A játszó Egyház
Hugo Rahner (1900-1968) jezsuita szerzetes, a híres Karl Rahner fivére káprázatos műveltségű, kiváló teológus és jó tollú szerző volt. A játszó ember (Der spielende Mensch, Einsiedeln 1952) című könyvében az antik hagyomány, az egyházatyák és a középkori teológusok munkássága alapján fölújít egy, a teológia által elfelejtett képet: a játék metaforáját. Könyvének első részében a játszó Isten, majd a játszó ember, azután a játszó Egyház, s végül a mennyei tánc képét elemzi.
Most a játszó Egyházról szóló fejezet egyik részletét idézem – Frész Attila Timóteus OFM kéziratos fordítása alapján, nagylelkű hozzájárulásával -, amelyben először Izsák és Rebekka játékáról lesz szó. A filiszteus királytól, Abimelektől való félelmében Izsák a húgának mondja Rebekkát, amikor azonban a király az ablakból kitekintve azt látja, hogy játszanak, Abimelek rájön, hogy Rebekka valójában Izsák felesége (Ter 26,7-11). Ezt követően Rahner Zakariás próféta könyvének egy verssorát idézi fel a patrisztikus értelmezésekkel együtt – „És Jeruzsálem városának utcáit fiúk és kislányok töltik be, ott játszanak terein” – amely már szorosan kapcsolódik a mennyei Jeruzsálem lakói boldog körtáncának képéhez.
“Az az új viszony, amelybe a Szentháromság egy Isten az Ige megtestesülése által lépett az emberi teremtménnyel, a titkok titka, olyannyira meghalad minden filozófiát, hogy mindig csak a „negatív teológia” dialektikus kijelentéseivel beszélhetünk róla. Hitvalló Szent Maximosz éppen ezt fejtette ki a Logosz játékáról szóló értekezésében. Amikor maga Isten tör be emberként a mi látszólag oly zárt játékrendünkbe, akkor minden szó felmondja a szolgálatot. Ekkor Pállal már csak Isten „balgaságáról” és „gyöngeségéről” beszélhetünk, vagy Nazianzoszi Gergellyel, a nagy egyháztanítóval Isten „játékáról”, tudván, hogy ezek a próbálkozások éppen olyan kevéssé érik el a teljes igazságot, mint ha Isten „bölcsességéről”, „erejéről” és „komolyságáról” beszélünk. Így mondhatja Maximosz: „Ez a gyermekjáték, amiről Gergely beszél, Isten megtestesülésének szent misztériuma. Ez pedig természetfeletti módon olyannyira felülmúlja a természeti rendet, hogy erről mondhatta Dávid próféta, előre látván: „Erőd fensége előtt ellenségeid hazudni kényszerülnek.” (Zsolt 65,3) Vagyis e titok valósága előtt minden állító kijelentésünk felmondja a szolgálatot, s inkább olyan szavakhoz és képekhez kell folyamodnunk – mintegy a hazugságokhoz hasonlóan –, amelyek balgaságuknál fogva mintha alkalmasabbak lennének az isteni bölcsesség túláradó bőségének kifejezésére. Éppen ezt tesszük, amikor arról a gyermekjátékról beszélünk, amely Isten megtestesülésével vesz kezdetét, és amelyet kegyelmi rendnek nevezünk.
A Logosz egyesülése az emberi természettel a Szűz ölén: menyegzői misztérium.
Az anyaöl a menyasszonyi szoba. Sokat ír erről Ágoston, hogy csak egy szerzőt említsünk. Krisztus a férfi, az emberi természet a nő: és ekkor kezdődik közöttük a szerelem csodálatos játéka, amelyben a nő formálódik, védelmet kap és megváltást nyer, hogy belőle legyen az a menyasszony, akit úgy nevezünk, hogy Ecclesia sancta, Anyaszentegyház. Az egész teológiai szimbólumnak ebből az alapgondolatából válik érthetővé, miként lehet tovább értelmezni Alexandriai Kelemen Izsákról és Rebekáról szóló allegóriáját a játszó ember személyén át a játszó egyház teológiájáig. Ez az Egyház a valódi Éva, Ádám „segítőtársa”. Ő Rebeka, a Béketűrés, és ha összekapcsolódik a Logosszal, aki itt Izsák, vagyis a Nevető, akkor megkezdődik a megváltás misztikus gyermekjátéka (vö. Ter 26,8). „Ám ezt a Bölcsességről szóló magyarázatot” – mondja Kelemen – „másképpen is értelmezhetjük, úgy, hogy üdvösségünkön örvendezünk és nevetünk, mint Izsák. Ő azon nevet, hogy megmenekült a haláltól, és játszik, és örül menyasszonyának, az Egyháznak, aki üdvösségünkben „segítőtárs”. Az Egyháznak változhatatlan név adatott, ugyanis Béketűrésnek nevezik. Ezért, mivel egyedül Ő örvendezik minden időben, örökké megmarad. Ez azért is igaz, mert az Egyház az hívők türelméből áll, a mi türelmünkből, akik Krisztus tagjai vagyunk. Ez a hívők tanúsága a hitről, hiszen mindvégig kitartanak az Egyház iránti türelemben és az Egyház miatti hálás örömben: éppen ez a misztikus ‘gyermekjáték’.”
Szent Ágoston, ugyanezen gondolatoktól ösztönözve hasonlóan mély belátásokra jutott az egyház gyermekjátékát illetőleg: „Mit is mondhatunk Krisztus és az Egyház misztériumával kapcsolatban, amikor egy akkora pátriárka, mint Izsák, feleségével játszik és éppen erről ismerik fel, hogy házastársak? Valóban, ezt csak az ismeri fel, aki ennek a férfinak allegorikus misztériumát szeretettel fontolgatja. Így megláthatja, hogy Izsák fenséges mivoltát, amelyben isteni természetével egyenlő az Atyával, egy időre a szolga alakjába rejtette: mert csak így vehette fel az emberi gyengeséget és így akart Jegyeséhez hasonlóvá válni. És mi érthetetlen benne, avagy megfordítva: mi az, ami csodálatosan nem hozzáillő? Az, hogy az eljövendőnek előképét adja akkor, amikor Izsák, Isten prófétája, egy értelmes és látható játékot kezd, hogy elnyerje felesége szerelmét – hiszen Isten Igéje testté lett, és közöttünk lakozott.”
Van egy másik szöveg is az Ószövetségben, amely az egyházatyákat arra ösztönözte, hogy a játszó egyházról beszéljenek. Zakariás prófétánál ez áll az eljövendő messiási üdvösségről és békéről szóló egyik látomásában: „És Jeruzsálem városának utcáit fiúk és kislányok töltik be, ott játszanak terein.” (Zak 8, 5) A megváltott gyermekiességnek ez a békéje az Egyházban, ebben a valódi civitas Dei-ben, már most kezd beteljesedni. Alexandriai Szent Kürillosz ezért a következő szavakkal értelmezi ezt a szöveget: „Gyermekek vagy kicsinyek, és kislányok, nos, ez azoknak a kisgyermekeknek a nagy csapata, akik éppen most jutottak el a hitre. Ők azok, akik a Lélektől vezetve tánclépéseikkel olyannyira széppé teszik ezt a várost, vagyis az Egyházat. Róluk szól az Írás, amikor azt mondja: Jöjjetek, örvendezzünk az Úrnak, üdvösségünknek.” Az Istentől született örök Gyermek, a megkeresztelt keresztény hite és a megváltásban nyert öröme igazi játék, s az Egyház szépséggel telik el a tánclépésektől, amelyeknek ritmusát a Szentlélek diktálja. Hasonlóképpen magyarázza Szent Jeromos is Zakariás prófétai szövegét: „Az utcákat játszó fiúk és kislányok töltik be. Ez azonban csakis akkor valósul meg, ha a városok biztonságban és mélységes békében vannak. Akkor ugyanis az önfeledt ifjúság játékkal és körtánccal ünnepli az Ország örömét. Ezt mondhatjuk el az egyházról, amelyről írva van: ‘Dicsőséges dolgokat mondanak rólad, Isten városa’ (Zsolt 86,3). Benne a lélek öröme testi mozdulatokban fejeződik ki, és gyermekei hármas ütemű tánclépéseket lejtve fogják mondani Dáviddal: ‘Táncolni és játszani akarok az Úr színe előtt’.”
A játszó Egyháznak, minden Krisztusban vigadozó ember közösségének ez a
költészetileg és teológiailag egyaránt mély értelmű látomása felidéződik egy olyan ember lelkében, aki érzékeny volt a képek ereje iránt: Notkerről van szó, Sankt Gallen dadogó szerzeteséről, aki egyik legszebb szekvenciájában, amelyet Húsvétra, az egyház tavaszi ünnepére írt, így énekel: „Nézd, ó Krisztus, a kedves szőlőtő alatt békességgel telve, a kert biztos falai közt játszik az egész egyház.”
A játszó Egyházról szóló misztikus teológiát még jobban elmélyíthetjük azzal a gondolattal, amely Isten megtestesülésének titkából közvetlenül fakad, s amire Jeromos imént idézett szavai utalnak: „az Egyházban a lélek öröme testi mozdulatokban fejeződik ki.” A katolikus egyház lényegéhez és alaptörekvéséhez hozzátartozott és hozzátartozik az, ami az emberi szellem és kultúra történetének egyik legalapvetőbb eseménye, tudniillik, hogy az Egyház mindig hittel vallva az isteninek testben való megjelenését, megőrizte a szétválaszthatatlan egységet szellem és test, eszme és szimbólum, láthatatlan és látható között. Számára minden földi dolog misztérium marad. A látható dolgokon keresztül – Nap, Hold, víz, bor, olaj –, az előtérben lezajló történelem mögé tekintve megtanít az Istentől elgondoltra és a marandóra tekinteni. Így ő maga „szakramentum”. Számára az isteni betörése, ami beteljesül az Írás kimondott szavában és az idők végén magában a Logoszban – mindig újból megragadható esemény, magának Istennek a szájából származó példabeszéd: a külszínen hallható és megtapintható, de mélyében telve kifejezhetetlen titkokkal. Éppen ezért tekinthet minden láthatót Isten szüntelen játékának, „testi mozdulatnak”, amelyben mindenkor a Szentlélek öröme fejeződik ki.”
Tánc a templomban. Egészen kivételes a katolikus egyházban a tánc a szakrális térben. Az egyik legismertebb “templomi tánc”, az ősi gyökerekre visszanyúló Los Seises, a sevillai székesegyházban.
[A témához ld. még: Aquinói Szent Tamás a játékról]
Heidl György blogja 
Mennyire elüt ez a “hang” a testvére bonyolultságától… Szép és egyszerű.
Immár másodszor olvasva ezt a posztot, amolyan “lelki vitaminnak” érzem az egyházatyáknak ezeket a játékos gondolatait. Lelki vitamin a lelki táplálék kiegészítőjeként, az egészséges lelki fejlődéshez nélkülözhetetlen módon.
Egy idős szerzetes atya oldott humora, játékossága jut az eszembe, akinek sokat köszönhetek. Már meghalt, de ebben a táncban élt a lelke.
Azon gondolkodom, hogy mikor és miért komorodott el úgy az egyház, hogy Hugo Rahnernek kellet felfrissítenie ezt a témát!?
Az az érzésem, hogy a XVIII-XIX. századtól kezdve elterjed a komor vaskalaposság. A barokkos katolikus reformáció sokkal derűsebb, mint a felvilágosodásra adott válasz és a XIX. század ateizmusa és egyházellenessége által kiváltott sértett bezárkózás. Ezek persze csak benyomások.
Benedek pápa leszögezte, hogy KATOLIKUSOKNÁL NINCS LITURGIKUS TÁNC, vagyis tiltott! A szentmise áldozati jellegével ez összeférhetetlen. Ezt illik tudni.
Érhetetlen, meg nem magyarázott kijelentés az előttem szólóktól:
“Azon gondolkodom, hogy mikor és miért komorodott el úgy az egyház,…?”
“Az az érzésem, hogy a XVIII-XIX. századtól kezdve elterjed a komor vaskalaposság.”
Sértett bezárkózás a XIX. század ateizmusa és egyházellenessége miatt?
A benyomások és érzések nem mentenek fel senkit az egyháztörténelem ismeretétől, a konkrétumok ismertetésétől és azok helyes értelmezésétől.
Két évszázad sommás és felületes összegzése negatív módon nem megszokott a képzett katolikusoktól.
Őőőő…. javaslom, hogy a Szentszék árnyaltabb véleményéből, és ne Google-ozó kommentelők első, kedvükre való találataiból induljunk ki nagy szigorúságunkban:
http://www.adoremus.org/Dance.html
Azonnal kiderül, hogy a blog gazdája által fent beillesztett tánc katolikus szemmel, és a Szentszék szerint legitim. Nem minden tánc, és nem bárhol, de ez ott helyénvaló.
QUESTION:
Is “liturgical dancing” permitted at Mass? I’ve seen it once or twice, and it looks silly and irreverent to me, like some kind of pseudo-interpretive ballet in which one person gets up and slowly dances while everyone else just sits and stares, feeling uncomfortable.
ANSWER:
You have put your finger on one of the key reasons why liturgical dance is not permitted during liturgies in the West.
In 1975, the Vatican’s Congregation for the Sacraments and Divine Worship issued Dance in the Liturgy, which it declared is to be treated as “an authoritative point of reference for every discussion on the matter.”
The document noted that although there are cultures in which dance retains a religious character and could be permitted in liturgy,
the same criterion and judgment cannot be applied in the western culture. Here dancing is tied with love, with diversion, with profaneness, with unbridling of the senses. . . . For that reason it cannot be introduced into liturgical celebrations of any kind whatever: That would be to inject into the liturgy one of the most desacralized and desacralizing elements, and so it would be equivalent to creating an atmosphere of profaneness which would easily recall to those present and to the participants in the celebration worldly places and situations.
Most lehet újból Őőőőzni.
Őőőő… Az idézet Google-ben az első találat egy egyszerű kérdezz-felelek oldalról, ahol egy hozzá nem értő válaszol egy beküldött kérdésre, eklektikusan idézgetve. Próbáltam hivatalos forrás felé terelni a figyelmet az előző kommentemben, ami megteszi a szükséges megkülönböztetéseket. Nevezetesen: különbség van bizonyos hagyományos formák és a kortárs kreativitás kortárs megnyilvánulásai között. A fenti videó világosan az első kategória. A dilettáns szigor lehet ugyanolyan unortodox, mint a laxizmus, ha lelkiségről van szó!!!
“Az idézet Google-ben az első találat egy egyszerű kérdezz-felelek oldalról, ahol egy hozzá nem értő válaszol egy beküldött kérdésre, eklektikusan idézgetve…”
A válasz hitelessége megkérdőjelezhetetlen: http://www.catholic.com/quickquestions/is-liturgical-dancing-permitted-at-mass
Megkérdőjelezem. 🙂 Én a lelkes válaszoló által is használt hivatalos forrásra hivatkoztam, a maga egészében.
“…the same criterion and judgment cannot be applied in the western culture. Here dancing is tied with love, with diversion, with profaneness, with unbridling of the senses. . . . For that reason it cannot be introduced into liturgical celebrations of any kind whatever…” (In 1975, the Vatican’s Congregation for the Sacraments and Divine Worship issued Dance in the Liturgy)
Nem tudom mi nem világos ebben a szövegben és miért kell a Vatikáni Kongregációnak ezt a határozatát megkérdőjelezni? Bystanderen kívűl tud valaki erre a két kérdésemre választ adni?
Olvasgatva a dokumentumokat az jut eszembe – bár csak amatőr zenész vagyok -, hogy a gregorián zene, ami egykor a Katolikus Egyház lelkéből született, és a maga törvényszerűségein belül a spontaneitás számos elemét is hordozza, szintén érdekes történetet élt át az említett időszakban (XVIII-XIX. század). Tudtommal jóval a II. Vatikáni Zsinat előtt apadt el a gregorián egyházzenei gyakorlat, amit a zsinat hangsúlyosan pártfogolt (SC).
A fenti tánc – a leírások szerint – középkori eredetű, vagyis a gregorián, és nem a modern kreativitás világából ered. És ma ugyanazzal a szabályozással pártfogolják / regulázzás a dokumentumok, mint a liturgikus rítusok autentikus formáit. Nagy örömömre szolgál, hogy a művészi értéke miatt a plébániámon főleg gregoriánt éneklünk. A gregorián tud játékosabb lenni, mint sok barokk népének.
Egy kedves versem is eszembe jutott:
Peter Handke: A gyermekkor dala (Song of Childhood)
Mikor a gyermek gyermek volt
Karját lóbálva sétált,
A patakból folyót akart,
A folyóból áradást,
A pocsolyából óceánt.
Mikor a gyermek gyermek volt,
Nem tudta, hogy gyermek,
Mindennek lelke volt,
S minden lélek egy.
Mikor a gyermek gyermek volt,
Semmiről sem volt véleménye.
Ártatlan volt,
Csak ült lábát lóbálva,
Majd felpattanva
Kócos hajjal futásnak eredt.
Őszintén nézett a fényképeken.
Mikor a gyermek gyermek volt,
Azt kérdezte folyton:
Miért vagyok én én, és nem te?
Miért itt vagyok, s nem ott?
Mikor kezdődött az idő, és a tér hol ér véget?
Az élet a nap alatt nem csak álom?
Amit látok, hallok és érzek,
Nem csak a világ előtti világ képe?
Tudom, hogy van gonosz és van ember,
De valóban létezik a gonosz?
Hogyan lehet, hogy én, aki vagyok,
Nem voltam, mielőtt megszülettem,
És hogy lehet, hogy én, aki vagyok,
Egyszer majd nem én leszek?
Mikor a gyermek gyermek volt,
Alig ment le torkán a spenót és a répa,
Nem ízlett neki a tökfőzelék,
Ma pedig magától eszi néha.
Mikor a gyermek gyermek volt,
Egyszer idegen ágyban ébredt,
És ma is ezt teszi nap mint nap.
Akkoriban oly sok ember tűnt szépnek,
Most alig valaki, ha egy is van.
Tisztán látta a Paradicsomot,
Ma legfeljebb csak ködkép,
Nem tudta felfogni a semmit,
Ma pedig elborzasztja a Mindenség.
Mikor a gyermek gyermek volt,
Önfeledten játszott,
És bár ma is ég a tűz,
Csak a munkában vet lángot.
Mikor a gyermek gyermek volt,
Elég volt a zsíroskenyér és az alma,
És így van ez ma is még.
Mikor a gyermek gyermek volt,
Szedertől volt fekete a keze,
És így van ez ma is még.
Zöld diótól volt sebes a nyelve,
És így van ez ma is még.
Minden hegycsúcson
Egy magasabb csúcsra vágyott,
És minden városban
Egy nagyobb várost látott,
És így van ez ma is még.
A cseresznyefa legfelső ágára mászott,
És a lelkesedése meg van ma is még.
Az idegenek előtt félszeg maradt,
És marad ma is még.
Alig várta az első havat,
És azóta is ugyanúgy várja még.
Mikor a gyermek gyermek volt,
Egy botot a fának dobott lándzsaként,
S az ott rezeg ma is még.
Szép! Az érdekes, ahogy Handke egyszerre tulajdonít naivitást és valamilyen titokzatos őserőt a játékos gyermekkornak… Valahogy egyszerre beszél múlt és jelen időben ez a vers.
“…omne quod est contra rationem in rebus humanis, vitiosum est. Est autem contra rationem ut aliquis se aliis onerosum exhibeat, puta dum nihil delectabile exhibet, et etiam delectationes aliorum impedit. (…) Illi autem qui in ludo deficiunt, neque ipsi dicunt aliquod ridiculum; et dicentibus molesti sunt, quia scilicet moderatos aliorum ludos non recipiunt. Et ideo tales vitiosi sunt, et dicuntur duri et agrestes…”
,,Mindaz, ami az emberi dolgokban az értelem ellen van, hibás. Az pedig az értelem ellen van, ha valaki terhére van másoknak. Gondolj bele: miközben semmi gyönyörködtetőt nem nyújt, mások gyönyörűségének gátat vet… Akik pedig a játékban hiányoznak, maguk nem mondanak semmi nevetségeset, azok számára viszont kínosak, akik mondanak ilyet, mert ti. mások mértékletes játékát nem fogják föl. És ezért az ilyenek vétkesek, és durvának és falusinak mondják őket…”
(S.Th. IIa-IIae q. 168. a. 4.)
🙂
🙂
„A mindig komoly ember tehát nem igazán erényes, amikor teljesen megveti a játékot, mert az annyira szükséges az emberi élethez, amennyire a pihenés.” Aquinói Szent Tamás In Eth. Ar. Nic. Exp. 1. IV. lect. 16. Bővebben itt!
Megnéztem a táncot. Kedves, kedves, de nem értem, hogy hogy illeszkedik a liturgiába. Tegyük fel a kérdést: mivel lett volna szegényebb az a mise, ha azok a gyerekek nem táncolnak?
(ha már Spanyolország, akkor hadd ajánljam a következő linket:
http://www.youtube.com/watch?v=iF1VClOAeyE&feature=related )
Elég merevek vagyunk itt Közép-Európában. (Ennek persze vannak előnyei és hátrányai is.) Bár nekünk természetes, de nem törvényszerű, hogy faarccal kell végigülni/állni/térdelni egy misét.
Franciaországban voltam egyszer misén, ahol a (különben afrikai) pap kongán kísérte az énekeket. Teljesen hiteles élmény volt, hitelesebb nem egy tradicionális orgonás nyekergésnél – a plébániai ifjúsági zenekarok deresedő halántékú gitárosairól nem is beszélve.
Kedves David Vincent!
A komoly arckifejezést nem kellene keverni a faarcúsággal. Ez utóbbi nekünk nem természetes, az előbbi viszont magától értetődik!
Ha Önnek a tradicionális orgonás szentmise nyekergés és nem hiteles élményű, akkor talán kongán dobolós, gitáros ifjúsági szentmisére kéne járnia. Úgy tudom vannak ilyenek. A magam részéről maradok a tradicionális nyekergős orgonásnál.
Kedves Trienti,
‘Ha Önnek a tradicionális orgonás szentmise nyekergés’ – önmagában nem az, csak ha nyekergősen orgonálnak. Erre viszont van példa bőséggel.
‘kongán dobolós, gitáros ifjúsági szentmisére kéne járnia’ – a gitáros miséket nem szeretem. Ami ilyen címszó alatt megy, az nem más, mint rossz pillanatfelvétel a 70-es évek végéről.
Az afrikai paptól viszont természetes volt a dobolás. Egy magyartól vagy némettől modoros lett volna.
Azt csak óvatosan teszem hozzá, hogy volt idő, mikor az orgona is elég világi hangszernek számított. Nem volt mindig a katolikus templomok tartozéka, és nem is törvényszerű, hogy mindig az is marad.
Úgy tudom, a (víz)orgonát a Karoling kortól használták liturgikus célra. A korai középkorban azért sem szerették, mert a császárkultuszhoz kötődött. A császár bevonulását a bazilikába orgonaszó kísérte.
Kedves Dávid Vincent,
az orgonák megjavíttatása vagy egy jobbra való lecserélése pénzbe kerül. Mint tudjuk ebből van a legkevesebb!
Ismerek egy Indiából jött papot. Nem szitáron kíséri a szent énekeket a templomban . Nálunk ez nem szokás. Nincs hozzá befogadó közeg sem. Az érzelmek a szentmisén nem a hitelesség fokmérői. Nekem személy szerint nagyon tetszik az orgona hangja. A templomi orgonaművek a legszebbek közül valók. Elég, ha J.S. Bach nevét említem. Sok kiváló zeneszerzőt lehetne még említeni. Nem érv az, hogy “volt idő, mikor az orgona is elég világi hangszernek számított. Nem volt mindig a katolikus templomok tartozéka..”
Egy jó pár évszázada már az! 🙂 A Hangszerek Királynője méltó módon szolgálja az Egek Urát.
Az Anyaszentegyház nem kötött házasságot az orgonával. Ha akarja, akkor használja. Ha nem, akkor nem.
Az egyházi zene kérdéséről eszembe jutott, amit egy olyan szerzőnél olvastam, akinél keménykalaposabb, régivágásúbb és merevebb (ugyanakkor mindemellett művelt, jó szándékú és intelligens) embert nem sikerült (egyelőre) az egyháztörténelemben megismernem. Bangha Béla írja A Róma lelke című kötetben:
“Ez az otthonos, derűs szabadosság jellemzi az olasz templomi népéneket is. Ahogy egy leánykongregáció a loretói litániát énekelte, az egy szerelmes gondolás dalának is elmehetett volna, oly fürge volt a ritmusa, szinte pajzánul szökellő a dallama; de csak a miliőbe érezze magát bele az ember s a dolog már megkap s nemcsak: fel is emel. A mi templomainkba tán nem való, de ebbe, az Angyalos Szűz Mária napos, édes, olasz templomába éppen ez való. Valóságos opera-áriák, a nép ajkán, templomban.
De mit akartok? Az operák innen eredtek, az olasz templomi énekekből. Színésziesen beszél, forog a pap? Mit akartok? A mai színészet a délvidéki templomok előadó-művészetéből fakadt! Csak tudni kell egy kissé a dolgok összefüggését. Nem az Egyház utánoz: ti utánozzátok őt!”
Bangha Béla sorai? Ez nagyon szép, látszik, hogy a teológiai szigor és a művészi fogékonyság kart karba öltve sétálgathatnak. Vajon mit szólna ahhoz, ami a “mi templomainkban” a nép – beleértve persze önmagamat is – ajkáról fölcsendül?
S ha már itt tartunk, egy igen érzékenyen pontot érintve, és Erisz almáját a kommentelők közé dobva megkérdezném, hogy ha eltekintünk a Mercedes mise megszületésének körülményeitől, Werner Alajos személyes nagyságától, akkor önmagukban tekintve a Mercedes mise énekeit, vajon szépek-e, énekelhetők-e, alkalmasak-e a liturgikus használatra?
Igen, az ő sorai. Egyébként, ha már a játékosságról van szó, képes volt a lányifjúság elérése érdekében “Szerafini Blanka” álnéven lánykaregényt is írni, és nagyon aranyosra sikeredett. Valóban olyan, mint egy tinédzser naplója lenne,szlenggel és bőséges lányos locsogással, Lola naplója a címe 🙂
Azt hiszem, érdemes különbséget tenni liturgikus és paraliturgikus között. Több középkori eredetű paraliturgikus játék, színdarab van. Egy példa: Ludus Danielis. Szerintem a bejegyzésben hivatkozott tánc is a “paraliturgikus” műfajába tartozik. A “liturgikus” és “paraliturgikus” között különbség van. Míg az előbbi nem tekinthető az Egyház hivatalos tevékenységének, az utóbbi igen. Sajnos az utóbbi évtizedek katolikus gyakorlata némileg elmosni látszik a különbséget, amikor előforulhat az, hogy egy évnyító szentmisén politikus tartja az (egyik) beszédet. Szerintem érdemes továbbra is fenntartani ezeket a különbségeket, vegyünk példát orthodox testvéreinkről. Ha valaki akarja, tekintheti a liturgiát egy olyan “szent játéknak”, amelynek hagyományai és szabályai vannak. Ugyanakkor ez a játék valóság is, mert a liturgia csúcspontja a szentmise valóságos áldozat, a színek alatt a feltámadt Jézus valóságosan jelen van, a szentségek valóságosan a kegyelem forrásai, a zsolozsmában valóságosan együtt imádkozik a küzdő (földi) Egyház az Örök Főpappal, az angyalok és szentek közösségével.
Ez a különbségtétel alapvető és természetese. Matthaios jól látja H. Rahner szándékát, aki ezt írja: “Ami a keresztségkor történik a vízből és Lélekből való titokzatos születésben, az – mondja egyszer Beda Venerabilis – olyan titok, amelyet csak a hit ismer fel; kívülről nézve minden csak kép és játék: „Sola haec Ecclesia Mater, quae generat, novit. Caeterum oculis inspicientium videtur exire de fonte qualis intraverit, totumque ludus esse videtur, quod agitur.”; „Csak az Anyaszentegyház, a szülőanya tudja, mi történik. A szemlélő úgy látja, hogy ez az ember éppen úgy jön elő a keresztkútból, mint ahogy belelépett, mintha az egész esemény csak játék volna.” Itt rejlik a teológiai alapja annak, amit Romano Guardini tanított nekünk a liturgiáról, mint isteni játékról. Az emberré lett Logosznak ez az Egyháza a maga legmélyebb titkát mindig szép mozdulatok, kimért léptek és nemes öltözetek bőségébe fogja beburkolni. Mindig „játszó Egyház” lesz. Azért veszi „isteni-komolyan” az embert, a testet.”
Hugo Rahner a játék fogalmának teológiai rehabilitálásával növeli és elmélyíti a liturgia és az eucharisztia iránti tiszteletünket. A könyv várhatóan a jövő év elején fog megjelenni.
Visszajelzés: A játszó ember – Hugo Rahner könyve | Heidl György blogja