Isten képmásának megújulása

Szent Ágoston (354-430) az alábbi idézetben röviden és érthetően összefoglalja, miként újul meg az emberben a teremtett istenképmás egyfelől a keresztségben, amely minden bűnt eltöröl, másfelől az isteni kegyelem által megsegített naponkénti erőfeszítéseink révén, mígnem az igazak testi feltámadásában helyreáll a képmás teljes hasonlatossága a teremtő Istenhez, az ősképhez. Rövid, de nagyívű gondolatmenet, amely Pál apostol teológiájából indul ki, és összhangban van a korai egyház legjelesebb gondolkodóinak felfogásával, különösen Szent Irenaeus tanításával.

A De trinitate, ahonnan az idézet származik, Hippo püspökének egyik leginkább lenyűgöző, kiaknázhatatlanul gazdag munkája. Sürgető feladat a kortárs teológusok számára a mű modern olvasatának kidolgozása és bemutatása, amint azt például Basil Studer (1925-2008) tette utolsó publikációiban. A látszattal ellentétben Ágostonnak nem az a célja, hogy a Szentháromság misztériumát logikailag megragadhatóvá tegye. A címet is inkább általánosabb értelemben fordítanám: A háromságról, mintsem: A Szentháromságról. A tizenöt könyvet felölő szöveg szerzője az olvasót és hallgatót – ekkor még a hangos olvasás volt szokásban – fokról-fokra igyekszik elvezetni Isten benső megérintéséhez és a teljes Istenre hagyatkozáshoz. Kiindulópontja a teremtett világban föllelhető hármasságoknak, a testi-anyagi dolgok hármasságainak, az érzékelés és az emberi értelem egylényegű hármas tevékenységeinek hihetetlenül gondos elemzése. Ágoston a mű utolsó könyveiben különleges magasságokba emelheti az értő befogadót. E műve tehát szándéka szerint nem egyszerűen tudományos értekezés, nem puszta leírás, hanem az olvasó/hallgató gyakorlatoztatása. [*]

„A [z ember Isten képmása szerinti] megújulása nem megtérésének egyetlen pillanatában történik, ahogyan a keresztségben a megújulás egyetlen pillanatban megvalósul azáltal, hogy minden bűne bocsánatot nyer, hiszen még a legparányibb vétke sem marad megbocsátás nélkül. Amint más kigyógyulni a lázból, és megint más a láz okozta gyöngeségből fölépülni; és ahogyan más dolog kiszedni a testből a beléfúródott nyílvesszőt, és más az általa ütött sebet további kezeléssel orvosolni, úgy a gyógyításban az első lépés a betegség okának megszüntetése. Ez megtörténik az összes bűn megbocsátásával. A második lépés pedig magának a betegségnek a meggyógyítása, ami apránként megy végbe, amint előrehaladunk a képmás megújulásában. E két lépést tárja elénk a zsoltár, amelyben ezt olvassuk: aki minden gonoszságodat megbocsátja – ami megtörténik a keresztségben –, és amely így folytatja: aki minden betegségedet meggyógyítja, ami napi törekvéseink által megy végbe, amikor e képmás megújul (vö. Zsolt 102,3). Világosan beszél erről az Apostol: Még ha külső emberünk romlik is, a benső napról-napra megújul. Isten ismeretében újul meg, vagyis igazságosságban, és az igazság szentségében, ahogyan az apostoli tanúságban áll, amelyet épp az imént idéztem (vö. Kol 3,9-10). Aki tehát Isten ismeretében, igazságosságban és az igazság szentségében napról-napra előrehaladva megújul, az az időbeni dolgoktól az örökkévalók felé fordítja szerelmét, a láthatóktól az értelmiekhez, az érzékiektől a szellemiekhez, és gondosan hozzászokik ahhoz, hogy az előbbiek iránti sóvárgását megfékezze és megszüntesse, az utóbbiakhoz pedig a szeretet kötelékével kapcsolódjék. Annyit képes csak megtenni, amennyihez isteni módon segítséget kap. Isten ugyanis azt tanítja: nélkülem nem tehettek semmit (Jn 15,5). Amikor majd ahhoz, aki ebben az előrehaladásban és törekvésben megőrizte a Közvetítőbe vetett hitét, elérkezik földi életének utolsó napja, el kell jutnia Istenhez, akit tisztelt. S hogy Ő tegye tökéletessé, befogadják az angyalok, a világ végén pedig romolhatatlanul visszakapja a testét. A dicsőségre és nem a büntetésre. Akkor lesz tökéletes ebben a képmásban az Istenhez való hasonlatosság, amikor tökéletes lesz Isten látása. Erről mondja Pál apostol: Most még tükör által, rejtvényben látunk, akkor pedig színről színre (1Kor 13,12). Továbbá: Mi pedig leplezetlen arccal szemlélve az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra alakulunk át, dicsőségről dicsőségre mintegy az Úr Lelke által (2Kor 3,18). Ez történik azokkal, akik napról-napra megfelelőképpen előrehaladnak. János Apostol pedig ezt mondja: Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, és még nem mutatkozott meg, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor megmutatkozik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, ahogyan van (1Jn 3,2).” (De trinitate 14.17.23.)

[*] Sajnos a magyarul megjelent, nagyon egyenetlen és pontatlan fordítás erre a lelkigyakorlatra nem alkalmas.