A gurutól Jézusig – Joseph-Marie Verlinde vallomása

Jacques Verlinde a “hatvannyolcasok” lázadásával és mély spirituális érdeklődéssel útnak indult Indiába, ahol Maharishi Mahesh jógi – egy időben a Beatles fiúk lelkivezetője – tanítványa, s mintegy személyi titkára lett. A hinduizmus és buddhizmus különféle meditációs technikáinak beavatottjaként és beavatójaként ráébredt a lényeges és feloldhatatlan különbségre kereszténység és keleti filozófiák között. Krisztus tanítása nem semmisíti meg a szubjektumot, mert a szeretet csakis személyek között lehetséges. A meditációs technikák célja viszont a szubjektum teljes megsemmisítése, s így a teljes szenvedésmentesség elérése. Ha az “én szeretlek téged” mondatnak nincs alanya, akkor nincsen szeretet.  Buddha lótuszülésben magába fordul, és meghal, Jézus széttárja a kezét a keresztfán, meghal és feltámad. A belga fiatalember e felismerés hatására visszatér Brüsszelbe, ahol azonban egy magát kereszténynek nevező, de valójában okkult gyakorlatokat végző csoport tagja lesz. Egyre inkább érzi szabadságának elvesztését, a súlyos és veszedelmes kötelékeket, amelyek valóban létező, okkult erők foglyává teszik. Felismeri a megszabadulás szükségességét, és hosszú tisztulási és tanulási időszakot követően végül pap, s mint Joseph-Marie Verlinde örökfogadalmas szerzetes lesz. Évekig nem beszélt nyilvánosan ezekről az élményeiről, a közelmúltban viszont a Chemin Neuf közösség készített vele egy elgondolkoztató kisfilmet. Keleti misztikákra, okkult praktikákra  fogékony korunkban nagyon fontosak és tanulságosak a személyes tapasztalatait megosztó szerzetes lényegretörő válaszai.

“A hészükhaszták [a keresztény imádságnak a jógához látszólag hasonló formáját gyakorló aszkéták – H.Gy.] tehát – az indiai aszkéták többségével ellentétben – elsősorban nem egy meghatározott, jól körülírható tudatállapot megvalósítására vagy valamely igazság fölismerésére törekedtek, hanem kapcsolatot kerestek valakivel: ezért náluk az aszketikus gyakorlatok és az imádság mégoly odaadó művelése is hiábavalónak bizonyul, ha nem jár együtt a Theia Koinoniával, az Isteni Közösségből való részesüléssel, ahogy a keleti kereszténységben az Eucharisztiát nevezni szokás. A keresztény misztikus abban a pillanatban utat tévesztett, amikor elhagyja – akár fizikailag, akár szellemi értelemben – az egyházi közösséget: még a legszélsőségesebb anakhóréták [remeték – H.Gy.] életének fundamentumát is mindig az isteni Testből és Vérből való részesedés jelentette. A keresztény spiritualitásban ugyanis voltaképp ez minden aszkézis, misztikus megismerés és átvalósulás sarokköve: mert az isteni és emberi élet, a teremtetlen és a teremtett valóság kibékítésének és egybeforrasztásának záloga Krisztus, ‘az Isten, aki emberré lett, hogy az ember Istenné lehesesen’.” (Nacsinák Gergely: Jóga a középkori Európában? A Jézus-ima története és a hészükhazmus keleti kapcsolatainak kérdései. Kairosz Kiadó, 2010. 172.o.)