Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Szó és tett egysége – Lactantius tanítása

Lactantius keresztény teológus, képzett szónok és fontos történetíró, Nagy Konstantin császár kortársa és a császár történelemfordító megtérésének – vagy legalábbis fordulatának – krónikása volt. Nem ellentmondás-mentes, de rendkívül izgalmas gondolkodó.

Immár az egész ismert életműve, sőt egy a munkásságát feldolgozó, kiváló monográfia  is olvasható magyar nyelven – hála a Kairosz Kiadónak, és igazgatójának, Bedő Györgynek, aki az elmúlt évtizedben a legtöbbet tette az ókeresztény irodalom hazai népszerűsítése érdekében. Örömmel jelentjük, hogy a napokban a Kairosz Kiadónál megjelent Lactantius fő műve, az Isteni tanítások, mégpedig a jeles fordító, teológus, Biblia-magyarázó Dér Katalin tolmácsolásában. Most ebből a könyvből következik két megfontolandó részlet.

Szó és tett

“Aki életelveket tanít az embereknek, és mások erkölcseit alakítja, annak vajon meg kell-e cselekednie azt, amit tanít, avagy nem kell megcselekednie? Ha nem cselekszi meg, érvényteleníti tanításait. Ha helyes dolgokat tanít, ha az emberek életét a legjobb állapotba hozza, akkor magának a tanítónak sem szabad elkülönülnie azon emberek csoportjától és társaságától, akik között tanít, hanem neki magának is aszerint kell élnie, amit tanít arról, hogyan kell élni; ha pedig másként él, akkor maga számolja fel tanításai hitelességét, és súlytalanná teszi tanait, ha a valóságban felszámolja azt, amire szavakban törekszik rászorítani másokat. Aki hallja őt tanítani, nem akarja, hogy az engedelmesség köteléke ránehezedjen, mintha a szabadsághoz való jogát vennék el tőle. Így felel tehát a tanítónak: Nem vagyok képes megtenni, amit parancsolsz, mert lehetetlen. Megtiltod, hogy haragudjak, megtiltod, hogy sóvárogjak, megtiltod, hogy a vágy hajtson, megtiltod, hogy féljek a fájdalomtól és a haláltól – csakhogy mindez annyira ellentétes a természettel, hogy valamennyi élőlény alá van vetve ezeknek az érzéki hatásoknak. Hogyha te mégis ennyire azt gondolod, harcolni lehet a természettel, nosza, tedd meg te magad, aki tanítasz, hadd lássam, hogy lehetséges megtenni. Amíg pedig nem teszed meg, micsoda arcátlanság, hogy egy szabad emberre akarsz rákényszeríteni olyan törvényeket, amelyeknek magad nem engedelmeskedsz! Előbb tanulj, tanító, mielőtt mások erkölcseit helyreigazítod, igazítsd helyre a magadéit. És ki tagadná, hogy ez jogos felelet? Sőt az efféle tanítót felváltva érné megvetés és gúny, mivel úgy tűnik, ő maga gúnyolódik. Mit tehet tehát ez a tanító, ha ilyen érvekkel kerül szembe? Hogyan számolhatná fel a makacs ellenszegülők kifogását, ha nem úgy, hogy konkrét tettekkel mutatja meg: igenis lehetséges, amit tanít? Ezért van az, hogy a filozófusok tanításainak senki sem engedelmeskedik. Az emberek ugyanis jobban szeretik a példákat, mint a szavakat, mert beszélni könnyű, de helytállni a szóért nehéz. Bárcsak annyian cselekednének helyesen, mint ahányan helyesen beszélnek! Azoktól azonban, akik tanítanak, de nem cselekszenek, távol marad a hitelesség; ha emberek, akkor megbízhatatlanként megvetik őket, ha pedig isten, akkor az emberi törékenységre való hivatkozást szegezik szembe vele. Így tehát nincs mese, a szavakat tettekkel kell megerősíteni; pont ez az, amit a filozófusok nem tudnak megtenni. Mivel tehát e tanítókat legyőzik szenvedélyeik, melyekről azt tanítják, hogy azokat kell legyőzni, így senkit sem tudnak megerősíteni az erkölcsre, amelyet hamisan prédikálnak; ezért aztán az emberek úgy gondolják, mindeddig egyetlen tökéletes bölcs sem támadt, egy olyan sem, akiben a legmagasabb szintű tanítás és tudás, meg a legmagasabb szintű erény és a tökéletes igazságosság harmóniában lett volna. És bizony igazuk is van. Ugyanis a világ kezdete óta senki nem volt ilyen, egyedül Krisztus, aki szavával tanította a bölcsességet, ugyanakkor tanítását nyomban megerősítette erényével.” (Részlet a negyedik könyv XXIII. fejezetéből)

Miért jött el Isten testben?

“Tegyük fel, hogy az égből el kell küldeni valakit, aki az emberi életet az erény eszközeivel szereli fel, és az igazságosság szerint alakítja át. Senki nem vonhatja kétségbe, hogy ez az égből küldött tanító mind valamennyi dolog ismeretét, mind az erényt tekintve tökéletes, hogy legyen valamiféle különbség az égi és a földi között. Az emberben ugyanis semmiképpen nem lehet meg a tanítás úgy, mint ami az ő belső sajátja; önmagától sem megragadni, sem megérteni nem tudja az igazságot, ha nem kívülről tanítják meg rá. De még ha erre maximálisan képes lenne is, a legmagasabb szintű erkölcsöt sem megragadni nem tudja, sem ellenállni minden bűnnek, mert ezeknek alapanyaga az ő zsigereiben van. Ezért igaz az, hogy földi tanító nem lehet tökéletes. Az égi viszont, akinek istensége biztosít tudást, halhatatlansága meg erényt, a tanításban is, mint minden másban, szükségképpen tökéletes és a legmagasabb szintű. Csakhogy ez egyáltalán nem lehetséges másként, csakis akkor, ha halandó testet vesz fel. Ha ugyanis istenként jönne az emberekhez – arról nem is beszélve, hogy a halandó szem már megpillantani és elviselni sem tudná nagyságának ragyogását –, bizonyos, hogy maga Isten nem lenne képes az erényre tanítani, minthogy test híján nem cselekedhetné meg, amit tanít, következésképpen tanítása nem lenne tökéletes. Ha pedig a legnagyobb erény az igazságosságért kötelezően türelemmel elviselni a fájdalmat, ha erény nem félni még a haláltól sem, amikor fenyeget, és erény bátran elviselni a halált, amikor bekövetkezik, nos, akkor ennek a bizonyos tökéletes tanítónak mindezt tanítania is kell rendeléseivel, és meg is kell erősítenie cselekvéseivel, mert aki életelveket ad, annak minden kifogás útját el kell torlaszolnia, hogy az embereket a szükségszerűséggel szorítsa engedelmességre, ugyanakkor nem valamiféle kényszerrel, hanem erkölcsi meggyőződéssel, vagyis meghagyva szabadságukat abból a célból, hogy az engedelmeskedőknek jutalmat állapíthasson meg – mivel ha akarnának, képesek lennének nem engedelmeskedni –, a nem engedelmeskedőknek pedig büntetést szabjon – mivel, ha akarnának, képesek lennének engedelmeskedni. Hogyan másként lehet tehát útját állni a kifogásnak, ha nem úgy, hogy aki tanít, meg is teszi, amit tanít, hogy mintegy úttörő legyen, és kezét nyújtsa annak, aki követi? De hogyan tudná megcselekedni tanait, ha nem lenne hasonló ahhoz, akit tanít? Ha ugyanis semmilyen szenvedésnek nincs alávetve, az ember így felelhet tanítására: Bizony szeretnék én nem vétkezni, de vereséget szenvedek; be vagyok zárva a törékeny és gyenge testbe, és ez a test az, ami vágyakozik, haragszik, fél a fájdalomtól és a haláltól. Ez vezet engem akaratom ellenére, így vétkezem, nem azért, mert akarok, hanem mert kényszerülök. Tudatában vagyok annak, hogy vétkezem, de törékeny mivoltom szükségszerűsége hajt, aminek nem tudok ellenállni. Mit felel minderre az igazságosság tanítója? Hogyan érvel meggyőzően azzal az emberrel szemben, aki bűneire kifogásként a testet hozza fel, hogyha nem éppen úgy, hogy maga is testet vesz magára, hogy megmutassa, a test is képes az erényre? A makacsságot ugyanis kizárólag a példa győzheti meg. Ha tanításodnak csak akkor lehet ereje, amennyiben te cselekszed azt elsőként – mivel a bűnre hajló emberi természet azt óhajtja, hogy ne csupán bocsánatot érdemlő módon, hanem kifejezett értelmes okkal vétkezzen –, akkor kézenfekvő, hogy az erény mesterének és tanítójának teljességgel hasonlóvá kell lennie az emberhez, hogy a bűn legyőzésével tanítsa meg