Hasznosság és szimbólum
Az előző bejegyzésre érkezett válaszokban és észrevételekben két világosan elkülönülő szemléletmód jelenik meg. Az egyik a szentmisére, a liturgikus tárgyakra, a szakrális cselekményekben felhasznált anyagokra úgy tekint, mint amelyek értékét elsősorban hasznosságuk és praktikusságuk adja. A másik szemléletmód szerint a szentmise szimbolikus cselekménysor, a liturgikus tárgyak mindegyike szimbolikus tárgy, s ez döntően meghatározza azt is, hogy milyen anyagokat és tárgyakat lehet és szabad felhasználni a liturgiában, és mi az, aminek helye lehet a szakrális térben. Az előző álláspont ebben a formában modern, a reformáció radikális irányzataival megjelenő szemlélet, az utóbbi felfogásról árulkodnak a legkorábbi liturgikus források és a mai napig ez a katolikus és az ortodox egyházak tanítása. Az előzőt hagyományosan ikon-romboló, az utóbbit ikontisztelő álláspontnak nevezzük.
A hasznosság-pártiak számára a szimbólum idejétmúlt, érthetetlen, könnyen lecserélhető és lecserélendő dolog, a szimbolikus tárgy pedig fétis, amelyet nem tisztelhetünk, hiszen az bálványimádás lenne. Nem tesznek különbséget tisztelet és imádat között, nem ismerik el azt, hogy lehetnek olyan szakrális tárgyak, amelyeket éppen szimbolikus-ikonikus természetüknél fogva tisztelet övezhet. Ezért lényegtelennek tartják, hogy a szentmisén a pap egy nyomtatott könyvet használ, egy sajtpapírt vagy egy IPad-et. Így alakul át a szentmise hasznos szolgáltatássá. A magunk képére formáljuk, ahelyett, hogy engednénk: a szentmise alakítson át minket. Ezt a szemléletet a VII. egyetemes (II. Nikaiai) zsinat 787-ben elítélte.
Most még merészebbet mondok. Valójában az isteni liturgia mutatja meg azt, hogy miként kell használnunk a teremtett világ javait. Minden használatnak eucharisztikusnak kell lennie, legyen szó evésről, ivásról, szerelemről, könyvekről, gépjárművezetésről, favágásról, mosogatásról, vajaskenyér kenésről, interneten szörfölésről, bármiről. Az egész emberi élet eredendően eucharisztikus. Azért alkotta meg Isten az embert, hogy legyen, hogy megajándékozza a létezés ünnepével. Feldíszítette a világot, megterített az ember számára, majd bevezette a lakoma-terembe, hogy vendégül lássa, vendége pedig gyönyörködjék, és örüljön az ajándékoknak. Öröme nem lehet más, mint a hálaadás öröme. Elismerése annak, hogy nem mi alkottuk e javakat, hanem az, aki minket is alkotott. Isten jóságában és szeretetében ajándékozott meg minket egymással és a teremtett világ szép és hasznos javaival, az egyesekkel és az egésszel együtt. Ha a teremtett javakat nem a Teremtő iránti hálaadással használjuk, akkor visszaélünk velük. Ez megtörtént, és folyton megtörténik. Látjuk, ilyen világban élünk: az öncélú élvezetek és az ajándékok felelőtlen elfecsérlésének világában.
Az egyház azonban, bár ebben a világban van, nem ebből a világból való. Az egyházban a keresztség által újjászületve az anyagi javak eucharisztikus használatát is megtanuljuk, és a Szentlélek kegyelméből képesek lehetünk arra, hogy folyamatosan ünnepeljünk. A keresztségben a víz, a bérmálásban a krizma, az eucharisztiában a kenyér és a bor, a húsvéti gyertyában a méhviasz, a füstölőben a tömjén, stb., mind-mind az eucharisztikus létezés szintjére kerül. Minden anyag, minden szó, minden cselekedet szimbolikus lesz. Minden annak a képe – mint Hitvalló Maximosz gyönyörűen kifejti -, ami az eljövendő valóság. Úgy képe Krisztus eljövendő uralmának, hogy egyben megjelenítője. Az egyház liturgiája az egyetlen olyan emberi cselekvéssor, amelyben az eljövendő már most itt jelen van. Ezért lényegileg szimbolikus.
Az egyház ősi tanítása szerint a szimbolikus látásmódot az ember Istentől kapja. A keresztségben újjászületve az érzékeink is megújulnak. Voltaképpen új, szellemi érzékszerveket kapunk, amelyek a testi érzékszervek által felfogottak mélyebb lelki-szimbolikus jelentését képesek megragadni. Ne mondjunk le arról, amit a keresztségben megkaptunk!
Heidl György blogja 
“Valójában az isteni liturgia mutatja meg azt, hogy miként kell használnunk a teremtett világ javait.”
Gyönyörű. Köszönöm.
Azt hiszem egyet értek én, csak túl fekete-fehér a felvázolt kép.
A szentmisében a mindent átható (és minket segítő) szimbolikákon túl mindig is voltak praktikus elemek is. Illetve egy-egy mozzanat (pl. felajánlásnál a pap kézmosása) sokáig nyers praktikummal is rendelkezett és csak később vált pusztán szimbolikus tetté. Vajon hol vannak a határok?
Továbbá lehetnek szimbólumok amik a mai embernek már nem értelmezhetőek, vagy legalábbis nagyon nehezen, hiszen sokan vannak, akik már sosem láttak szőlőt és szőlőveszőt. A teve és a tű foka kapcsolatán pedig még a tudósok is törik a fejüket (nem-e az egyik jeruzsálemi gyalogos kaput hívták így?). Egyes szimbólumokat akár újra is lehetne értelmezni. (Kínában kenyér helyett a rizs az alapélelmiszer. Lehessen-e rizzsel misézni. – És ezt nagyon-nagyon okos és bölcs teológusok kérdezik a lázadás minden rezdülése nélkül.) Vajon melyiket frissíthetnénk fel, hogy a szentmise értelmezhesse önmagát a ma emberének is, és melyikhez soha nem szabad nyúlni?
Azt hiszem, a kérdések aktuálisak és helyénvalóak. A pontos válaszokat nem tudom.
a kérdések aktuálisak és jogosak. A diplomamunkámban annó több hasonló példát is vizsgáltam: pl. az eszkimók poklában hideg van, mert a tűz az semmiképp se a szenvedéshez kapcsolódik.
nagyon-nagyon nehéz megtalálni az inkulturáció határait, de azt látni kell, hogy a tridentínum (sőt az I. vaticanum) társadalma és a mai társadalom között hasonló nagy a kulturális különbség, mint a gyarmatosítók és az indiánok között…
nehéz megmagyarázni egy mai fiatalnak, hogy a király nem feltétlen zsarnok, hanem quasi apja is lehet az alattvalóknak, hogy a pásztor az villanypásztor, nem egy gumicsizmás mezőgazdasági technikus…
érdekes gondolatkísérlet Görgey Etelka remek sci-fi sorozatában, a Csodaidőkben azt vízionálja, hogy egy olyan közösség alakul ki (a keresztényeken kívül), akik a Biblián alapuló könyvet, a bokrát használják szent könyvként. (persze több ezer év múlva) a könyv kicsit hasonló, mint a talmud a zsidóknak. hogy a kérdésnek már ma is van némi aktualitása, arról pl itt (http://szs.freeblog.hu/archives/2008/08/15/A_melyrepules_oka_es_az_egyenre_szabott_Szentirasok/) lehet olvasni.
Kedves Elek László! Köszönöm a hozzászólást, és azt is, hogy felhívta a figyelmet a kérdésre.
Azt hiszem, olykor fekete-fehér képre van szükség a tisztánlátáshoz, azért, hogy legalább a kérdéseinket pontosan meg tudjuk fogalmazni. Üdvözlettel: Heidl György
Az ikonoknak van ugyan művészettörténete és kulturális földrajza, van egy lassú változási folyamat az ikonográfiai szabályokban és ízlésben, mégis helytelen közeledés az ikonhoz azt kérdezni, hogy “hol frissíthetnénk fel” azokat. A frissítés szüntelenül történik, de az nem emberi hiperaktivitásból, hanem művészi ihletből kell fakadjon. A határok az egyház hagyományának a konkrét helyzettel folytatott dialógusából emelkednek ki, a recepciós folyamat “igen”-jében vannak, és nem a gyakorlati ész jelöli ki azokat máról holnapra. Ilyen értelemben a liturgiánk ikonarcú, és szükségképpen vannak kontúrjai. Úgy gondolom, a liturgia “lelkisége” szükségképpen tiszteli ezeket a kontúrokat!
kedves György!
Azt hiszem, nem is vagyunk olyan nagyon távol egymástól 🙂 (és biztos, hogy ugyanoda akarunk eljutni 🙂 )
“Minden használatnak eucharisztikusnak kell lennie, legyen szó evésről, ivásról, szerelemről, könyvekről, gépjárművezetésről, favágásról, mosogatásról, vajaskenyér kenésről, interneten szörfölésről, bármiről.” Azt hiszem, hogy ez a mondat kulcsfontosságú. A misekönyv nem azért szent, mert könyv, hanem mert a mise szavai vannak benne. A használat módja teszi szenté (vagyis a mögöttes tartalom). Ellenkező esetben bálványimádásról van szó.
Bár a szentségek és szentelmények többsége kapcsolódik valamilyen kézzel fogható, tárgyi dologhoz, azért ezek is változnak. Katolikusként természetes, hogy az eucharistia (egyik) “színe” a hófehér ostya, de biztos vagyok benne, hogy az apostolok korában (sőt, elég sokáig) furcsán néztek volna rá. A húsvéti gyertyáról énekeljük, hogy a “méhek munkájának gyümölcsét”, de többnyire stearinból van.
A hasznosság szemlélete folyamatosan áthatja az emberi élet valamennyi szegmensét, így a vallásgyakorlatunkat is. hosszasan lehetne sorolni a példákat. de Jézus maga mondja, “gyümölcseiről ismerszik meg a fa” (Mt 7,20 http://www.kereszteny.hu/biblia/showchapter.php?reftrans=1&abbook=Mt&numch=7#20).
Ha laptop-brevirárium miatt szétesővé válik az ima, akkor rossz. ha az internetes zsolozsmával a gyakorlatlan laikus is könnyen (lapozgatás nélkül) tud elmélyülten (mert nem a technikával foglalkozik), akkor jó.
Ha a telefonos lelki (skype, chat) beszélgetés Istenhez segít valakit, akkor jó. Ha arra szolgál, hogy lazábbá váljon a közösséghez kapcsolódása, akkor rossz. Sorolhatnám a példákat, de inkább azon kéne együtt gondolkodnunk, hogyan találhatnánk meg az utat egy roppant gyors világban az Istentől eltávolodott emberekhez.
barátsággal, krepleristván
“nem ismerik el azt, hogy lehetnek olyan szakrális tárgyak, amelyeket éppen szimbolikus-ikonikus természetüknél fogva tisztelet övezhet”
Érdemesnek tartanám bevonni az elemzésbe a két szemiotikailag “terhelt” fogalomhoz kapcsolódó harmadikat, az indexet is. Talán épp az lenne az összekötő kapocs a földi tárgyak fizikai-érzékelhető létezése és azok erejét-értelmét adó lényegi-eucharisztikus jellege között.