“Fontos megjegyezni, hogy bár az Egyház és a civilizációk történelmének kapcsolatai alkotják az üdvtörténet egyik oldalát, nem ez az egyetlen és nem is a legfontosabb szempont. A történelem mindenekelőtt szent történelem marad, Isten nagy műveinek történelme, amely az igehirdetésben és a szentségekben teljesül be. Itt munkálkodik levalóságosabb és legrejtettebb lényegében a történelem. Minden más, az egymást követő kereszténységek, amelyeken keresztül felépül az Ecclesia una, csak a külső burkolat része. Az Egyház haladása nem függ a tudományos vagy társadalmi haladástól, és az Egyház működésében nem az az elsődleges cél, hogy a civilizációkat emberségesebbekké, a szórakozásokat erkölcsösebbekké, a fizetéseket igazságosabbakká tegye. Ez is fontos hatás, de másodlagos és nem lényegi. Mint Egyház, elsősorban a szellemi rabságból szabadítja meg a lelkeket, s ennek lesz a követkeménye, hogy a gazdasági fogságtól is megmenekülnek. Következésképpen – és itt újra a történelmi szemponttal találkozunk – a civilizációk világa bizonyos értelemben elavult világ. Krisztussal elérkezett Isten országa. Az igazi társadalom ma Isten népe, az Egyház. Krisztus egyetemes és kizárólagos királysága már ma is valóságos. Ám a civilizáció világa egyfajta haladékot élvez. Ez a kettősség fejeződik ki a keresztény ember drámai helyzetében. Egyszerre tartozik egy olyan világhoz, amely már nem létezik, és egy olyanhoz, amely még nem létezik. Mindez jól tetten érhető az olyan helyzetekben, mint például a háború, ami egy elavult, az Evangéliummal ellentétes világ része. A keresztény ember azonban még ehhez a világhoz tartozik. Ezért nem foghatjuk fel az Egyház és a földi világ kapcsolatát két egymás mellé helyezett társadalom harmóniájaként, ahol az egyik megkoronázza a másikat, mert valójában a teljes történelem két egymást követő korszakának drámai feszültségéről van szó.” (Jean Daniélou, A történelem misztériuma)
Legutóbbi hozzászólások