neki, hogy ő, az ember is képes legyőzni a bűnt. Hogyha ellenben halhatatlan, semmi módon nem tud példát állítani az ember elé. Jöhet ugyanis egy kitartó illető, és ezt mondhatja: Te ugyebár nem vétkezel, mert szabad vagy a testtől, nincsenek vágyaid, mert halhatatlan létedre nincs is szükséged semmire. Nekem azonban sok mindenre szükségem van, hogy életemet megvédjem. Te nem félsz a haláltól, mert nincs rajtad hatalma, megveted a fájdalmat, mert semmilyen erő nem képes neked szenvedést okozni. De én mint halandó mindkettőtől félek, mert amit a test gyengesége nem bír elviselni, az nekem a legborzalmasabb keresztre feszítést jelenti. Az erény tanítójának ezt a kifogást is el kell hárítania az ember elől, nehogy valaki a szükségszerűség számlájára írja bűnét, ne pedig bűnéül ismerje el. Ahhoz tehát, hogy tökéletes lehessen, nem szabad, hogy bármiféle ellenérvet szembeszegezhessen vele a tanítvány. Ha történetesen azt mondja, lehetetlenségeket tanítasz, így felelhessen neki: Íme, magam teszem meg. Erre a tanítvány: De hát én testet vettem fel, annak pedig sajátja a bűn. Tanító: Én is testet viselek, a bűn mégsem uralkodik rajtam. Tanítvány: De énnekem nehéz az anyagi javakat megvetni, mert a testben élni máshogy nem lehet. Tanító: Íme, nekem is van testem, mégis harcolok minden vágy ellen. Tanítvány: De nem tudom az igazságosságért elviselni sem a fájdalmat, sem a halált, mivelhogy törékeny vagyok. Tanító: Íme, a fájdalomnak és a halálnak énrajtam is van hatalma, és éppen azokat győzöm le, amiktől te félsz, hogy téged győztessé tegyelek a fájdalom és a halál felett. Teelőtted megyek keresztül mindazon, amiről azt állítod, nem lehet elviselni; ha pedig nem tudsz követni mint tanítót, kövess mint előtted járót! Íme, láthatod tehát, mennyivel tökéletesebb a halandó tanító, mivel vezére tud lenni a halandónak, mint a halhatatlan tanító, aki nem tud tűrésre tanítani, minthogy maga nincs alávetve a szenvedéseknek. Mindez mégsem arra megy ki, hogy az embert Isten elé állítsam, hanem hogy megmutassam: egyrészt ember nem rendelkezhet tökéletes tanítással, ha nem Isten is egy személyben, hogy égi tekintélyével írhassa elő az embereknek az engedelmesség szükségszerűségét, másrészt azonban Isten nem lehet ilyen tanító, ha és amennyiben nem ölti fel a halandó testet, hogy saját tanításait tetteivel töltse be. Világosan kitűnik tehát, hogy aki az élet vezére és az igazságosság tanítója, annak testi lénynek kell lennie; továbbá, másként nem lehetséges, hogy tanítása teljes és tökéletes legyen, hogy rendelkezzen gyökérrel és alappal, hogy az emberek között tartósan és szilárdan megmaradjon; mindez csakis úgy lehetséges, ha saját maga vállalja a test és a hús gyengeségét, így hordozza magában azt az erényt, melynek tanítója, hogy egyszerre tanítson szavaival és tetteivel; szükségszerű továbbá még, hogy alá legyen vetve a halálnak és minden szenvedésnek, minthogy az erény funkciója a szenvedés elviselésében és a halál vállalásában áll. A legmagasabb szintű tanítónak hordoznia kell az elmondottakat, hogy arra taníthasson, hogy ezek elhordozhatók.” (Részlet a negyedik könyv XXIV. fejezetéből)

Reklámok

One comment on “Szó és tett egysége – Lactantius tanítása

  1. Visszajelzés: Lactantius tanításai | Gépnarancs

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Information

This entry was posted on október 17, 2012 by in A szeretet kultúrája, Egyházatyák.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 249 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: