott kijelentésből.

    • H.Gy.
      május 9, 2012

      Az ószövetségben idővel a monogámia felülkerekedik, és a Jézus korabeli zsidóság – az evangéliumok tanúsága szerint – az egyidejű többnejűséget már nem tartja elfogadhatónak. A sógorházasság (levirátus vö. Mtörv 25,5-6) gyakorlat lehetett, amit mutat az, hogy a szadduceusok érvként használják a feltámadás tanával szemben. Mt 19,9 kontextusa a farizeusokkal folytatott vita a válásról. Jézus az eredeti monogámiára hivatkozik Ter 2,21-25 felidézésével, amit a mózesi törvény a válás és újraházasodás engedményével gyengített – “keményszívűségetek miatt”. Jézus tanítása tehát visszatérés az eredeti, teremtésben adott állapothoz: tiszta monogámia egy férfi és egy nő között, amit az újraházasodás sért, és aminek a fenntartását egyértelműen megparancsolja. A montanista Tertullianus és más szigorú aszketikus szerzők az újraházasodást a poligámia egyik formájának tartották.
      Részletesebben írtam erről itt: http://katolikusszemmel.wordpress.com/2012/03/03/a-hazassag-az-ujszovetsegben/

  2. David Vincent
    május 23, 2012

    Kedves H.Gy!

    Azt szeretném kérdezni, hogy ismeri-e az alábbi írásokat:

    http://egyhazatyak.blog.hu/2012/02/03/szent_theophilosz_aki_nem_ismerte_jezust

    a blogról: ‘Korai egyházatyák történelmi bemutatása ami mellőzi a keresztény apologetika férevezetését és kritikai szempontból közelíti meg ezeknek az embereknek életét és munkásságát.’

    Foglalkozik Tertullianusszal is. (‘Tertullianus a megrögzött’)

    • H.Gy.
      május 23, 2012

      Igen, nagyon köszönöm! Egy kedves ismerősöm felhívta a figyelmemet erre az egyházatyás vagy inkább egyházatyázós blogra. Bámulatos, hogy mekkora energiával igyekszik valaki az egyházatyákat lejáratni, hogy igazolja meggyőződését: minden rossz a Bibliát aljas szándékkal átértelmező ókeresztény teológusok számlájára írható. Van ennek a törekvésnek előzménye, Holbach báró Szentek képtára c. műve ugyanezzel a szándékkal fogant. Az ilyesmit nem érdemes tételesen cáfolni, mert iszonyatos időt és energiát emészt fel. Persze ha kétely merül fel, vagy érdemi kérdést vet fel az adott blog, és közvetíti, megpróbálok válaszolni.

  3. David Vincent
    október 8, 2013

    Kedves H.Gy.!

    Azt szeretném kérdezni, hogy a házasság fő jellemzői (egy férfi és egy nő önkéntes, kizárólagos, élethosszig tartó kapcsolata) mikor kapcsolódtak össze? Elfogadta-e például a korai egyház a válást?

    köszönettel,
    DV

    • H.Gy.
      október 8, 2013

      De jó kérdések! Az első kérdésre nehéz pontos választ adni, mert e zsinati kifejezések egy hosszú folyamat eredményei. Mindhárom feltétel mélyen benne van a hagyományban, pl. a IV-V. században Ágostonnál, Aranyszájú Szent Jánosnál már szinte ebben a formában megtalálható. A második kérdést pontosabb úgy megközelíteni, hogy elfogadta-e az újraházasodást az egyház. A keleti egyházzal szemben a nyugati soha nem áldotta meg az újabb házasságot, amíg az előző házastárs élt. (VI. Leó bizánci császár negyedik házasságát (906-ban) kénytelen-kelletlen, de megáldották). A válás kapcsán a Mt 5,32 – kivéve “porneia”, paráznaság esete -, az ún. mátéi engedmény irányadó. Ez indokolja a különélést, a vagyonmegosztást, stb. viszont a nyugati felfogás szerint nem legitimálja az újabb házasságkötést. Nagyon szigorú az egyházi álláspont, a gyakorlat azonban. amikor az adott élethelyzetet tekinti, sokkal megengedőbb. Egyik, érintett barátom szerint már-már túlságosan is az.

  4. David Vincent
    október 8, 2013

    Köszönöm a választ. Valahol azt olvastam, hogy Máténál a ‘porneia’ nem az asszony hűtlenségét jelenti, hanem inkább férfi és nő parázna kapcsolatát. Itt tehát az elbocsátás az erkölcstelen viszony megszüntetése. Ha így van, akkor nincs ellentmondás Máté és Márk (10,11) között.
    Találkoztam viszont olyan véleménnyel is, hogy Márk 10, 11-ből implicit módon következik az elhagyott házastárs joga az új házassághoz (azaz a férj újraházasodása csak akkor házasságtörés, ha ő küldi el az asszonyt). Szerintem ezt a szövegkörnyezet nem támasztja alá, de azért elgondolkodtató, hogy meddig is tart az értelmezés szabadsága.

Hozzászólások letiltva.

Information

This entry was posted on május 7, 2012 by in Egyházatyák, Szentségi házasság and tagged , , .

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1,229 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: