Személyes érintettség – Hozzászólás az “57 igaz ember” című íráshoz

Engem személyesen is érint az ügy. Tizenöt éve intenzíven bekapcsolódtunk a Házas Hétvége katolikus lelkiségi mozgalomba. Sok komoly hívő katolikus testvért ismertünk meg és sajátos kálvinista látásmódunkkal együtt elfogadtak minket, sőt a közös hittapasztalatok tudatosabbá tették az én reformátusságomat is. A 80. kérdés durva befejezése már előbb sem tetszett, de azóta kimondottan fáj ez a krisztusinak nem nevezhető átkozódás. Reméltem, hogy szép csendesen elmúlik /mint az erdélyi és a fasori gyülekezet honlapján/, de néhány éve – talán a pápaváltást követő katolikus „bekeményítés” hatására – reneszánszát éli az idejétmúlt kisstílű gyalázkodás.

Külön téma a zsinat. A budapesti és tiszántúli „kritikus tömeg” meghaladja a hallgatási határt, de alatta marad a többség nyugodt biztonságának. Így aztán megmutatjuk a pápistáknak, hogy mi is tudunk valamit … ha mást nem, egy jó ötszáz éves odamondást. Érdekes volt figyelni a zárt közösség viselkedés-dinamikáját, ahogy az egyik püspök megadja a hangot, a vitathatatlan függésben lévők kritikátlan csatlakozását, a másik püspök higgadt érvelését, a többéves rivalizálás automatikus jelentkezését. A tudatos /tudattalan/ félrehallást, félreértést, nehogy el kelljen fogadni egy ésszerű érvet… Érdekesek a tiszántúliak „nem”-jei, azért az évszázados zsigeri kurucság működik.

Igen, lenne sok újragondolni valónk. Talán egy újrafogalmazott hitvallás is ránk férne. Állítólag minden generációnak újra kell fogalmaznia identitását, kapcsolatát a világgal, egymással, Istennel. Ezzel adósak vagyunk, ehelyett idejétmúlt stilisztikai szavazásokat folytatunk. Tiszteletes /főtiszteletű/ urak! Hogy áll a lelkészképzés, az egyháztagság kérdése, a gyermekkeresztség problémája, a nyomorgó szórványpapok sorsa, a kis gyülekezetek fogyása, sorvadása, az eskető elvált lelkészek /lelkésznők/ ellentmondása. Biztos, hogy nincs más gondunk?

Péter lelkésszel együtt én is elhatárolódom ettől a kisstílű „protestálástól”, maradok keresztény /nem tévesztettem el/, anélkül, hogy belemennék egy teológiai vitába /”ezen az úton a bolond sem téved el…”Ézs. 35:8/, a mi úrvacsoránk megfelelőjének tartom a szent áldozást /tudom, hogy ezzel sok katolikus orrát is felütöm, egészségükre…/, testvéreknek a katolikusokat, és sürgősen megreformálandónak a mi szegény magába- és múltbafordult provinciális Református Egyházunkat.

Végh Péter /refpeter/