Lex facit regem – David Baer tanulmánya a magyar egyházügyi törvényről

Lex facit regem, non rex facit legem! “A törvény teszi a királyt, és nem a király teszi a törvényt!” Azaz, a királyt a törvény törvényesíti, és nem a király alapozza meg a törvényt. A 13. századi jogász, Henry de Bracton gondolata áll David Baer teológus frissen publikált tanulmányának középpontjában. A Katolikus szemmel olvasói találkozhattak már a hazánkat jól ismerő, texasi lutheránus teológus nevével, mert egyik első bejegyzésemben az érvényben lévő magyar egyházügyi törvénnyel (2011. évi CCVI. törvény) kapcsolatos fenntartásait és két közismert személyiség erre adott válaszait kommentáltam.

Baer május 7-én megjelent, 15 oldalas, alapos, higgadt, elemző tanulmányban összegzi álláspontját, és kitér a korábbi Nyílt levele nyomán kitört viharra és annak tanulságaira. Mostani írása mentes attól a politikai felhangtól, amely első megszólalásában még erősen érzékelhető volt.  Egy efféle felütéssel kezdődő szöveg: “Az Orbán-kormány ma már messze túllépett azon a határon, amely Nyugaton politikailag elfogad­­ható”, eleve kihívja maga ellen a  politikai népharagot azok részéről, akik a “Nyugaton politikailag elfogadható” határokra való hivatkozásokat – okkal vagy ok nélkül – erős kétségekkel fogadják. Ne felejtsük el azt sem, hogy a levél egy olyan időszakban jelent meg, amikor Magyarország, a magyar kormány ellen a külföldi sajtóban valóban lejárató kampány indult. Szomorú volt látni, hogy ebben a helyzetben éppen egy jelentős tisztséget viselő egyházi személyiség sétált bele a politikai zsákutcába, és fogalmazott meg egy minden bölcsességet nélkülöző választ Baer írására. Ettől kezdve a vita eldurvult.

A jelen tanulmány fordíthat a helyzeten, mert érvelése jogi, filozófiai és teológiai. Egy értékes eszmetörténeti bevezető után rámutat a kérdéses törvény lesúlyosabb hibájára: “ez pedig az, hogy egy egyház nyilvántartásba vételéről az Országgyűlés dönt.”

Teljes joggal hivatkozik arra, hogy a hatalmi ágak elkülönítésének elve ebben az esetben sérül. A törvénynek ez a kulcsfontosságú rendelkezése mind filozófiai, mind jogi, mind teológiai szempontból súlyosan kifogásolható. Platón Eutüphrón c. dialógusának egyik valóban ide kívánkozó kérdését alkalmazva a helyzetre Baer így fogalmaz:

“Szókratész után így tehetjük föl a kérdést: Magyarországon azért ismer el egy egyházat az Országgyűlés, mert valóban egyház, vagy azért egyház, mert ezt az Országgyűlés elismeri? Ha az előbbiről van szó, akkor az egyház elismerése a vallási közösség objektív jellegétől függ, és ezt az objektív jellegét miért ne tudná elismerni egy politikai megfontolásoktól független bíróság? Ha az utóbbiról, tehát arról, hogy az egyház jellege politikai döntéstől függ, akkor miben különbözik ez az erkölcsi relativizmustól?”

Ami a teológiai és jogi szempontokat illeti, XIII. Leó pápa Libertas praestantissimum kezdetű enciklikáját, valamint a Velencei Bizottság jogilag szilárd szakvéleményét idézi:

„Ha egyszer elismert, hogy senki sincsen az ember fölött, akkor az következik, hogy a polgári szervezet és társadalom létrehozó oka nem egy, az emberen kívül vagy fölötte álló elvben, hanem az egyesek szabad akaratában keresendő, a nyilvános hatalom mintegy első okától, a néptől származtatan­dó, és azonkívül, valamint az egyesek cselekvésmódjára egyedül az egyéni ész irányadó – úgy az összes emberek belátása egyedüli zsinórmértéke az államok eljárásának… a törvény, amely azt állapítja meg, hogy mit kell tenni és mit kerülni, a többség önkényére bízatik, ami meredek lejtőn a zsarnoksághoz vezet.” (Libertas praestantissimum 15. és 16. bekezdés.)

„A vallási közösségek (szervezetek) elismerése vagy elismerésének megtagadása teljes mértékben az Országgyűlés hatáskörében marad, és így elkerülhetetlenül többé-kevésbé politikai megfontolásoktól függ. Nemcsak azért, mert az Országgyűlés aligha képes a törvényben foglalt meghatározások értelmezésének részletes vizsgálatát elvégezni, de azért is, mert az effajta eljárásmód nem nyújt megfelelő garanciát a törvény semleges és pártatlan alkalmazására… A törvény első alkalmazásából világosan kitűnik, hogy az alkalmazott kritériumok nem egyértelműek, ráadásul az eljárás egyáltalán nem átlátható. A magyar Országgyűlés döntéseinek indítéka nem nyilvános és nem megalapozott. Az elismerésről az Országgyűlési Bizottság törvény (pozitív elbírálás esetén) vagy határozat (negatív elbírálás esetén) formájában dönt. Ez nem felel meg a törvényes eljárás követelményének. A fentiek alapján a törvény, amely kétharmados többséget kívánó sarkalatos törvény, hangsúlyozza az eljárás demokráciát érintő hiányosságait… A Velencei Bizottság javasolja a regisztrációs eljárás módosítását úgy, hogy a törvényes eljárás követelményei, a semlegesség és a pártatlanság kritériumai és az eljárásrend garanciái érvényesüljenek.” (Opinion 664/2012 European Commission for Democracy Through Law, Venice Commission 1276-78. bekezdés)

David Baer méltán tartja aggasztónak azt, hogy a magát kereszténynek nevező kormány nem vesz tudomást a törvény fontos elemét illető bírálatokról.  “Jó lenne tudni”, írja, “melyek azok az érvek, amelyekkel a kormány a CCVI. törvénynek ezt a kritikákkal illetett részét indokolja, amikor mind a magyar egyházak híveinek egy része, mind magyar jogászok, mind a Velencei Bizottság aggasztónak tartják, s a római katolikus egyház tanításával is nyilvánvalóan ellentétes. A magam részéről az egyetemes anyaszentegyházzal együtt vállalom: LEX FACIT REGEM, NON REX FACIT LEGEM!”

Noha továbbra sem vagyok meggyőződve arról, hogy a törvény közvetlenül sértené a vallásszabadságot, a fenti kifogásokkal teljes mértékben egyetértek.

2011. évi CCVI. törvény a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról ugyanis nem a maga egészében sérti a jogállamiságot és a vallásszabadság jogát, amint azt David Baer, véleményem szerint, továbbra is hol állítja, hol sugallja. Tény azonban, hogy egy kulcsfejezete, mégpedig a III. rész (Az egyházként való elismerésre és a nyilvántartásba vételre vonatkozó szabályok) sürgősen felülvizsgálatra és módosításra szorul. Korábban is hangsúlyoztam,  hogy az egyházak elismerése nem az Országgyűlés feladata, a jelenleg alkalmazott bizottságos, kérvényezős, megvizsgálós, tudományoskodó módszer pedig nem csupán nevetséges, de rendkívül ártalmas is. A törvény eleve bűnben fogant, igazságtalanságot gerjeszt, jogilag képtelenség, teológiailag vállalhatatlan. David Baerrel együtt kérdezem: “megengedheti-e magának az egyház, hogy egy igazságtalan törvény önkéntes haszonélvezője legyen?”, s vele együtt válaszolom: nem.