Aquinói Szent Tamás a játékról

A játszó emberről szóló életbölcsesség első indítása és végső megalapozása Aquinói Szent Tamás (1225-1274) szelleméből származik. Ő a Sirák fiának könyvében található mondást: „Menj haza jó korán, ott vigadj és játsszál és tedd, amiben kedved telik” (Sir 32,15), jeligéül választotta egyik írásához, és merész allegorizálással így értelmezte: „A bölcsesség művelésének az az előnye, hogy úgyszólván elég önmagának. Külső dolgokban ugyanis az ember nagyon sok mindennek a segítségére szorul. De a bölcsesség szemléletében annál nagyobb az alkotóereje, minél magányosabban üldögél. Ezért szólítja fel a bölcs a fenti igében az embert arra, hogy ‘menj haza… és ott játsszál!’. Gondold meg, hogy a bölcsesség szemléletét találóan hasonlítja a bölcs a játékhoz. Éspedig két dolog miatt, amit a játék lényegében megtalálhatunk. Először, mert a játék örömet szerez, a bölcsesség szemlélete pedig a legmélyebb örömet rejti magában; másodszor, mert a játék tevékenységének nincs önmagán kívül célja, hanem önmagáért keressük, és ugyanez teljesül a bölcsesség szemléletének örömében is. Ezért maga az örök Bölcsesség is a játékkal hasonlítja össze örömét : ‘Gyönyörűsége voltam nap-nap után, színe előtt játszadoztam mindenkor’ (Péld 8,30).” (Expositio super Boethium De hebdomadibus (ed. P. Mandonnet, Paris 1927, 165. o. kk.)

A Summa Theologica azon fejezeteiben, amelyeket Aquinói Szent Tamás a játszó embernek szentel, pontosabban kifejtette a játékról szóló csodálatosan kiegyensúlyozott, humanizmustól beragyogott életfilozófiáját (Summa Theologica 2, II. q. 168, art. 2-4). Mindenekelőtt Arisztotelész Nikomakhoszi Etikájából veszi ezt, mint ahogyan már a görög bölcs e könyvéhez írt kommentárjában az emberség szép eszménye gyanánt rajzolta meg a játszani tudás nemes életfegyelmét, az „eutrapelia”-t (In decem libros Ethicorum Aristotelis ad Nicomachum Expositio I, X., lect. 9 és 1. IV, lect. 16.). Mindkét gondolkodó számára az „eutrapelosz” a kiegyensúlyozott középút emberét jelenti, középen a mindenáron vidám, a bohóc (bomolochos) és a makacs komolyság merev faszentje (agroikos) között.

„Az üdítő pihenés és vidám játék szükségesnek látszik az élethez” – mondja Arisztotelész (Eth. Nic. IV, 14, 1128b). „A mindig komoly ember tehát nem igazán erényes, amikor teljesen megveti a játékot, mert az annyira szükséges az emberi élethez, amennyire a pihenés” – fűzi hozzá Tamás (Eth. Ar. Nic. Exp. 1. IV. lect. 16.). Ez a görög bölcsesség a Summa Theologica-ban a keresztény életbölcsesség szívébe hatolt. E téren Tamás nemcsak Arisztotelésznek adósa, hanem sokkal inkább az egyházatyák és a sivatagi atyák lelki bölcsességének. Ágoston a De Musica című munkájának második könyvében (2.14) kijelenti, hogy az igazi bölcsességnek újból és újból hanyagul lazítania kell szellemének feszült figyelmén, és éppen ez történik, jegyzi meg Tamás, a játékos tevékenység és beszéd által (2, II. q. 168, a. 2 Sed contra.).

Csodálatos legendák is eszébe jutnak eközben az Aquinóinak, amelyeket Cassianus „Collationes” c. művében a sivatagi atyákról olvasott (24, 21, vö. STh. 2, II, q. 168, a. 2. corp.): az öregedő János apostolról, aki egy fogolymadárral játszadozott, és akiről egy Karoling korból származó kötetre ezeket a kedves szavakat írták: „Úgy néz rám, mint ez az öreg ember, aki gyermekhez hasonlóan egy madárkával játszik!” (Reims-i Hincmar, Vita Remigii 13) Vagy egy másik csodálatos történet, amit Tamás a sivatagi atyáknál olvasott a nagy remetéről, Paphnutioszról, aki igen kicsinek érezte magát egy fuvolázó rabló rejtett erénye előtt, mikor látta, hogy annak hasztalanul eljátszott élete mégis mennyei boldogságban végződik (Vitae patrum 8.73).

(Részlet Hugo Rahner A játszó ember (Der spielende Mensch, Einsiedeln 1952) című könyvéből Frész Attila Timóteus OFM fordításában.)