Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Jónás jele – Jeromos értelmezése és Aquileiai Chromatius püspök homíliája

Chromatius Aquileia püspöke volt 388 és 407 között. Egy fontos püspökség igen jelentős és kedvelt vezetőjeként szoros kapcsolatban állt a kor olyan meghatározó személyiségeivel, mint a milánói egyházfő, Ambrus, a bibliafordító Jeromos és a görög aszketikus és exegetikai irodalmat a latinok felé közvetítő aquleiai Rufinus szerzetes. Jeromos fordítói tevékenységét anyagilag is támogatta, úgyhogy a betlehemi tudós számos munkáját, így Jónás könyvéhez írt kommentárját is a szentéletű püspöknek, Chromatiusnak ajánlotta.

Chromatius munkássága az ókeresztény kor más szerzőihez képest kevéssé ismert, művei évszázadokon keresztül “kallódtak”, számos beszéde Aranyszájú Szent János neve alatt hagyományozódott. A XX. századi patrisztikai és egyháztörténeti kutatások eredményeképpen azonban megismerhettük szentbeszédeinek egy jelentős részét, ami azért is örvendetes, mert Aquileia szellemi élete a pannóniai kereszténység szempontjából igen fontos. A püspökség ugyanis a IV. század végére a kereszténység egyik meghatározó központja lett, ahonnan fontos missziók indultak a birodalom északi tartományai felé, így komoly szerepet játszott Pannonia krisztianizációjában is.

Aquileiának, a Római Birodalom egyik legnagyobb és leggazdagabb városának ókeresztény bazilikáját Theodorus püspök (308 k. – 319) építtette. Az V. század elején a hunok lerombolták, eredeti formáját többé már nem nyerte vissza. A középkori újjáépítések és pusztulások, valamint a későbbi építészeti megoldások átalakították az épületet, amelynek még gyönyörű, hatalmas mozaikpadlóját is csak 1909-ben fedezték fel, miután eltávolították a középkori agyagpadlót. Így sok más mellett látható lett Jónás történetének képi megjelenítése is. Az egyik képen a próféta a bibliai könyv görög fordításának megfelelően lugasra futtatott “tök” alatt pihen, miközben Ninive pusztulását várja. A kép valójában nem felel meg a szentírási elbeszélésnek, hiszen ott nincs szó arról, hogy Jónás először épített volna egy állványzatot, remélve, hogy majd felfut rá egy árnyat adó növény. A növény megjelenése éppoly váratlanul érte, mint elszáradása.

Hűségesebb a bibliai elbeszéléshez az a kép, amely Sopianae (a mai Pécs) ókeresztény temetőjének egyik sírkamrájában (I. számú ún. „Péter-Pál”) látható.

Itt a festő a próféta vízbe vetését és növény alatti pihenését egyetlen képkeretben ábrázolta. Jónást két hajós a lábánál fogva bedobja a tengerbe, feltehetőleg a cet szájába, amint az a hiányzó részlet ellenére a szörny testhelyzetéből  kikövetkeztethető. A kép a cet fejénél sérült, de jól látszik a lény villásan végződő, kacskaringós farka, mely a vízből kiemelkedve érinti a hajó orrát, valamint bal mellső és két hátsó lába (uszonya) is. Ezek a hagyományos, sárkányszerű cetábrázolás jellemzői. Vélhetően a cet feje is sárkányszerű volt, mint annyi más freskón és számos szarkofágon.

A kép jobb felső sarkában látható Jónás, egy a hajó orrát és a cet villás farkát talpával érintő, enyhén jobbra dőlő, mezítelen alak, amint ívesen hajló növényinda alatt elnyújtózva fekszik. Ágyékát egy a bal csípőjét befedő lepel sarka takarja el. Jobb lába térdnél kissé hajtott, bal lábát a jobb láb sípcsontja fölött keresztbe veti. Bal kezét nyújtva tartja, de csípőjétől távol, miközben behajlított jobb kezével alátámasztja a fejét. Jól látható a növény rövid gyökérzete és az a sajátossága, hogy támaszték nélkül, a saját tövén emelkedik Jónás fölé. Félkörívben ábrázolta a festő a felülnézetből festett fekvő Jónás alakja köré, hogy a növény ne takarja el a prófétát.

Chromatiusnak ajánlott kommentárjában Jeromos felhívja a figyelmet arra, hogy olyan növényről van szó, amelynek nincsen szüksége támasztékra, hanem saját tövén emelkedik a magasba. Ez semmiképpen nem lehet tök vagy egyéb kúszónövény. A héberül qiqeionnak nevezett növény  ugyanis gyakori Palesztinában, kedveli a homokos talajt, nagyon gyorsan kisarjad és megnő, de hamar elszárad, mert rövidek a gyökerei. (Éppen úgy – tehetjük hozzá -, mint a Péter-Pál sírkamra képén, amely talán már Jeromos kommentárjának ismeretében készült 400 körül.) Ez a példa is mutatja, hogy Jeromos bibliatudósként igyekezett minél pontosabban megérteni a szöveget, és óvakodott attól, hogy elhamarkodottan isteni csodát lásson ott, ahol a jelenségek természetes okokra is visszavezethetők.

Jeromos a rabbinikus magyarázatokat követve úgy értette Jónás történetét, hogy a próféta előre tudta: ha Ninive lakosainak, vagyis a pogányoknak hirdeti az Úr igéjét, az végső soron azt jelenti, hogy Isten elveti Izraelt. A pogányok ugyanis megtérnek majd, Izrael pedig elfordul Istentől. A hazájához, népéhez ragaszkodó próféta szeretné elkerülni ezt. A vihar, a tengeri kaland, a cet gyomrában töltött napok hatására azonban elmegy Ninivébe, és bűnbánatra szólítja fel a város lakóit, akik csakugyan bűnbánatot tartanak. Jónást fájdalommal és haraggal tölti el a város megtérése, hiszen félti Izraelt. Isten a növény példájával figyelmezteti őt arra, hogy ha Jónás egyetlen növény pusztulása miatt ekkora szomorúságot érez, akkor Ő miért ne irgalmazhatna egy olyan hatalmas város lakosainak, mint Ninive.

A történet átvitt értelmű, tipologikus kifejtése Jézus szavaira alapozódik, aki az evangéliumokban beszél Jónás jeléről: „Mert amint Jónás a cethal gyomrában volt három nap és három éjjel, úgy lesz az Emberfia is a föld szívében három nap és három éjjel” (Mt 12,39-41; vö. Mt 16,4; Lk 11,29-32.). Jeromos szerint veszélyes lenne arra törekedni, hogy Jónás prófétát minden tekintetben Krisztus előképének tartsuk, mindamellett igyekszik egységes tipológiát felvázolni: Jónás elküldése Ninivébe annak előképe, hogy az Atya elküldi Krisztust a világba. A próféta menekülése Krisztus megtestesülését, tengerbe vetése pedig Krisztus áldozatát jelképezi. A cet a Halál és az Alvilág szimbóluma, ahová az Üdvözítő alászállt. A cet kiveti magából Jónást, ahogyan az Alvilág Krisztust, mert benne az Élet legyőzi a Halált. Ezután Jónás Isten üzenetét hirdeti Ninivében, ami a feltámadt Krisztus igehirdetésére és apostolainak elküldésére utal. A Jónást beárnyékoló növény Izraelt jelképezi, elszáradása és a próféta emiatt érzett szomorúsága pedig azt jelzi előre, ahogyan Jézus siratja majd Jeruzsálemet annak jövendő pusztulása miatt.

A történetnek van egy morális olvasata is, amely az ember bukására és helyreállítására vonatkozik: „A próféta menekülését vonatkoztathatjuk általában az emberre is, aki megvetette Isten parancsait és elbújt a tekintete elől: átadta magát a világnak, ahol azután a gonoszságok vihara, és az egész hajótörött világ, mely ellene dühöng, rákényszerítette Isten felismerésére és a visszatérésre ahhoz, akitől elmenekült.” Az elbeszélés krisztológiai és személyes, morális értelmezései egyaránt szerepet játszottak abban, hogy az első évszázadok keresztényei Jónás történetét szívesen ábrázolták a síremlékeken. A pécsi 1. számú sírkamra Feltámadás-központú ikonográfiai programjába szervesen illeszkedő Jónás-jelenet is kifejezi azt a szilárd hitet, hogy aki Krisztussal együtt meghalt, az vele együtt fel fog támadni, amint Jónást is kivetette magából a cet, és ahogyan a niniveiek is feltámadnak majd az utolsó ítéletkor.

Végezetül szólaljon meg – magyar nyelven először – Aquileia hajdani püspöke, Szent Chromatius! A Máté evangélium magyarázatai között találjuk az alábbi,  Jónás jelét értelmező beszédet:

“1. A gonosz és parázna nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, csak Jónás jelét (Mt 16,4). A zsidók gonosz és parázna nemzedéke, miközben hitetlenül jelet kíván látni az égből, nem érdemelte meg, hogy megkapja homlokára a kereszt jelét, az egyetlen jelet, amely üdvösségre adatott a hívek számára, és amelyről Izajás könyvében írva van: Tegyetek jelet a népekre (Iz 62,10). Egyértelműen olvasunk erről Ezékiel könyvében is, amikor azt mondja: Menj keresztül Jeruzsálem városán és jelöld meg tau betűvel az élők homlokát, akik siránkoznak népének gonoszsága miatt (Ez 9,4). Azután pedig hozzáteszi: Menjetek és öljetek meg minden férfit és nőt, a legkisebbtől a legnagyobbig, és az öregeket se kíméljétek. Akin pedig az én jelemet látjátok, engedjétek el, és szentjeimmel kezdjétek (Ez 9,6). Ha tehát a farizeusok és szadduceusok szerették volna megérteni vagy megismerni ezt az üdvös jelet, az egyetlent, amelyben üdvösség és élet van, akkor soha nem kértek volna más jelet. Megkapják azonban Jónás jelét, melyben világosan megnyilvánult az Úr kínszenvedésének és feltámadásának misztériuma. Noha erről föntebb részletesebben beszéltünk már, mivel most is ugyanazt a Jónást említi a szöveg, meg kell ismételnünk az ott elmondottakat, hogy az ismétlésnek köszönhetően ismételten elnyerjük a hit kegyelmét.
2. Jónás, akit Isten elküldött, hogy a niniveieknek prédikáljon, tengeri viharba kerül. Isten fia, akit az Atya elküldött, hogy üdvösséget hirdessen az emberi nemnek, hasonlóképpen ki van téve a tengeri viharnak, vagyis a zsidó nép részéről a világ üldözésének. Amott a szél felkorbácsolja a tengert Jónás ellen, itt a tisztátalan szellem fölhergeli a tömeget az Úrral szemben. Amint Jónás hajóját ide-oda dobálták a viharok, amikor kitört a fergeteg, úgy a zsinagógát is, amelyhez Urunk tartozott, különféle tisztátalan szellemek felingerelték a halálos ítélet meghozatalára. Amiképpen azonban Jónás a veszély közepette biztonságban aludt és álmában horkolt,* úgy isteni természetének ereje által Urunk is biztonságosan aludta kínszenvedésének álmát a zsinagóga üldözésekor. A tengerbe dobott Jónást bekapta a cet, és Urunkat hasonlóképpen elragadta a halál.
3. Amint azonban a cet nem tudta Jónást megemészteni vagy hosszabb ideig magában tartani, úgy a mohó halál elragadta ugyan az Urat, de mert az élőt és megragadhatatlant képtelen volt tovább magában tartani, harmadnapon kivetette önmagából, amiképpen a cet kivetette Jónást. Mivel ugyanis a halál megszokta, hogy mindig holtakat nyeljen el és emésszen meg, émelyegve kivetette az élő Urat. Nem véletlenül nem tudta megemészteni, hiszen ő kőszikla volt, amint az Apostol mondja: a kőszikla pedig Krisztus (1Kor 10,4). A cet lenyelte Jónást, majd egymagában visszaadta, a halál pedig elnyelte az Urat, de azután nem csupán őt magát vetette ki, hanem vele együtt sokakat. Azt olvassuk ugyanis, hogy sok szent teste feltámadt az Úrral (Mt 27,52). Amint néhányan ellenitalt szoktak kapni, hogy kiürüljön, ami a gyomrukban van, úgy a halállal is ez történik. Bevette az Úr testét, mint valami ellenitalt, hogy kivessen magából más testeket is. Amikor ugyanis Urunk testét elnyelte, nem sebezte meg a testet, hanem ő maga sebesült meg a testtől: az ugyanis nem olyan test volt, amit a halál lenyelhetett, hanem kőkés volt, mely elvágta a halál torkát (vö. Józs 5,2). Az Úr testét illetően tehát tévedett és csalatkozott a halál. Szélesre tárta a torkát, mert azt gondolta, hogy amint az első Ádámot bekapta és lenyelte, úgy a második Ádámot is befogadhatja, hogy lenyelje. Az Úr teste azonban csúffá tette. Mert miközben a halál arra vágyott, hogy bekapja és lenyelje azt, őt magát kapták el és nyelték le, mert elnyelte a halált a győzelem. Amint írva van: Halál, hol a te fullánkod? Halál, hol a te győzelmed? (1Kor 15,54-55)”

***

XVI. Benedek pápa a 2007. december 5-i katekézisét Aquileia-i Szent Chromatius életművének szentelte.  “A keresztény ókor nagy alakjairól tartott sorozat mai fejezetében foglalkozzunk Aquileia-i Szent Chromatius-szal, aki Velencének ebben az egykor oly jelentős városában született 345 körül. Chromatius keresztény családban nőtt fel. Szent Jeromos, aki fiatalságának néhány évét Aquileia-ban töltötte, csodálattal tudósít Chromatius anyjának és testvéreinek erős hitéről és erényes életéről. Chromatiust később diakónussá, majd pappá szentelték. 381-ben részt vett a városban rendezett fontos szinóduson, mely Árius – akinek hívei tagadták Krisztus istenségét – tévtana ellen irányult. Végül 388-ban Chromatiust a város püspökévé választották. Ezzel egyházmegyéje nagysága miatt roppant nagy feladatot kapott, melyet bátorsággal és nagy buzgósággal igyekezett elvégezni. Chromatius 407-ben száműzetésben halt meg valószínűleg az Adria partján fekvő Grado-ban, ahova a gótok és a hunok rablóhadjáratai elöl kellett menekülnie. Munkásságából körülbelül 40 prédikáció és a Máté evangéliumhoz készített kommentárjának mintegy 60 értekezése maradt fenn. Chromatius fő törekvése az volt, hogy a hívek bizalmát Isten jóságában, mely az Egyház ölében nyilatkozik meg, felébressze. Az Egyház ott van, ahol azt hirdetik, hogy Krisztus a Boldogságos Szűztől született. Chromatius számára az evangélium olyan, mint a halfogás, ami azonban nem öl, hanem az embereket a halál sodrásából kimenti. Hagyjuk magunkat a szent püspöktől, Chromatius-tól vezérelni: imádkozzunk az Úrhoz, hogy vegye el tőlünk a félelmet. Hiszen Isten irgalmával állandóan közel van hozzánk; Ő küzd érettünk és vezet a jó győzelmére.” (Forrás: www.kath.net – 2007. december 5, magyarul itt.)

Reklámok

Information

This entry was posted on július 14, 2012 by in Egyházatyák, Szentírás-magyarázat.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 249 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: