Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Vágyakozni arra, ami a miénk – egy közhely színeváltozása

A fiatalon elhunyt, mélyen érző és gondolkozó filozófusnő, Simone Weil (1909-1943), aki halála előtt, úgy tudjuk, megkeresztelkedett, állítólag azt írja valahol: “Meg kell tanulnunk vágyakozni arra, ami a miénk.” Az egyik népszerű hazai női magazin rovatának címeként elhíresült gondolat bejárja az internetet, hol itt, hol ott bukkan fel, találkozhatunk vele könyvcímben, mottókban, ünnepi beszédekben, idézet- és aforizmagyűjteményekben. A Google keresője a mondatra mostanáig 4770 találatot ad ki. Holnaptól nyilván többet. No, de hol írja ezt Simone Weil? És egyáltalán, mit jelent?

Különféle módszerekkel igyekeztem megtalálni az idézet pontos lelőhelyét. Próbáltam visszafordítani franciára, angolra, rákerestem a kulcsszavakra, de nem találtam. Átlapoztam hát a magyarul megjelent könyveket,  míg végül arra jutottam, hogy a mondat e sokat idézett formájában azokban sem található meg. Kétségkívül jól hangzik, és kellőképpen homályos ahhoz, hogy ki-ki azt értse rajta, amit szeretne.

Az ál-idézet forrására végül a Vigilia Kiadónál 1994-ben megjelent könyvecskében, a Kegyelem és nehézkedés-ben bukkantam rá. (Első francia kiadása: La Pesanteur et la grâce. 1947 Librairie Plon, Párizs – az előszót a nálunk alig ismert katolikus filozófus, Gustave Thibon írta.) Pilinszky János fordítása elérhető elektronikus formában is, s most ebből idézem “A tárgytalan vágyódásról (Désirer sans objet)” című fejezet egyik szép bekezdését:

„Leszállni a vágyak forrásához, hogy elszakítsuk az energiát tárgyától. A vágyak ugyanis, mint energiák, hasznosak és valódiak. A tárgyuk az, ami rossz. Ezért kimondhatatlanul jelentős szakítás a lélekben a vágynak tárgyától való elválasztása. Ha az ember alászáll önmagába, azt találja, hogy pontosan azt birtokolja, ami után vágyakozik. Ha az ember vágyakozik az élete után, az ember egy korlátozott és véges életet kíván, ami szükségszerűen véges és halandó, s az ember pontosan ezt kívánja, ezt az életet, ami…, ezt az élőt, aki…, röviden azt a valamit, ami meghal, minden nap, minden órában. Azt kívánjuk tehát, ami legsajátabb birtokunk: a halált. Ha aranyra vágyunk, lényegében pénzre vágyunk, valamire, amit csak megfelelő körülmények közt nyerhető el, s így szükségszerűen megfelelő mértékben… Márpedig ebben a mértékben (a körülményeinknek megfelelő mértékben) tulajdonképpen birtokoljuk is. A fájdalom, a hiányérzet minden ilyen esetben a vágy tárgyainak létezési formája. Ha letépjük az irrealitás e fátylát, látni fogjuk, hogy ami után vágyakoztunk, lényege szerint birtokunkban van. Ha ezt belátjuk, egy ideig továbbra is szenvedünk még, de már boldogok vagyunk.”

A szövegösszefüggés ismeretében jobban értjük a népszerű parafrázist: Meg kell tanulnunk vágyakozni arra, ami a miénk, vagyis be kell látnunk: eleve nem vágyakozhatunk másra, mint ami valamiképpen már a birtokunkban van, de boldogok csak akkor lehetünk, ha vágyaink és félelmeink nem lépik túl azt a határt, ameddig lehetőségeink terjednek. Lehetőségeken nem külső adottságokat értünk, hanem azt, ami lényegileg, bensőleg tartozik hozzánk. Itt még nem arról van szó, amit Plótinosz, Szent Ambrus, Szent Ágoston és sokan megfogalmaznak az Isten-látás utáni vágyról, amelyet Szent Tamás desiderium naturale-nak, a belénk oltott természetes vágynak nevezett, és amiről a Jézus misztériumáról elmélkedő Pascal így beszél: “Vigasztalódjál, mert nem keresnél, ha nem találtál volna meg.” (Gondolatok 553.).

A boldogságról Weil az idézetben mint egyfajta lelki beállítottságról beszél, s így az ókori filozófiai iskolák közös alaptanítását szólaltatja meg új hangszerelésben. Leggyakrabban a sztoikus etikai szövegekben találkozunk a gondolattal, Epiktétosz például ezt mondta: „Megszoktuk, hogy vágyainkat és ellenérzéseinket olyan dolgokra irányítsuk, amelyek nincsenek a hatalmunkban: szokjunk hozzá ennek az ellenkezőjéhez.(Beszélgetések III.12).

Reklámok

9 comments on “Vágyakozni arra, ami a miénk – egy közhely színeváltozása

  1. Névtelen
    november 3, 2012

    Egyetlen szóhasználati apróság minden szöveghez, mely franciából fordíttatik és szerepel benne az a szó, melyre magyarul a vágy ugrik be, illetve szerepel a szótárban — és ez vagy a désir, vagy a souhait. Véleményem szerint — és hangsúlyozom, hogy vélemény, ám tapasztalat formálta vélemény — a magyarban a vágy olyan mértékben szexuális konnotációjú szó, hogy vallási szövegekben tilos alkalmazni. A jámbor, modern lelkiségi irodalomban, lelkes, magyarul erősen közepes tudással rendelkező magyar fiatalok tollából gyakran kicsurog az a mondatrészlet, hogy “Isten hatalmas vágya, hogy…”, amely mondatnál kevés hatékonyabb eszköz létezik a jószándékú keresők elriasztására. “Isten terve, szándéka, óhaja, elhatározása, üzenete, meghívása” — igen, ezek mellett más szavak szerepelnek a szótárban. Ám egy nyelv konnotációk halmaza és nem szavaké. Feladatunk az üzenet közvetítése, és nem az, hogy rossz szóválasztás révén tönkretegyük..

    • H.Gy.
      november 4, 2012

      Vannak szerencsétlen fordítói megoldások, de a “vágy” egyszerűen kihagyhatatlan a magyar nyelvű vallási szövegekből. Az Ószövetség Istene is vágyakozó Isten, és az Énekek énekétől kezdve a fogalom olyan mélyen része a teológiai-spirituális hagyománynak, hogy ez minden esetlegesen félrevezető szexuális konnotációt felülír. A keresztény misztikus-spirituális szövegekben a biblikus alapokhoz még a platonikus erósz fogalom is társul, ami végképp megkerülhetetlenné teszi a “vágy” használatát a fordításban. Ágoston fordítói például jól tudják, milyen fontos a desiderium és a concupiscentia vagy cupiditas fogalmi megkülönböztetése. Az előbbi “vágy”, amelyhez semmilyen szexuális jelentés nem tapad, az utóbbit én “sóvárgás”-nak szoktam fordítani, ami a vágy célt tévesztett, eltorzult formája, mert a teremtmény birtoklására irányul. A legerősebben szexuális tartalmú terminus a libido, a kéjvágy. Nehéz lenne mereven tartani magunkat fogalmi megkötésekhez és terminusokhoz, mindig az adott szövegösszefüggés ismeretében kell fordítói döntéseket hozni.

  2. Névtelen
    november 4, 2012

    A bibliai érvekkel teljes mértékben egyetértek. De nem véletlenül ugrott be – hogy, hogy nem, éppen és tel-je-sen vé-let-le-nül az Énekek éneke. Ami nem bizonyít mást, minthogy, de bizony, a szexuális tartalom úszik be. A nyelv – csakúgy, mint a műalkotás – önálló életet él. A legszentebb, illetve az ilyen-olyan szent szövegek olvasóinak – sajnos – csak elenyésző töredéke képes a teljesen jogosan beidézett platóni és ágostoni hátterek fölismerésére-föltárására.
    (Ide nem tartozóan megjegyzem: ezzel pontosan ott vagyunk, mint a magvető példázatának egzegézisekor: nem mondjuk nyilvánosan, hogy a magyarázat, biza, kései betoldás. Nem használunk illetlen szavakat idősebb paptestvérek társaságában: mint pl. dogmafejlődés. Vagyis a beavatottak – be nem avatottak kérdésénél.)
    Szintúgy teljesen igaz, hogy kontextust és nem szavakat fordítunk – még fontosabb azonban – amint az első megjegyzésemben utaltam rá – a fölélesztett konnotációk figyelembe vétele, melyek, az idézett, kétségkívül nem-gyakori, ám veszélyes esetben, az üzenetet tökéletesen tönkreteszi.
    Vagyis, sajnos, vannak lehetséges, és nem lehetséges kifejezések, mégpedig a konnotáció miatt. Nem akarom ezt a témát idehozni, de a menekültek integrációjának végső megoldásáról sem beszélünk. Azon országokban, ahol az országgyűlés kétkamarás, együttes ülésről beszélünk és nem közösről. Georg Basta erdélyi főkapitány magyar kiejtése Bááááássssta — és nem más. A vágy a magyar nyelvben szexuális vágyat jelent. A hölgy is menyétet jelentett régen – azt’ most má’ meg nem jelenti. Megfigyelésem szerint egyébként szinte kizárólag a franciából fordítók esnek ebbe a – véleményem szerint változatlanul – hibába.

    • David Vincent
      november 7, 2012

      ‘nem mondjuk nyilvánosan, hogy a magyarázat, biza, kései betoldás.’

      Erről hol lehet olvasni?

  3. Névtelen
    november 8, 2012

    Az itthon modernkedőnek nevezett, Európában még bőven a zsinatot megelőző korban kibontakozó ökumenikus, elsősorban evangélikus biblikus tudomány legnagyobb képviselőinél, úgymint Brown és Gnilka. A korai hithirdető hagyomány gyakorlata belekerül az éppen kanonizálódás alatt álló szövegbe.
    Egyébként ha olyannal olvastatjuk a szöveghelyet, aki még nem hallotta életében kétezerszer, annak még magyarul is föltűnik, hogy a magyarázat szóhasználata és mondatszerkesztése lényegesen eltér az előzőektől. A tudósok mindezt az eredeti, ógörög szövegben mutatták ki.

    • David Vincent
      november 8, 2012

      Csak a ‘kései’ jelzőt nem értettem. Ha a kanonizáció előtt történt, akkor az nekem még éppen időben volt.

  4. Hedvig T.
    november 9, 2012

    Máshol van a kutya elásva 🙂

    Pilinszky János írja a Van Gogh kiállítás Párizsban című esszéjében:

    “Simone Weil azt írta, hogy remekmű az a festmény, ami egy halálra ítéltet se zavarna cellájában. De talán ennél is szebb meghatározását adta a valódi alkotásnak egy nagybeteg francia költő. A remekmű szerinte megtanít vágyakozni azután, ami a mienk. S mi is lenne egyéb a kegyelem isteni csodája?” (Új Ember, 1972. április 2.)

    Ehhez Hafner Zoltán jegyzete:

    “Simone Weil azt írta…: Un tableau tel qu’on puisse le mettre dans la cellule d’un condamné à l’emprisonnement cellulaire et à l’isolement perpétuel, sans que ce soit une atrocité, au contraire. (Festmény, amelyet egy örök elzártságra és magánzárkára ítélt cellájába tehetnénk anélkül, hogy az sértő lenne számára, éppen ellenkezőleg.) Cahiers I. Plon, Paris, 1970. 204–205.
    Il y a une chose que le diable ne peut faire, je crois.
    Inspirer à un peintre un tableau qui, placé dans la cellule d’un homme condamné à l’isolement cellulaire total, soit un réconfort pour lui après vingt ans. (Azt hiszem, van valami, amire az ördög nem képes.
    Olyan festményt sugalmazni egy festőnek, hogy az még húsz év múlva is vigaszt jelentsen egy teljes elszigeteltségre ítélt ember számára, ha zárkájába helyezzük.) (La Connaisance Surnaturelle. Gallimard, Paris, 1950. 313.)
    – a „nagybeteg francia költő” személyét nem sikerült azonosítanom; idézi őt Pilinszky egy Törőcsik Marinak 1967. július 23-án írt képeslapjában is: „…ide írok egy nagyon szép mondatot, mit nemrég olvastam: »Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk« (J. B.)” (In: P. J. összegyűjtött levelei. Osiris, Bp. 1997. 201.) – Az idézet három későbbi cikkben is visszatér még, vö. Egy lírikus naplójából (Új Ember, 1972. november 12.), Hitünk titkairól (Új Ember, 1974. december 15.), illetve Balfi képeslap (Új Tükör, 1977. szeptember 4.)”

    Ha tippelhetek, talán Jules Breton lehet az a költő…

    • H.Gy.
      november 9, 2012

      Nagyon köszönöm, ez izgalmas! Tehát a legnépszerűbb Simone Weil idézet abban az értelemben Simone Weil idézet, hogy ő idéz valaki mástól? Vagy ő nem is idézi? Úgy tűnik, nem. A kérdés persze az, hogy mit jelent – immár esztétikai összefüggésben. Végső forrását továbbra is az ókori filozófiai iskolák etikai tanításában látom.

      • HedvigT
        november 9, 2012

        Nincs mit, valóban izgalmas Semmilyen értelemben nem Simon Weil idézet. Az eredeti, nyomtatott könyvben egyértelműbb, de így kommentként bemásolva valóban zavarosnak tűnik.
        Egy J. B. monogramú, betegeskedő, “kiváló” francia költőtől idéz Pilinszky (a monográfusa sem tudta kideríteni, hogy kitől), majd egy cikkben említi egy Weil idézettel, mint egy másik, Weilt meghaladó látásmódot.
        Valószínűleg egy újplatonista ihletésű romantikus költeményről lehet szó, így érthető a Balfi képeslap című személyes hangvételű írás gondolatmenete:

        ” A „helyi esetek”, mikro- és makroszenzációk sose érdekeltek. Ebben görög vagyok. A kuriózum és egzotikum nem az én asztalom. Engem a világ vertikálisa vonz. Az ismerős feneketlen és csakugyan lényeges titka. „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – vallotta egy kiváló francia költő. Hát igen, a görögök fölismerései helyesek voltak, de a romantika tévedéseivel korrigálta őket. Mindegy, hogy ki és mi, fiú vagy lány, apa vagy anya, a lényeg, hogy bizonyos arcok vagy gesztusok öröktől ismerősek, és épp ezért örökre kiismerhetetlenek. Egyedül az ismerős kimeríthetetlen, míg az egzotikus sorra kiapad. Gyakorlatilag egyedül egy fontos és átléphetetlen: az ismerőset sose szabad realizálnunk, hiszen épp azért nem lehet házat építeni rá, mert feneketlen. A valóságról nem lehet a tények szintjén gondolkodni: házban és telekben. Viszont attól, hogy egyáltalán van, fölülmúlhatatlanul örvendetes.” (Új Tükör, 1977. szeptember 4.)

        Pilinszkyt éppúgy mélyen megragadta a francia romantika újplatonizmusa, mint Czeszlaw Miloszt.

        A kavarodás onnan származhat, hogy az Új Emberben megjelent két másik írásában is feltűnik az idézet, de hivatkozás nélkül. Ezekben, számomra úgy tűnik, Szent Ágoston és Ambrus mögé áll be a sorba, különösen a Lírikus naplójában:

        “Egy lírikus naplójából

        Amikor a tékozló fiú elment hazulról, romantikus volt, amikor hazatért, klasszikus. Amikor elment, áldozatául esett tér és idő játékának, és csupán amikor hazatért, értette meg végül, hogy a szabadság, amit keresett, mindenütt jelen van – vagy sehol sincs jelen.
        A szabadság romantikus értelmezője kilátástalan bolyongásra és keresgélésre van ítélve. Szabadság csak a szeretetben létezik, s a szeretet mindenben megtalálhatja tárgyát és vele együtt szabadságát, de elsősorban ott és abban, ami adott, ami eleve az övé. Ennek szimbóluma az Atya, az atyai ház. A megígért paradicsom, ami semmiképp se mesebeli sziget, hanem örökös és kifogyhatatlan hazatalálás.
        „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – íme a nosztalgia és a szeretet valóban autentikus iskolája. Az egész Evangélium erről szól, ennek az utazásnak a menetrendje. A romantika horizontális bolyongásával szemben egy vertikális utazásra hív meg, egyenesen a lét szívébe, vagyis az egyedül érdemes utazásra.
        Hasonlóan a művészethez, még az imában is létezik egy romantikus és egy klasszikus változat. A romantikus imádkozó mindig kér: ilyen vagy olyan változást. Míg a klasszikus erőért könyörög, azért, hogy bármi jöjjön is, egyként legyen ereje elviselni a jót és a rosszat, a szerencsét és a csapást. („Legyen meg a te akaratod.”) Bizonyos értelemben mindannyian tékozló fiúk
        687vagyunk, mégis azzal a különbséggel, hogy egyesek már a visszafelé vezető úton járnak.
        Időről időre választanunk kell, vélte Kierkegaard, de ha valóban szabadon választunk, mindig azt választjuk, amiben élünk. Ennek a gondolatnak mélyén természetesen az a meggyőződés él, hogy az „adott körülmények” kényszere a legalkalmasabb arra, hogy rászorítson bennünket a látszat átlépésére, s az adott világ síkjáról a szeretet és a realitás mögöttes birodalmába kalauzoljon. Szeretet nélkül ugyanis nincs realitás, nem lehet valóságélményünk. Ismert, hogy a legszerencsésebb élethelyzetben is követhet el valaki öngyilkosságot, s a szerencsétlenség fenekén is megtapasztalhatja a boldogságot: hazatalálhat, sok-sok bolyongás után végre ismét átlépheti az atyai ház küszöbét, de most már egyszer s mindenkorra. (Új Ember, 1972. november 12.)”

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Information

This entry was posted on november 2, 2012 by in A szeretet kultúrája, Uncategorized.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 240 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: